Gyerekkorom meghatározó nyarait tizenévesen édesanyám szüleinek balatoni házában töltöttem, hat iskolaévvel idősebb testvérem és unokatestvérem társaságában. Minden életkornak meg van a maga szépsége, amelyben az ember megtalálhatja az ittléte értelmét. Az első tizenöt év tanulási időszaka viszont akkora szabadságot biztosít az embernek, amit később sosem birtokolhat már. Gyerekként olykor unalmasnak, lassan hömpölygőnek éreztem a nyári vakációkat, visszanézve azonban ez az időszak a gondtalan béke kora volt, az a bizonyos Aranykor.
Testvérem és unokatestvérem egy idő után a maguk útját kezdték járni, nyári munka útján próbálták a zsebpénzüket kiegészíteni, csajozni tanultak (azt hogy ebből is kihagytak, éretlen fejjel még nem bánhattam). Egyre rövidült az az idő, amit ők a nyári szünidőben nagymamámnál töltöttek. Ez a változás természetesen később nálam is bekövetkezett. Azt hiszem, egy olyan év volt, amikor egymagamban, magányosan próbáltam elütni a szünidőt nap mint nap. Gazdag voltam, és folyamatosan pazaroltam. Ebben az időben írtam tele jó pár füzetet sporteredményekkel. A magyar és a nemzetközi labdarúgó-bajnokságok eredményeit róttam le a füzet lapjaira, fordulóról fordulóra haladva, a gólszerzőket sem elhallgatva. Idővel a Forma 1, a tenisz Grand Slam-sorozat (ma is tudom: Australian Open, Roland Garros, Wimbledon és US Open – Flushing Meadow), az A-csoportos jégkorong világbajnokság küzdelmei is terítékre kerültek. Addig-addig csodáltam kezem munkáját, mígnem meguntam a füzet tematikáját, az eredmények lejegyzésének felépítését. Ilyenkor újabb és szebb füzetet vásároltam zsebpénzemen, és kezdtem elölről az egészet. Így adtam munkát magamnak. Azt hiszem, a grafomániám erre az időszakra vezethető vissza.
Nagyszüleink – mint akkoriban sokan – az IBUSZ kötelékében kelet-német vendégeket fogadtak a balatoni házban. Jó pár évnek, és egy-két balhés nyugat-német tagnak kellett eljönnie, hogy nagyszüleim történelmében is beköszönjön a Haus Feris korszak. Május végétől augusztus közepéig az élet a nyári épületben zajlott, amely egy szobából, egy pöttömnyi konyhából és egy miniatűr fürdőszobából állt. Németek ide vagy oda, a család sem maradhatott nyaralás nélkül. A padlás volt a mi otthonunk, a szem elől elrejtett, feleslegesen megőrzött lim-lomok világa. Apámnak köszönhetően a padlás farostlemezekből összetákolt, kétszobás, negyedkomfortos kollégium jellegű szállás lett, ahol az életkörülményeket napközben a szigetelés hiánya miatt a nyári meleg a szauna hatásával tette egyenértékűvé, éjszaka azonban le tudtuk valahova hajtani a fejünket, ám kétszer is meggondoltuk, hogy a sötétben lebotorkálunk könnyíteni egyet magunkon. Figyelemmel kellett lenni a vendégekre is, akiknek szerintem egyik kedvenc szünidei elfoglaltságuk az volt, hogy összeszámolják a házigazdához érkező családtagokat, és találgassák, vajon hol férhet el ennyi ember. Nagymamám a „Ne zuhogjatok olyan hangosan!” feddéssel próbált olykor-olykor megregulázni minket. Megtanultunk lábujjhegyen járni, és – úgy gondolom – toleranciából is kaptunk leckét az évek alatt. Nem mintha megakadályozott volna minket nagymamám gyöngéd tilalma abban, hogy az éjszaka kellős közepén az alvó német vendégek feje felett kéthelyszínes gombfoci világbajnokságot rendezzünk. Nagymamám nem is hagyta ezt szó nélkül.
Ezek az évek úgy rögzültek agyamban, mint a szükség szülte mérhetetlen gyermeki kreativitás időszaka. A szükséget a játék igénye okozta. Szerettük a sporteseményeket, mindegyikőnknek meg volt a saját kedvence. Az én szívemhez először mindig azok álltak a legközelebb, akikért bátyám rajongott: Alain Prost, a Real Madrid, a Nationalelf, stb. Bátyámat egy idő után zavarta a kistestvéri áhítat efféle megnyilvánulása, ezért volt, hogy ő választotta meg nekem a rajongás tárgyát. Így lett a később tragikus körülmények között elhunyt Ayrton Senna a kedvencem akkor, amikor még csak a sárga, cameles Lotusban rótta az aszfaltcsíkot. Az FC Barcelona már saját választás volt (amely az 1988-as Sampdoria elleni KEK döntőre vezethető vissza). A testvéri kedvencek egy idő után esküdt ellenségekké váltak, a kistestvér lassan öntudatára ébredt.
Az információkat a Népsport oldalairól szedegettük össze. Általában nagyapám előjoga volt a friss lapszám első elolvasása, de ezt sosem tekintettük íratlan szabálynak. Minden reggel a kerítésen függeszkedve vártuk, hogy az utca végén a biciklijét tolva, feltűnjön a postás sziluettje. A nyári szünidőben képesek voltunk ezért akár reggel 7-kor is felkelni. Élet-halál harc folyt a sportnapilap aznapi számáért. Aki nyert, az volt a legújabb információk ura. Miközben egyikünk részletesen kiolvasta a sportlap hasábjait, a többiek tűkön ülve várakoztak a sorukra. Ez idő alatt már gyűröttre lapoztuk a friss Somogyi Hírlapot, megreggeliztünk, jártunk egyet a friss levegőn, a délelőtti gyerekműsorokat néztük a tévében. Ha nem volt semmi érdekes az újságban, nagyon csalódott voltam. Újabb és újabb információra voltam éhes, amit a füzeteimbe írhattam, esetleg ragaszthattam. Családtagjaim idővel felfigyeltek arra a veszélyre, amit e téren jelentettem. Nem egyszer fordult elő, hogy nagyapám már lyukaktól hemzsegő lapot vehetett a kezébe. Komoly erőfeszítést okozott nekem, hogy ne ollózzam ki a sportküzdelmek eredményeit, mielőtt az újságot más is olvasta volna.
Emlékszem egy esetre, amikor testvéremék a sportújságok iránti mániámat kihasználva üzletet kötöttek velem. A közeli téren lévő újságoshoz küldtek, ahol pornólapot kellett vásárolnom nekik, cserébe finanszírozták a Száguldó Cirkuszról szóló magazint, amelyre már régóta áhítoztam. Az újságosbódéban ülő középkorú férfi alaposan kikérdezett engem, mire is kell nekem a felnőtt magazin. Nem voltam rest neki megemlíteni, hogy testvéremék megbízásából járok el. A faggatózás egy idő után számomra is kellemetlenné vált, de végül mindannyian megkaptuk, amit akartunk.
Ezeken a nyarakon a rendelkezésünkre álló eszközökkel különféle, leginkább a sporthoz kötődő játékokat találtunk ki. Rájöttünk például, hogy a marokkó (mikádó, vagy egészen egyszerűen hurkapálcika) az eredeti célján kívüli funkciót is be tud tölteni. Kiválóan alkalmas például Forma 1-es pálya alakját felvenni a szoba közepén, elzárva az utat a gyerekszobába illetéktelenül behatolni törekvők elől. A nagyszülők által – idős korukra tekintettel – szedett gyógyszerek dobozai pedig Forma 1-es autókká alakulhatnak át, amelyekbe öltöztetős katonák versenyzőként mászhatnak be. A gyógyszeres dobozok először különféle színben pompáztak, aztán egyre inkább kezdtek hasonlítani a McLaren, a Williams, a Benetton, a Ferrari színeire.
Bátyám volt az igazi ötletgyáros. Ő rajzolta meg egy füzetben az összes autópályát, amelyeken Forma 1-es újságokból kivágott, mutatóujj által vezérelt, apró papírautók versenyeztek a győzelemért. A padláson falként nem hasznosított farostlemezeken gombfoci pályákat festett meg (Micsoda stadionok voltak azok!), számos izgalmas mérkőzést játszottunk ezeken. A strandon vásárolt műanyagütő és szivacslabda, valamint a szárítókötelek közé kifeszített madzag, vagy a ház előtt az aszfaltra meggyel felrajzolt pályavonal teniszezésre adott alkalmat. Természetesen itt nem mi, hanem – többek között – Boris Becker, Stefan Edberg, Ivan Lendl és Mats Wilander versenyzett. Mi ehhez csak a testünket adtuk. Később, amikor magamra maradtam ezekben a játékokban, a teniszt magányos játékká fejlesztettem azzal, hogy a ház falát és az előtt elhelyezkedő kis beton részt vontam be a játékba (ha például nekiütöttem a labdát a ház sarkán levő vízelvezető eresznek, akkor az ászt ért).
A létrára elhelyezett felmosó vödör megteremtette a kosárlabdázás lehetőségét, a szőlőtövek között lévő bakok (no meg egy stopperóra) a gátfutást tette lehetővé. Lassan olimpiát tudtunk rendezni. A fészer oldalára tűztük ki az éremtáblázatot. A focinak is számos formája volt, kezdve az öltöztetős katonákkal öntörvényűen lejátszott kupaküzdelmektől, a gombfocin (a felejthetetlen meccsnyitánnyal: „Littbarski leadja, Völler lő, gól!!!!”) át, a testvalónkkal, valódi labdával a boglári könyvtár előtti fák tövében, vagy a játszótéri hintánál lejátszott mérkőzésekre. A fák tövénél megrendezett mérkőzéseken én voltam a védő, testvérem rendszerint a támadó, unokatestvérem pedig a kapus. A hinta hálóőre azonban én voltam, a nagyok csak beadás után kapásból vagy fejesből rúghattak nekem érvényes gólt. A mikrotörténelmünkbe bevonult valamennyi játék közül azonban a kedvencem a körünkben Húgyszagú Bundesliga néven elhíresült gombfoci-bajnokság volt. Kétes-kényes nevét a padlásra felsurranó macskák eldugott vizelési módszereiről kapta.
Az emberi emlékezet módszeresen átrostálja a történelmet. Köztünk is volt számos nézeteltérés, amely vagy nagy röhögéssel végződött, miután bátyánkkal egymást anyáztuk mérgünkben, vagy a nagy testvéri ugratások hatására begurultam, félénken ütöttem egyet a nálam nagyobbra, testvérem ezt pedig rendszerint egy erősebb csapással viszonozta. Sosem hagytam magam, ütöttem egy kisebbet, ő meg egy még nagyobbat. Így ment ez addig, amíg paprikavörös fejjel és könnyes szemekkel anyám szoknyája vagy mamám otthonkája mögé bújtam. Az ellentétek ellenére gyerekkorom felejthetetlen élményekkel gazdagodott. Sokszor bánkódtam, hogy nem voltam egy nyári táborban sem, úgy éreztem, kimaradok a zsibongásból. Akkoriban alig láttam valamit a világból, kevés barátom volt, azok is távol tőlem. Tizenévesen olykor már el nem eresztő burokként éltem meg ezeket a családi nyaralásokat. A játékok egyre ötlettelenebbek lettek, és magamra maradtam velük. Ahogy múltak az évek, úgy vesztettem el érdeklődésemet irántuk. Most, hogy apa lettem, óhatatlanul végiggondolom gyerekkoromat. Boldog leszek, ha legalább olyan önfeledt pillanatokat tudok majd fiamnak biztosítani, mint amilyenben nekem részem volt Balatonboglár virágnevű utcáin.
Testvérem és unokatestvérem egy idő után a maguk útját kezdték járni, nyári munka útján próbálták a zsebpénzüket kiegészíteni, csajozni tanultak (azt hogy ebből is kihagytak, éretlen fejjel még nem bánhattam). Egyre rövidült az az idő, amit ők a nyári szünidőben nagymamámnál töltöttek. Ez a változás természetesen később nálam is bekövetkezett. Azt hiszem, egy olyan év volt, amikor egymagamban, magányosan próbáltam elütni a szünidőt nap mint nap. Gazdag voltam, és folyamatosan pazaroltam. Ebben az időben írtam tele jó pár füzetet sporteredményekkel. A magyar és a nemzetközi labdarúgó-bajnokságok eredményeit róttam le a füzet lapjaira, fordulóról fordulóra haladva, a gólszerzőket sem elhallgatva. Idővel a Forma 1, a tenisz Grand Slam-sorozat (ma is tudom: Australian Open, Roland Garros, Wimbledon és US Open – Flushing Meadow), az A-csoportos jégkorong világbajnokság küzdelmei is terítékre kerültek. Addig-addig csodáltam kezem munkáját, mígnem meguntam a füzet tematikáját, az eredmények lejegyzésének felépítését. Ilyenkor újabb és szebb füzetet vásároltam zsebpénzemen, és kezdtem elölről az egészet. Így adtam munkát magamnak. Azt hiszem, a grafomániám erre az időszakra vezethető vissza.
Nagyszüleink – mint akkoriban sokan – az IBUSZ kötelékében kelet-német vendégeket fogadtak a balatoni házban. Jó pár évnek, és egy-két balhés nyugat-német tagnak kellett eljönnie, hogy nagyszüleim történelmében is beköszönjön a Haus Feris korszak. Május végétől augusztus közepéig az élet a nyári épületben zajlott, amely egy szobából, egy pöttömnyi konyhából és egy miniatűr fürdőszobából állt. Németek ide vagy oda, a család sem maradhatott nyaralás nélkül. A padlás volt a mi otthonunk, a szem elől elrejtett, feleslegesen megőrzött lim-lomok világa. Apámnak köszönhetően a padlás farostlemezekből összetákolt, kétszobás, negyedkomfortos kollégium jellegű szállás lett, ahol az életkörülményeket napközben a szigetelés hiánya miatt a nyári meleg a szauna hatásával tette egyenértékűvé, éjszaka azonban le tudtuk valahova hajtani a fejünket, ám kétszer is meggondoltuk, hogy a sötétben lebotorkálunk könnyíteni egyet magunkon. Figyelemmel kellett lenni a vendégekre is, akiknek szerintem egyik kedvenc szünidei elfoglaltságuk az volt, hogy összeszámolják a házigazdához érkező családtagokat, és találgassák, vajon hol férhet el ennyi ember. Nagymamám a „Ne zuhogjatok olyan hangosan!” feddéssel próbált olykor-olykor megregulázni minket. Megtanultunk lábujjhegyen járni, és – úgy gondolom – toleranciából is kaptunk leckét az évek alatt. Nem mintha megakadályozott volna minket nagymamám gyöngéd tilalma abban, hogy az éjszaka kellős közepén az alvó német vendégek feje felett kéthelyszínes gombfoci világbajnokságot rendezzünk. Nagymamám nem is hagyta ezt szó nélkül.
Ezek az évek úgy rögzültek agyamban, mint a szükség szülte mérhetetlen gyermeki kreativitás időszaka. A szükséget a játék igénye okozta. Szerettük a sporteseményeket, mindegyikőnknek meg volt a saját kedvence. Az én szívemhez először mindig azok álltak a legközelebb, akikért bátyám rajongott: Alain Prost, a Real Madrid, a Nationalelf, stb. Bátyámat egy idő után zavarta a kistestvéri áhítat efféle megnyilvánulása, ezért volt, hogy ő választotta meg nekem a rajongás tárgyát. Így lett a később tragikus körülmények között elhunyt Ayrton Senna a kedvencem akkor, amikor még csak a sárga, cameles Lotusban rótta az aszfaltcsíkot. Az FC Barcelona már saját választás volt (amely az 1988-as Sampdoria elleni KEK döntőre vezethető vissza). A testvéri kedvencek egy idő után esküdt ellenségekké váltak, a kistestvér lassan öntudatára ébredt.
Az információkat a Népsport oldalairól szedegettük össze. Általában nagyapám előjoga volt a friss lapszám első elolvasása, de ezt sosem tekintettük íratlan szabálynak. Minden reggel a kerítésen függeszkedve vártuk, hogy az utca végén a biciklijét tolva, feltűnjön a postás sziluettje. A nyári szünidőben képesek voltunk ezért akár reggel 7-kor is felkelni. Élet-halál harc folyt a sportnapilap aznapi számáért. Aki nyert, az volt a legújabb információk ura. Miközben egyikünk részletesen kiolvasta a sportlap hasábjait, a többiek tűkön ülve várakoztak a sorukra. Ez idő alatt már gyűröttre lapoztuk a friss Somogyi Hírlapot, megreggeliztünk, jártunk egyet a friss levegőn, a délelőtti gyerekműsorokat néztük a tévében. Ha nem volt semmi érdekes az újságban, nagyon csalódott voltam. Újabb és újabb információra voltam éhes, amit a füzeteimbe írhattam, esetleg ragaszthattam. Családtagjaim idővel felfigyeltek arra a veszélyre, amit e téren jelentettem. Nem egyszer fordult elő, hogy nagyapám már lyukaktól hemzsegő lapot vehetett a kezébe. Komoly erőfeszítést okozott nekem, hogy ne ollózzam ki a sportküzdelmek eredményeit, mielőtt az újságot más is olvasta volna.
Emlékszem egy esetre, amikor testvéremék a sportújságok iránti mániámat kihasználva üzletet kötöttek velem. A közeli téren lévő újságoshoz küldtek, ahol pornólapot kellett vásárolnom nekik, cserébe finanszírozták a Száguldó Cirkuszról szóló magazint, amelyre már régóta áhítoztam. Az újságosbódéban ülő középkorú férfi alaposan kikérdezett engem, mire is kell nekem a felnőtt magazin. Nem voltam rest neki megemlíteni, hogy testvéremék megbízásából járok el. A faggatózás egy idő után számomra is kellemetlenné vált, de végül mindannyian megkaptuk, amit akartunk.
Ezeken a nyarakon a rendelkezésünkre álló eszközökkel különféle, leginkább a sporthoz kötődő játékokat találtunk ki. Rájöttünk például, hogy a marokkó (mikádó, vagy egészen egyszerűen hurkapálcika) az eredeti célján kívüli funkciót is be tud tölteni. Kiválóan alkalmas például Forma 1-es pálya alakját felvenni a szoba közepén, elzárva az utat a gyerekszobába illetéktelenül behatolni törekvők elől. A nagyszülők által – idős korukra tekintettel – szedett gyógyszerek dobozai pedig Forma 1-es autókká alakulhatnak át, amelyekbe öltöztetős katonák versenyzőként mászhatnak be. A gyógyszeres dobozok először különféle színben pompáztak, aztán egyre inkább kezdtek hasonlítani a McLaren, a Williams, a Benetton, a Ferrari színeire.
Bátyám volt az igazi ötletgyáros. Ő rajzolta meg egy füzetben az összes autópályát, amelyeken Forma 1-es újságokból kivágott, mutatóujj által vezérelt, apró papírautók versenyeztek a győzelemért. A padláson falként nem hasznosított farostlemezeken gombfoci pályákat festett meg (Micsoda stadionok voltak azok!), számos izgalmas mérkőzést játszottunk ezeken. A strandon vásárolt műanyagütő és szivacslabda, valamint a szárítókötelek közé kifeszített madzag, vagy a ház előtt az aszfaltra meggyel felrajzolt pályavonal teniszezésre adott alkalmat. Természetesen itt nem mi, hanem – többek között – Boris Becker, Stefan Edberg, Ivan Lendl és Mats Wilander versenyzett. Mi ehhez csak a testünket adtuk. Később, amikor magamra maradtam ezekben a játékokban, a teniszt magányos játékká fejlesztettem azzal, hogy a ház falát és az előtt elhelyezkedő kis beton részt vontam be a játékba (ha például nekiütöttem a labdát a ház sarkán levő vízelvezető eresznek, akkor az ászt ért).
A létrára elhelyezett felmosó vödör megteremtette a kosárlabdázás lehetőségét, a szőlőtövek között lévő bakok (no meg egy stopperóra) a gátfutást tette lehetővé. Lassan olimpiát tudtunk rendezni. A fészer oldalára tűztük ki az éremtáblázatot. A focinak is számos formája volt, kezdve az öltöztetős katonákkal öntörvényűen lejátszott kupaküzdelmektől, a gombfocin (a felejthetetlen meccsnyitánnyal: „Littbarski leadja, Völler lő, gól!!!!”) át, a testvalónkkal, valódi labdával a boglári könyvtár előtti fák tövében, vagy a játszótéri hintánál lejátszott mérkőzésekre. A fák tövénél megrendezett mérkőzéseken én voltam a védő, testvérem rendszerint a támadó, unokatestvérem pedig a kapus. A hinta hálóőre azonban én voltam, a nagyok csak beadás után kapásból vagy fejesből rúghattak nekem érvényes gólt. A mikrotörténelmünkbe bevonult valamennyi játék közül azonban a kedvencem a körünkben Húgyszagú Bundesliga néven elhíresült gombfoci-bajnokság volt. Kétes-kényes nevét a padlásra felsurranó macskák eldugott vizelési módszereiről kapta.
Az emberi emlékezet módszeresen átrostálja a történelmet. Köztünk is volt számos nézeteltérés, amely vagy nagy röhögéssel végződött, miután bátyánkkal egymást anyáztuk mérgünkben, vagy a nagy testvéri ugratások hatására begurultam, félénken ütöttem egyet a nálam nagyobbra, testvérem ezt pedig rendszerint egy erősebb csapással viszonozta. Sosem hagytam magam, ütöttem egy kisebbet, ő meg egy még nagyobbat. Így ment ez addig, amíg paprikavörös fejjel és könnyes szemekkel anyám szoknyája vagy mamám otthonkája mögé bújtam. Az ellentétek ellenére gyerekkorom felejthetetlen élményekkel gazdagodott. Sokszor bánkódtam, hogy nem voltam egy nyári táborban sem, úgy éreztem, kimaradok a zsibongásból. Akkoriban alig láttam valamit a világból, kevés barátom volt, azok is távol tőlem. Tizenévesen olykor már el nem eresztő burokként éltem meg ezeket a családi nyaralásokat. A játékok egyre ötlettelenebbek lettek, és magamra maradtam velük. Ahogy múltak az évek, úgy vesztettem el érdeklődésemet irántuk. Most, hogy apa lettem, óhatatlanul végiggondolom gyerekkoromat. Boldog leszek, ha legalább olyan önfeledt pillanatokat tudok majd fiamnak biztosítani, mint amilyenben nekem részem volt Balatonboglár virágnevű utcáin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése