A június kétévente a fociról szól, vagy Európa vagy a Világ legjobbjai jönnek össze hetedhét határról, hogy eldöntsék ki lesz a bajnok. Gyerekkorom óta lázas figyelemmel kísérem a legnépszerűbb sportág küzdelmeit, legyen az a klubcsapatok nemzeti vagy nemzetközi viadalai, vagy a nemzeti tizenegyek párharcai.Az évek folyamán aztán a lelkesedés elhagyta először a magyar bajnokikat, majd lassan a külföldi elitbajnokság mindennapos és a nemzetközi kupaküzdelmek hétről-hétre történő figyelemmel kísérését. Nem állítom, hogy az utóbbiak egyáltalán nem érdekelnek, de nem követem az aktuális eseményeket kellő intenzitással. A nemzeti válogatottak nagy viadalai azonban valóban a futball nagy ünnepei, közülük is az Európa-bajnokságok állnak közelebb hozzám. Ugyan a VB-n számos remek afrikai, ázsiai és dél-amerikai csapattal is találkozhatunk, de kontinensünk döntője az eddig tapasztaltak alapján mindig látványosabb, izgalmasabb küzdelmeket hozott.
Számos velem egykorú barátom az 1986-os mexikói világbajnokságtól számolja személyes focitörténelmét, valakik még az 1984-es francia rendezésű EB-re is emlékeznek. Érdeklődésem a foci iránt 1988-ban, a németországi EB-re datálódik. A mexikói VB-ről csak arra emlékszem, hogy zöld felületen emberek rohangálnak és egy labdát kergetnek, de fogalmam sincs a csapatokról, és mindig apám karjában cipel az ágyamba este, miután a szülői fekhelyen elalszom a meccsek alatt.Amióta emlékszem, de legalábbis az 1988-as KEK döntő óta a Barcelona és a spanyol válogatott a kedvenceim (klubcsapat szinten a nagy rivális – a még Hugo Sanchezzel felálló – Real Madrid volt a kedvencem, mint a bátyót utánzó kisöcsnek). Bár szurkoltam én annak idején a Völler-Klinsmann ék párral felálló német csapatnak, a nyári szünidőről beugorva győző dánoknak, a 94-es brazil csapatnak, és mindenkinek, akik az olaszok ellen játszott, ők csak akkor jöhettek szóba, ha a spanyolok nem voltak a pályán.
Spanyolország nemzeti válogatottja 1964-ban nyerte el az akkor még hivatalosan Európai Nemzetek Kupájának nevezett tornát, majd 1984-as EB-n a döntőben hasaltak el a Michel Platini vezette, hazai pályán lehengerlően játszó franciák ellen. Utána az égvilágon semmi, még a legjobb négy közé sem tudtak kerülni egyetlen világeseményen sem, pedig Európa talán legjobb bajnokságának tartott Primera División rengeteg elsőrangú spanyol játékost termelt ki, még akkor is, amikor a Bosman rendeletnek köszönhetően egész Európát, így a spanyol klubcsapatokat is elözönlötték a légiósok. Csak néhányat említve, a teljesség igénye nélkül: Butragueño, Michel, Camacho, Zubizaretta, Hierro, Guardiola, Luis Enrique, Raúl, Morientes, és még lehetne folytatni a sort. Minden egyes nagy torna előtt a játék erejükre figyelemmel esélyesnek kiáltották ki őket, aztán a csoportkörben vagy legkésőbb a negyeddöntőben mindig elvéreztek.
Az idei svájci-osztrák közös rendezésű EB előtt is a torna talán legnagyobb esélyesének kiáltották ki a spanyol labdarúgó-válogatottat. Legyintettem egyet, nem hittem benne. A csoport meccseken megint lehengerlőek voltak, de tudtam ez az olaszok ellen nem jelenthet semmit, szükség volt is egy jó adag szerencsére, hogy a világbajnok olaszok az antifutballjukkal együtt hazaküldjék. Nagy örömömre, a meglepetésre a négy közé jutó kiváló orosz foci megadta magát nekik az elődöntőben, de következett a németek elleni döntő. A Nationalelf egy nem túl huszáros csoportból (Horvátország, Lengyelország és a házigazda Ausztria társaságából) második helyen verekedték túl magukat, majd a címre is esélyes Portugália egész meccses emlékezetkiesését kihasználva már a négy között voltak. Az egész tornán állandóan – mint egy Szfinszk – a poraiból újjáéledő török csapatot búcsúztatták el, akik már nem bírták elviselni az eltiltások és sérülések miatt kieső játékosok hiányát. A németek – a véleményem szerint – úgy jutottak Európa döntőjébe, hogy nem tartoznak a két legjobb képességű csapat közé. Gary Lineker híres mondását hangoztatta mindenki: A futball egyszerű játék, 22 ember kergeti a labdát 90 percen keresztül, és a végén mindig a németek nyernek. A tétel valóban sokszor nyert erősítést. A német elszántság és gőzhenger sokszor a rossz játékot is eredményesen képes volt az akadályokon tovább vinni.
A jelenleg a BBC szakkommentátoraként dolgozó egykori futballista korábbi önmagának ellentmondva a döntő előtt a spanyol válogatottat tartotta esélyesebbnek a Nationalelffel szemben. Három hete még nem reméltem, hogy kedvenceimet a döntőben láthatom, de most szurkolóként nem tudtam ennyivel megelégedni. Ritka izgalmas meccsen a spanyolok lefocizták a németeket, igazi esélyt nem adva nekik, és csak a spanyol foci sajátságosságának köszönhetően nem kaptak újabb gólokat Ballackék. Az egész tornát végignézve Torresék nyújtották a legkiegyensúlyozottabb teljesítményt, egyszer sem kaptak ki. Hiába voltak annyira meggyőzőek a portugálok és a hollandok az elején, elvéreztek. Egy kicsit sajnálom is, hogy ők nem jutottak be a legjobb négy közé, mert véleményem szerint, ott lett volna a helyük. Minden nagy tornán vannak ilyen és ehhez hasonló meglepetések, amikor a Góliátok betliznek, és a Dávidok parittyáznak. Kétszeresen örülök. Nyertek a spanyolok, a kedvenceim, és nyertek a spanyolok, akik művészi síkon csinálják a futballt. Ők azok, akik olykor belehalnak a szépségbe, de – úgy látszik – olykor eredményesek is tudnak lenni.
(foto: http://www.nemzetiport.hu/; jeges-varga)
Nos, New Yorkban nem feltétlen a szinglik második kategóriájába tartozók bukkannak fel, sokkal inkább a tudatosan szingli teremtmények, főleg, ha Manhattanben járunk. Itt él Carrie Bradshaw (Sarah Jessica Parker), aki az egyik helyi újság „A szex és a város” című rovatának szerkesztője. Ahogy tartja a mondás, Ő mindent tud a szexről, vagy nem fél megkérdezni.
Így indult minden 1998. június 6.-án, pont tíz éve. Egy hosszú és gyümölcsöző út kezdete. Az első évadot aztán még öt év követte, mígnem 2004. február 22. napján, a sorozat 94. epizódjának bemutatásával a nagy sikerű kvartett befejezte televíziós körútját. Carrie végre összejött Mr. Biggel, Miranda Steve és kisfiúk Brooklynba költöztek, Charlotte férjével és örökbefogadott lányukkal, Lilyvel boldogan éltek, Samantha pedig Hollywoodba költözött Smith-szel. Ahogy az X-akták, úgy a Szex és New York sem tudta elkerülni a sorsát, a rajongók a moziba követelték a sorozatot. 4 év kihagyás után, folytatva a már lezárt történetet a rajongók újra találkozhattak a lökött négyessel.
A mozifilm központi témája Big és Carrie esküvője. Persze a dramaturgia megköveteli, hogy újból beüssön valami gigszer, ahogy Mirandáéknál is, csak Charlotte, aki igazán kiegyensúlyozott és boldog, Samantha pedig nem bírja a kötöttségeket. A film sztorija – úgy gondolom – nem hagy kívánni valót maga után, csak a kivitelezés nem az igazi. Nem voltam soha, és nem vagyok most sem igazi SAC-fan, de jó pár részt megnéztem, ha nem is epizódbeli sorrendben. A mozifilm, olyan mint a Szex és New York Light, hiányzik belőle az igazi fűszerkeverék (már a 12-es karika látványa is ezt sejteti). Szerintem alapvetően kétséges kísérlet egy sikeres sorozatból mozifilmet csinálni, mert vagy nagyot akarnak durrantani, és útközben kipukkad a lufi, vagy visszafogottan közelítenek a témához, merészség nélkül. A Szex és New York esetében szerintem ez utóbbiról van szó. Kevés az igazi jó poén benne, alig akad benne Carrie Bradshaw-s kommentár, és tele van mozifilmes allűrrel, ami nem tesz túl jót a filmnek. Mindemellett tulajdonképpen jól szórakoztam a filmen, de hosszú távon felejthető a film, szerintem még az igazi rajongóknak is (ezt feleségem is alátámasztotta), vagy éppen nekik. A film arra mindenképp jó, hogy aki megszerette ezeket a szereplőket, még egyszer találkozzon velük, utoljára. Utoljára?
A regény szerint a nagyravágyó genfi fiatalember Victor Frankenstein az Ingolstadtban eltöltött egyetemi évei alatt természettudományos kísérletei alatt halott húsból élő szervezetet alkot. A teremtő azonban az összefoltozott csúnyaság láttán maga is elszörnyed, és a kreatúrát magára hagyja. A kreatúrát kiveti mássága miatt az emberiség, ezért a teremtő ellen fordul, bosszút fogad, és a végén együtt pusztul teremtő és teremetett.
F. Viktor (Rába Roland) kiszól a nézőkhöz: most tulajdonképpen egy castingon vagyunk, ami azért is nyilvános, mert Ő így pályázati pénzekhez könnyebben hozzá tud jutni. Ő egy Ábrahám történetet akar filmre venni, egy magyar filmet a társadalom alsóbb osztályáról, és most a szereplőket keresi. Bejönnek statiszták, akiknek nevetniük, sírniuk kell utasításra, aztán beérkezik Frecska Rudolf, a „szörny”, aki nem csinál semmit, csak van. A castingot vezető rendezőnek ez elég, és a kamerával jelenetet akar elpróbáltatni Frecskával és Kiss Ágotával, aki Derzsi János Árgyelán Péterének lánya. Az egykori zálogházban elhelyezett képernyőkön látjuk, mi történik a külső helyszínen. A kamera egyszer csak a földön hever és itt elkezdődik az előadás maga.
Az előadás átlépi színház és film, teremtett és létező valóság határait. A szöveg a próbákon alakult ki és lett viszonylag állandóvá, így lett az előadás „a próba valóságából megszülető konstruált valóág.” Mundruczó elmondása szerint ehhez Ő már nem tesz hozzá semmit, lassan kivonul a háttérből, és a mű éli a maga életét. A teremtő elhagyja a kreatúrát.
Ez az előadás valakinek vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem. Én vevő vagyok az ilyenre, és nem azért, mert sikk, hanem mert számomra tényleg működött ez az átjárás, és elindította agyamban a gondolatfolyamatot. Mennyiben is vagyunk felelősek azért, amit teremtünk, és hogy ez a felelősség maga a szeretet. Az meg már egy külön intellektuális réteg, hogy a teremtő és teremtett viszonya a műalkotás és a szerző vonatkozásában is létrejön.
Térey nem tud elszakadni költői mivoltjától, ezúttal is vers és dráma kevercse került ki a a kezei közül. Az Asztalizene a 21. századi magyar pesti (pardon, budai) középosztálybeli értelmiség világába kalauzol el minket. Harminc-negyvenéves férfiak és nők, akik többszázezret keresnek, étteremjárók, éjszakai szórakozóhelyek és operabálok, hangversenyek, nívós színházi előadások látogatói, akik távoli országokba társas utaznak. Ügyvédek, orvosok, mérnökök, közgazdászok, kritikusok, művészek ők. Ez az elit messze van a 20. század eleji dzsentritől, itt a máz is más. Kiüresedett életük különleges fogyasztói szokásokkal próbálják tartalmassá tenni, ám az emberi kapcsolatok útvesztőjében magukra maradnak.
Térey nem szimpla társalgási drámát írt, hanem igazi tragédiát, de olyat, amiben nincs semmi vér, csak közben kiderül, hogy valaki megcsalt valakit, rájön valaki, hogy az egész addigi élete hazugság volt, önbecsapás önbecsapás hátán. Azon a végzetes augusztus 20-ai estén, amikor orkánszerű vihar söpört végig a fővároson, Kálmán a Szent János kórház éjszakai ügyeletén megismerkedik Delfinnel, és rövid viszonyba kezd, ezzel azonban Almával kötött házasságának is véget vett. Hiába dobja el magától a kritikusok által gyalázott szopránt, ami elromlott, az el van romolva. A White Box műteremvilágában az este folyamán mindkét nővel szembe kell nézni. Győző, aki Kálmán barátjának mondja magát, meg szerelmes Almába, mellesleg Delfin neki is megvolt, Krisztián Kálmánba szerelmes, Henrik maró kritikái ellenére elvenné feleségül Delfint, de őt az égvilágon senki se bírja. Mariann ki nem állhatja már Győzőt, akiben a férj a gyerek születése óta állandóan otthonülő nőt lát.
A színpadkép rétegzett, a White Box-beli tér piramisszerűen jelenik meg a szemünk előtt, és a szereplők úgy beszélnek egymáshoz, hogy közben a tekintet a nézők felé irányul. Remek ötlet, és kiválóan használják a színészek.
A Pintér Béla Társulat 1998-ban alakult, évente akár 2-3 bemutatót is tartanak a hazai pályájuknak mondható budapesti Szkéné Színházban, termékeny társulat. A társulat honlapján található önmeghatározás szerint, „az alkotók célja, hogy a társadalom és saját személyük kritikus-ironikus megfigyelései alapján - a szó egészséges értelmében vett - nemzeti ihletettségű, kortárs színpadi műveket hozzanak létre.”
Pintér Béláék attól azok, akik, hogy ezt az egyszerű történetet egy máshonnan jövő környezetbe illesztik. Japánra hajaz itt minden, a színtér zöldes, narancssárgás háttere, a Kéménczy Antal zenei rendező által a színpadra alkalmazott komoly- és népzenei motívumokkal teletűzdelt kompozíciója (játsszák: Molnár Krisztina, Pass Andrea, Kelemen Lajos, Kéménczy Antal, Veér Mátyás), Tamás Gábor egyszerű, ízléses díszlete, japánszerű étkek, szaké, kölyökszaké. A családi eseménysor Budán, az első kerületben játszódik, de azzal, hogy a szerző a magyar helyébe a japánt illeszti be, egy sor gegnek nyílt utat ad a darabban.
A másfélórás, feszes tempójú darab abszolút főszereplője Yamamoto Kovács Gézáné Faragó Zsuzsa, a démoni családanya bőrébe bújt Pintér Béla (aki később bajuszt ragasztva hiszékeny rendőrként tér vissza). A darab egyértelműen rá épül, ahogy a társulat is. Remekül csinálja, amit csinál, olykor még nevetek is. A többi szereplő (Friedenthal Zoltán, Quitt László, Roszik Hella, Szalontay Tünde, Szamosi Zsófia, Thuróczy Szabolcs) játékával sincs semmi baj, otthonosan mozognak ebben a kevert stílusban.
Erős felütés az első vallatás. A néző egyre kényelmetlenebbül érzi magát a sorok között, és örül, hogy sokadmagával részese a látottaknak. (Kisebb térben, kevesebb nézővel még erősebb lenne az előadás, persze a komfort érzetünket ezzel egyenes arányban egyre inkább elveszítenénk).
A Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Pilinszky János „Urbi et orbi” a testi szenvedésről című színművét dolgozta fel, a színlap szerint Pilinszky János színművét fokozatosan mellőzve. Pilinszky életműve a folyamatos istenkeresésről tanúskodik, Isten létezése és nem létezése közötti folytonos őrlődésről.
A színészek jelenléte nagyon erős, bár egy kis aránytalanságot éreztem. A nők valahogy sokkal bátrabban játszottak, mint a férfiak, persze az is lehet, hogy ez rendezői koncepció volt (az öltözékük mondjuk erről árulkodik).
(VIII. POSzT; 2008. június 7., 17 óra; Kamaraszínház)
