Egy-két fotócska tőlem

Szeretek fényképezni, de sosem tanultam meg igazán. Zenittel kezdtem, most egy félautomata Canonom van. Nincsen profi technika háttérfelszerelésem ahhoz, hogy igazán jó fotókat csináljak, egyelőre megfelelő anyagi fedezet híján nem is lesz. Így csak valódi dilettáns lehetek. Azért rendre fotózgatok, ha látok valamit, mert a vágy még mindig bennem van. Mondjuk egyre kevesebbet, amióta fiam megszületett. Azóta rendszerint Ő kerül az objektív fókuszába bele. Biztosan lehetne nagyobb elhivatottsággal hozzáállni, de egyelőre nekem így megy:

A nővé válás kikövezetlen útjai

A felnőtté válás rögös útjai kikövezetlenek, fájdalmas tapasztalatszerzéseken keresztül szerezhetjük meg érettséginket. Különösen így van ez, ha lányokról van szó. Nővé válni cseppet sem leányálom. Erről tanúskodik Lone Scherfig (Egy lányról – An Education) és Andrea Arnold (Akvárium – Fish Tank) filmje is. A végkövetkeztetésük hasonló, az önmegvalósítás nem a férfin keresztül vezet, szabadágunk megteremtéséről magunknak kell gondoskodni.
Lone Scherfig filmjében, a 16 éves Jenny (Carey Mulligan) szüleivel él a hatvanas évek Londonjának egyik szerény külvárosában. A családi környezet stabil, mint a beton. Az édesapának határozott elképzelései vannak lányával kapcsolatban: a cél az Oxfordi Egyetem, hogy a lány többre vigye az életben, mint ő. Jenny jól tanul, de lánylelkét könnyen bekebelezi egy idősebb férfi, aki bevezeti a bohém éjszakák, fényes szalonok, drága éttermek világába. Találkozásaikból szerelem szövődik, a fiú olyannyira elcsavarja a fejét, hogy könnyen sutba vágja továbbtanulási lehetőségeit, belemegy szülei becsapásába és ezzel együtt önmaga áltatásába is.
Andrea Arnold környéke a lepusztult, fojtogató légkörű külvárosi gettó, az Akvárium, amely az ott élők játszótere. Itt él a 15 éves Mia (Katie Jarvis), akit magatartásproblémái miatt kidobnak az iskolából, osztálytársai kiközösítik. Egyetlen dolog, ami érdekli az utcai tánc, amelyet szenvedélyesen gyakorol egy elhagyott lakásban. Mia egyedülálló édesanyjával és húgával él egy szűk lakótelepi lakásban. Apa hiányában érzelmileg védtelennek mutatkozik az anyja által a csonka családi légkörbe hazahurcibált férfival szemben.
Mindkét lány estében megtörténik szellemi és testi síkon is az ártatlanság elvesztése, aztán jön az arculcsapás. A férfiak családos emberek, a sarjadzó leánygyermekek könnyű préda. Az önértékelési problémákkal küszködő fiatal férfi képtelen ellenállni a vágyakozó, sőt felmagasztaló tekintetnek. Egyik férfi sem számító liliomtipró, egyszerűen nem tud ellenállni a kísértésnek.
Bár Andrea Arnold filmje sokkal összeszedettebb és konkrétabb, mindkét film erénye, hogy nem a mély depresszióba, a totális csődbe vezeti főhősét, hanem megállásra, majd a tanulságok levonása után cselekvésre sarkallja őket. Jenny újabb esélyt szerez magának tanulmányai folytatására, Mia pedig tovább lép a szülői házból.
A két lányfőszereplő nagyon jól játszik, különösen Katie Jarvis természetessége lenyűgöző. Az Akvárium kapcsán azonban Michael Fassbinder – aki talán eddigi legjobb alakítását hozza – és édesanyát alakító Kierston Wareing játékát is ki kell emelni.
A nővé válás nem csipkerózsika történet. A felébredés nem old meg mindent, de elvezethet a helyes útra. Lone Scherfig mérsékelt képi- és hangulatvilágú filmje ugyanarról beszél, mint Andrea Arnold nyersebb, realistább mozija. Csak a hangsúlyok mások kicsit, és talán a Fish Tank valósághoz közelibb miliője közelebb hozza szereplőit.

(Lone Scherfig: Egy lányról)

(Andrea Arnold: Akvárium)

(képek: www.est.hu)

Niels Fredrik dahl: Úton egy barát felé; Scolar, Budapest, 2008

Niels Fredrik Dahl 1957-ben született. A Norvégiában élő író felesége a szintén író Linn Ullmann (Mielőtt elalszol, Áldott gyermek, Kegyelem), aki Ingmar Bergman és Liv Ullmann közös gyermekeként látta meg a napvilágot. Ezt az életrajzi állapotot csak érdekességként kívántam megjegyezni. Most Dahlról és annak legelismertebb regényével foglalkozom.
Az Úton egy barát felé elbeszélője az egyszerre gyermek és felnőtt Vilgot. A tizenegy éves Vilgot szeretethiányban szenved. Rengeteg érzelem reked benne, hiszen beteg anyja és apja csak önmagukkal és egymással vannak elfoglalva. A magányos kisfiú kívül reked a családon és ennek végzetes következményei lesznek. A könyv fejezeteinek nagy része a gyermek Vilgotot követi, amint úton van egy barát felé, ez az út – úgy tűnik – örökké tart. Az út lezáratlan, mintha nem lenne vége. Az olvasó kezdetben nem érti, mire való ez a folytonos elbeszélői befejezetlenség. Aztán gyanússá kezd válni, hogy Vilgot valamit elhallgat, valamit, amiről szeretne beszélni, de egyelőre nem tud.
A felnőtt Vilgot magányos, boldogtalan férfi, aki egy oslói bérházak között ragadt birtokon tengeti életét. Vilgot felnőttkorára afféle gyerekriogató árnyalakká vált, olyanná, akitől ő maga is félt gyermekkorában. Vilgot elhallgat valamit, ami kimondhatatlan, amitől azonban csak akkor szabadul meg, ha saját hangján megformálja a megfelelő szavakat.
Vilgot helyzetét jól szimbolizálja a nála ragadt cirkuszi elefánt, aki a pajtájába van zárva. Az elefánt magányos, mindenki szeme elől elzárt lény, aki megrekedt ezen a távoli földön. Nem tud tovább lépni, csak illeg-billeg egy helyben. Néha Vilgot is megpróbál beszélni, ilyenkor a torkából mély morgás hallatszik fel, olyasmi, mint amikor az elefánt próbálgatja a hangját.
Vilgotnak meg kell szelídítenie az elefántot, hogy meggyógyíthassa önmagát. Végül, a regény utolsó oldalain Vilgot megszólal, és elmeséli a fagyos téli oslói este történetét, amikor úton volt egy barát felé, de a kólásember megállította, és az autójába invitálta…
Dahl regénye egy sérült felnőtt vonakodó önvallomása. A valló rendre megpróbálja elmesélni az elmondhatatlant, amit idáig senkinek sem mondott el. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. És akkor Vilgotból is kiszakad minden szó. Dahl regénye fájdalmasan szép, egyszerű próza, amelyben a különös elbeszélői mód szoros együttműködésre készteti az olvasót az elbeszélővel.

X. POSzT, versenydarab csere

Mint arról már hart adtam a blogomon is, a 2010. évi POSzT válogatója, Fáy Miklós március 1-én közzétette 14 előadásból álló válogatását, amelyben a budapesti Katona József Színház G.B. Shaw: A hős és a csokoládékatona című produkciója is szerepelt.

A Katona József Színház társulata úgy döntött, hogy nem kíván résztvenni a POSZT versenyprogramjában. Helyette a válogató által megnevezett Zsótér Sándor rendezte Harmath Imre - Fényes Szabolcs: Maya című operett előadás vesz részt az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában.

Érdekes eset, ilyen - azt, hiszem - még nem történt meg a POSzT története során. Kíváncsi lennék az idnokokra, amelyekről nem lehet egyelőre semmit sem tudni.

A mese megszabadít

„Mona Paparu magyar nemzetiségű román állampolgár. A Fekete-tenger partján megismerkedik egy szökött fegyenccel, aki túszként fogva tartja. Viorel műveletlen, ostoba fickó, de gazdag képzelete és egyszerű érzelmei hatással vannak a lányra. Az éjszakát együtt töltik, de a rendőrség másnap kioltja a menekülni próbáló Viorel életét. Mona és Viorel kapcsolatának gyümölcse egy leánygyermek, akit Mona Vioricának keresztel.
Mona egyedül neveli hároméves kislányát, és vásári bábelőadásokkal tartja el magát. Az egyik előadáson találkozik édesapjával, Gigi Paparuval, akit évek óta nem látott. Paparu megkéri Monát, hogy kísérje el őt Németországba, ahová egy műtétre kell utaznia. Mona rááll, Vioricát pedig távoli rokonára, Rodica jósnőre bízza.
Amikor megérkeznek egy németországi állomásra, kiderül, hogy Paparu valójában prostituáltakkal kereskedik, és hogy lerója tartozását két veszélyes emberkereskedőnek, otthagyja nekik Monát, aki végül Angliába kerül egy bizonyos Pascalhoz, a Bibliotheque Pascal nevű irodalmi kávéháznak álcázott bordélyház tulajdonosához.
Eközben a gyámhatóság elveszi a nagynénitől a kislányt. Amikor Mona végül visszatér, a gyámhatóságon el kell mondania, mivel töltötte külföldön az idejét. A film Mona Paparu beszámolója: utazásainak, szerelmének, nyugat-európai kálváriájának története.” (a film sajtóanyagából)

Hajdu Szabolcs legújabb filmje, a filmszemle fődíjjal jutalmazott Bibliotheque Pascal a rendező korábbi novellájából kiindulva született vászonra. Hajdu a Sepsiszentgyörgyben eltöltött évek tapasztalatait és egy színházi büféslány nyugat-európai kálváriájának élményeit gyúrta különös hangvételű filmmé. A Bibliotheque Pascal a szexrabszolgának külföldre csábított fiatal lányok – a ma egyre jellemzőbb – történetét meséli el, ám ehhez a rendező nem naturalista-dokumentarista eszközöket használ, hanem stilizálja a főhősnő belső történetét.
Az egzisztencialista alapú elvándorlás minden kelet-európai országban napirendi dilemma. Évről-évre egyre többen keserednek el a szülőhaza nyújtott szerény lehetőségek láttán és próbálnak szerencsét Nyugaton, feladva addigi életüket. Ez jellemző Magyarországra, Romániára, Lengyelországra, és a többi közép-kelet európai államra is. Az Európai Unióhoz való csatlakozás nem segített ezen a dolgon, sőt még rátett egy lapáttal. A nagy méreteket öltő kivándorlásnak persze sok csalódott résztvevője lesz, akinek nem jön össze a Nyugatra vándorlás. Egy ideig még talán különleges a jóléti társadalom látszathatása, de aztán jön a keserű ébredés. Az ember nem menekülhet saját maga elől. A magunkkal kapcsolatos kérdések önmagunkban dőlnek el, a földrajzi menekülés nem old meg semmit. Mona Paparu is visszatért, hogy elmesélje nekünk az Ő történetét.
Hajdu rendkívüli tehetséggel és képzelőerővel megáldott filmes. Ezt már korábbi filmjein is tapasztaltam (sajnos első filmjét, a Macerás ügyeket még nem volt alkalmam megnézni). A Bibliotheque Pascal olyannyira érett alkotás, hogy ámultam. A magyar film kapcsán sajnos mindig kell beszélni arról, hogy sok hazai alkotás olyan gyermekbetegségekben szenved, amelyről egyből az embernek az jut az eszébe, hogy a film annyira magyar, hogy már zavar. Nehéz lenne pontosan körülhatárolni ennek jegyeit, de azt hiszem, sokan értik miről beszélek. Miért van az, hogy ha kedvenc filmjeinket sorra vesszük, a külföldi filmeket mindig külön vesszük a magyar filmektől? Mert óhatatlanul és két kategóriának véljük őket. Azért tartottam fontosnak ezt elmondani, leírni, mert Hajdu Szabolcs filmje zenehasználatában, vágásmódjában, kamerahasználatában olyannyira érett és modern alkotás, hogy eszembe nem jut a magyar címke ráragasztása. Holott ízig-vérig kelet-európai történetről van szó. Persze a film koprodukcióban készült, több nyelven szólalnak meg a szereplők (román, magyar, német, angol), de nem ez a döntő, hanem Hajdu és csapata tehetséges munkája. Olyan filmnyelv él ebben a filmben, ami élesen megkülönbözteti magát a magyar film történetétől. Nem lehetett kérdése, hogy melyik film volt idén a legjobb a Magyar Filmszemlén. Berlinben meglepődve kérdezték a stábtól, hogy ez a film miért nem a versenyprogramban indult.
No de milyen is a film? A Bibliotheque Pascal története – Hajdu bevallása szerint – számos irodalomtörténeti parafrázist tartalmaz. Fő irányként megjelenik a Nyomorultak Fantine epizódja, csatlakozik ehhez többek között Schnitzler világa, G.B. Shaw Johannája és Kis Herceg története. A film dimenziója mindezzel együtt korunk eklektikus divatját, a kulturális káosz gondolatkörét is körüljárja. Végső soron persze ez a film is egy lesz e divat termékei közül, de arra reflektálva beszél e kérdésekről. Az egyes kultúrköröket, a belső és külső helyszíneket a film markánsan elkülönülő vizuális világként jeleníti meg. A román tengerpart nyári éles napfényei színes háttérképeivel, a téli erdélyi havas hegyvidék minimalista totálképeivel, az őszi London rideg utcái, lecsupaszított, latex szalonbelsőivel és az álmok varázsaltos, tavaszi színekben tobzódó világával együtt alkotják az eklektikát. A különféle stilizációk tökéletesen megférnek egymás mellett a filmben, az alkotók visszafogottan bántak velük, nem hivalkodó a stílusok keveredése. Komoly munka lehetett a film utómunkája, amikor minden a helyére került. A nagyszerű megkomponált kameramozgások, a vágás és a súlyos jelentek alatt is játékos dzsessz muzsika ügyesen teremti meg az eklektikában az összhangot.
A történetben rejlő metafora, azaz az anyagi indíttatások okán lányát elhagyó és szexuális munkát vállaló anya felelősségérzetének felébredése és hazajövetele csodálatosan jelenik meg a filmben. Az álmok kivetülését apjától megöröklő lány álmából kilépő fúvózenekar, élén a nagyapával menti meg a Bibliotheque Pascalban raboskodó anyát. A mese az, ami megszabadít, eltávolít a való világtól. Mona is a saját meséjén keresztül ébred rá arra, hogy a lányáért felelősséggel tartozik és vele kell lennie. A film utolsó képkockái az Ikea és hasonszőrű társaik által berendezett látszatvilágunkra irányítják a figyelmet. Ennek filmes megjelenítése a filmművészet nagyszerű pillanatai közé tartozik. Le a kalappal a Bibliotheque Pascal alkotói előtt. Fontos mű született.

(Hajdu Szabolcs: Bibliotheque Pascal)

(képek: www.est.hu)

Az Európai Kulturális Főváros egyes programjairól

Nyilvánvalóan Pécs népszerűsítése érdekében született Soós Péter rendező és Fonyódi Tibor forgatókönyvíró közös munkája, a Géniusz, az alkimista. A háromrészes tévéfilm a misztikummal kevert krimi és ismeretterjesztő városfilm összegyúrásából alkotott mozgóképes mű.
A nyomozó Brunner Péter (Stohl András) apját a Pécsi Nemzeti Színházban megölik, a főnöke tiltása ellenére Pécsre utazik, hogy kiderítse ki a felelős édesapja haláláért. Eközben a Pécsi Egyetem egyik professzora, András (Alföldi Róbert) és ifjú tanítványa (Tenki Réka) zavarosnak látszó ügybe keveredik. A lány összefüggéseket vél felfedezni az idős ember halála és az egykor élt, Géniusznak hívott alkimista személye között, akiről nem lehet tudni, hogy egyáltalán létezik-e vagy csak egy közhiedelem szülte fantom. A városba számos gyanús alak érkezi. Köztük van Steiner (László Zsolt), aki egy titokzatos Zsolnay váza után kutat, amin titkos jelek találhatóak. A szálak összeérnek. A sorozat végére persze lehullnak a leplek.
Meg kell, hogy mondjam, ha nem Pécsett játszódott volna a Géniusz, eszembe sem jutott volna megnézni. A történetben semmi eredeti dolog nincs, a film a Da Vinci Kód utánérzéséből született. Igaz, inkább városismereti műről van szó a Géniusz esetében, mint valódi okkultista darabról. Bár eredetiséget nem nagyon kereshetünk benne, mégsem mondható teljesen felesleges vállalkozásnak. A főbb szerepeket hárman, a legnépszerűbb magyar férfi színészek közül vállalták el, az mtv Társulat című műsorának felfedezett tagjai is szerepet kaptak a filmben, és egy-egy jelenetben a pécsiek is megmutathatták magukat. Pécsről és környékéről, így kedvenc helyemről, Püspökszentlászlóról is csodálatos képeket láthatunk. Emellett persze Zsolnay névvel is találkozhatunk, ha nem is tudományos megközelítésben, de nem is lehetett ez a cél. A film arra mindenképp alkalmas, hogy Pécs megmutassa magát egy népszerű történetén keresztül, és így talán kedvet csináljon pár embernek ahhoz, hogy ellátogassanak ide.

A Pécsi Galériában február 27. és március 21. napja között tekinthető meg a Zsolnay Máské(p)p kiállítás. Pécs neves iparos-gyáros polgári családjának egy kevésbé ismert oldalát ismerheti meg az, aki erre a kiállításra betéved. A Zsolnay, a Sikorski és a Mattyasovszky család igazi képzőművészeti értékeket hozott létre, nemcsak a tájképek, festmények területén, hanem valósággal megteremtettek egy iparművészeti dokumentációt, hiszen az ipari minták, épületkerámiák előzményeit jelenítették meg akvarelljeiken, fotóikon. A kiállításon Mattyasovszky Zsolnay László festőművész, Zsolnay Júlia tervező és festőművész, Zsolnay Lívia tervező és szobrászművész, Zsolnay Gyula szobrászművész munkái láthatóak, rajtuk kívül Zsolnay Vilmos, Sikorski Zsolnay Miklós és Sikorski Tádé voltak azok, akik munkájuk mellett kipróbálták magukat a képzőművészet területén is.
A kiállítást sajnos gyorstempóban tudtuk megnézni, mert a galériában levők nem nézték jó szemmel, hogy gyermekünk a kiállításon nevetve rohangált. Persze, valahol megértem őket, de azért nem nagyon. A kiállításon bemutatott alkotások egyébként annyira nem nyűgöztek le, legalábbis a csendélet festmények. Mindenestre érdemes megnézni, mert megismerhetjük más oldalukról is a Zsolnay familíát.

Adél futása

Hajdu Szabolcs filmje, az Off Hollywood a filmrendező egy napjáról szól. Bódi Adél rendezőnő (Török-Illyés Orsolya) pontot tehet filmje, a Nem, hanem című produkció történetének végére. Az Off Hollywood a film bemutatójának napján játszódik. A film elején Adélt futni látjuk, de a sporttevékenység később egészen más értelmet nyer.
Már az elején el volt cseszve az egész, mondhatná a filmbeli rendezőnő. A nap kezdetén egy reggeli rádióműsorban igyekszik népszerűsíteni a filmjét, ám az egykori évfolyamtárs műsorvezető (Miklós Marcell) dilettantizmusának és rosszindulatának köszönhetően az interjúból hamar kínos beszélgetés kerekedik ki, amelyben a rendezőnő megpróbálja helyreigazítani a műsorvezető pofátlan szemérmetlenséggel kiböfögött sületlenségeit. A kellemetlenkedés után a nap nem folytatódik jobban. Kiderül, hogy esti bemutatóra szóló meghívók több mint a fele rossz dátummal került kipostázásra, eközben a producer (Thúróczy Szabolcs) az alkotónőt a következő projektje kapcsán a költségvetés érdekében kényszeregyezségekre kívánja rávenni. A nő magánéletében is felgyülemlenek a bajok. Az otthonukban sértődötten gubbasztó színész férj (Szabó Domokos) nem képes megemészteni azt, hogy a felesége ezúttal kihagyta őt a filmjéből, és nem hajlandó társul szegődni házastársa mellé a film bemutatójára. A bemutatóra alig jönnek el, persze akik jelen vannak és megszólítják a rendezőnőt, elismeréssel beszélnek a filmről, de ebben sincs túl nagy köszönet. Miközben a gyártásvezető (Kovács Lehel) a főszereplő (Mészáros Tibor) kifizetésével bajlódik, Adél a nap végére besokall, a fejébe maró görcsök a konfliktusok feloldhatatlanságának lenyomatai. Hajdu Szabolcs tökéletesen adagolja a rendezőnőt érő újabb és újabb konfliktushelyzeteket, amelyeket elviselhetővé színezi a hétköznapi emberi játszmákból adódó természetes humorral. A film háromnegyedénél viszont éles válás történik. A film kulcsjelentében, a terhes gondolatoktól meggyötört nő összeomlásának lehetünk tanúi, kétségbeesetten fut bele a budapesti éjszakában. A hosszúra nyújtott jelent alatt kísérteties, idegesítő kopogó zene fokozza a nő bensőjében dúló viharokat. Adél futva menekül a mögötte fenyegetően csaholó láthatatlan kutyahorda elől. A végletekig feszített jelentben megkönnyebbülés a néző számára is, amikor a kórházban beadják Adélnak a nyugtatót. Hajdu Szabolcs Off Hollywoodja tévéfilmnek készült, ám a szereplők improvizációinak köszönhetően játékfilmmé nőtte ki magát. Az Off Hollyweood a magyar film jelenlegi helyzetéről szól. Biztos vagyok abban, hogy a rendező komoly és keserű tapasztalataiból született meg ez a film. Tökéletesen eltalált helyzetekből építkezik a film. Ott van például a Debrecenből Pestre, a premierre utazó színész (Vásári József) kocsma jelente, akinek felvett jelenetei a filmbeli filmből végül kivágásra kerültek. A kocsmatárs unszolására mutatott produkció (nevetés és sírás) egyszerre rendkívül humoros, másrészről megejtően szomorú, miközben ez a nagyon emberi jelenet alkotói nekifeszülés reménytelenségét is képes filmre fogalmazni.
Az Off Hollywood a mai magyar filmes valóságról szól. Miként kell a rendezőnek eredeti elképzeléseiből engednie, hogy folytonos kompromisszumok kötésével pénzt szerezzen annak a filmnek az elkészítéséhez, ami már nem is a sajátja. Mire elérkezik a bemutató napja, az alkotó már rá sem ismer arra a kreatúrára, amely a kezéből születette. Ámde miközben Hajdu az alkotói szabadság lehetetlenségéről szól, a reményt nem tagadja meg magától. Erre kitűnő példának éppen Hajdu filmjei szolgálhatnak. Hajdu filmje minden ízében őszinte mozi, amely játékos humorral fűszerezi a súlyos mondanivalót. Az Off Hollywood kőkemény filmes akadályverseny.

(Hajdu Szabolcs: Off Hollywood)

(képek: www.est.hu)

Néma pusztítás

1981. Az észak-írországi Maze fogházban az Ír Köztársaság egyesítéséért harcoló foglyok már több éve a rabruhaviselés és a tisztálkodás megtagadásával tiltakoznak annak érdekében, hogy politikai státuszukat elismerjék és ekként bánjanak velük, ne úgy, mint a köztörvényes bűnözőkkel. Mivel a brit kormány engedni nem akar, a foglyok megelégelik az állóháborút és Bobby Sands vezetésével éhségsztrájkba kezdenek. Az ember legalapvetőbb szükségleteit megtagadó protestáció végül tíz halálos áldozatot követelt. Steve McQueen filmje ennek az embertelen küzdelemnek állít emléket.
Az Éhség velejéig lecsupaszított film. Beszéd alig hangzik el a filmidő 96 perce alatt. A hosszú csöndek folyamatát egyetlen, egy kameraállásból felvett 10 perces dialógus bontja meg, amelyben Sands az övéi közül való atyával tudatja végső küzdelmére vonatkozó megmásíthatatlan elhatározását. E jelenetet megelőző vagy azt követő képkockák a börtönbeli ellenállásról regélnek szavak nélkül. Tökéletesen, szuggesztív erővel megkomponált képkockákkal dolgozik a film. A börtönőr véres keze, a falnak támaszkodva cigarettázó börtönőr, a foglyok megfenyítése elől elbujdosó fiatal rohamosztagos könnyes tekintete, a rabkéz játéka a börtönablakon betévedő léggyel, az emberi ürüléktől csatakos fal vagy a börtönfolyosót felmosó börtönalkalmazott hosszan elnyújtott – tarrbélás – jelenete a néma háború végtelenségét mutatják meg nekünk. A néző nem tudja pontosan, hogy kik ezek a rabok és mit követtek el. Öltek-e vagy egyszerűen csak lázadtak a Korona ellen. Ebben a filmben nincs se, jó se rossz, nincs szimpatikusabb vagy kevésbé szimpatikusabb. Ez a kérdés fel sem merül a látottak során. Végsőkig elszánt emberi akarttal szembesül a néző, ami bármire képes, jelen esetben a test elpusztítására is. Ebben a küzdelemben senki sem nyerhet. A film végi feliratokból tudjuk meg, hogy bár egy sor követelést végül teljesített a brit kormány, a politikai státuszjog elismerésére gyakorlatilag nem került sor.
Az emberi mivolt ilyetén önfeladása meghökkenti mind a nézőt, mind a rabtartót. Végig nézni is nehéz, tenni ellene pedig egyszerűen lehetetlen, hiszen mindenfajta brutalitásnak ellenáll. McQueen debütáló filmje nyomasztóan gyönyörű film. Gyönyörű, mert csodálatos, élő filmnyelv árad belőle. Művészien megkomponált képkockái csöppet sem hivalkodóak. Minden a helyén van benne, semmi sem felesleges, a film minden egyes pillanata egyszerű és pontos ízlésről tanúskodnak. Egy elsőfilmes rendezőtől ez messzemenően meglepő munka.

(Steve McQueen: Éhség)

(képek: http://www.est.hu/)

Elina Hirvonen: Hogy Ő is ugyanarra emlékezzen; Magvető, Budapest, 2009

A Magvető kiadó a kortárs európai irodalom rejtett gyöngyszemeiből is szeret válogatni. Még a tavalyi év végén jelent meg a Kiadó gondozásában egy vékonyka kis kötet, amely egyenesen Finnországból érkezett a Kárpát-medencébe.
Az 1975-ös születésű Elina Hirvonen első regénye, amely magyarul Hogy Ő is ugyanarra emlékezzen címmel látott napvilágot, 2005-ben jelent meg hazájában. A történet az író szülővárosában, Helsinkiben játszódik, 2001 szeptemberében. Két családi traumákkal terhelt ember, egy férfi és egy nő találkozik. A fiatal finn írótanonc lány és az ötvenes éveiben járó, amerikai irodalomprofesszor egymásba szeretnek. Kapcsolatuk életük során magukra vett görcsök, félelmek feloldásával kezdődik. Sebeket tépnek fel, hogy aztán újrakötözzék azokat. A férfi édesapja megjárta a vietnámi háborút, visszaérkezése után már csak önmaga árnyékaként tud funkcionálni. A férfi egy ember roncs apa és egy mindent feladó, tehetetlen anya gyermekeként cipeli a szülői házban nyakába vett súlyos pakkot. A nő egy erőszakos édesapa, egy összetört báty és egy elveszett anya gyűrűjében nőtt fel. A báty útja az apai terror ellen végül az elmegyógyintézetbe vezetett. Mind a férfi, mind a nő szétesett, roncsolt családi kötelékeket próbál meg görcsösen helyrerakni, miközben pedig elvesztik az önmaguknak szóló reményt.
Elina Hirvonen könyve két ember tapogatózó mozdulatairól szól, ahogyan kezük elindul a másik testén, kitapogatják a másik bőrének domborulatait, és rálelnek a sebzett felületekre. A cirógatás, mint bizalmat gerjesztő mozdulatsor előhívja az emlékezés gyógyító folyamatát mindkét emberből. A terápiás szerelem sok mindent a felszínre hoz: a gyerekkori kiszolgáltatottság okozta iszonyatot, a felnőtté válás kudarcát, a külvilág borzalmait, WTC elleni terrortámadás okozta sokkot, magányt, kitaszítottságot, félelmek sokaságát.
Hirvonen visszafogottan ír, mondatai lassan és súlyosan hömpölyögnek. A regényen érződik, hogy nő írta, de ezt nem a férfi szemszög okozta kritikaként kívánom megemlíteni. Egyszerűen a felgyülemlő érzelmek kavalkádját férfi ilyen módón nem tudta volna megfogalmazni, mint ahogyan Hirvonen tette. Egy idő után nehéz megemészteni a könyvet. A terápia sok mindent felszínre hozott, és egy kicsit beteltem vele.
Hirvonen gördülékeny nyelven íródott első regénye súlyos érzelmekről beszél, érződik rajta a hosszú sörét skandináv napok okozta befelé fordulás. A regény azért korántsem reményvesztett hangon szólal meg. A remény, a gyógyulás útjára lépett lélek hangja csendül fel befejezésül.

A szerző:

Arcmások

Múlt hét pénteken végre sikerült a Pécsi Apolló Art Super 8-as mozitermében megnéznem Michael Haneke legújabb filmjét, A fehér szalagot. A múlt hét első napján egyszer már kísérletet tettem erre, akkor az Uránia moziban helyet kapó „Stark filmklub” keretében vetítették volna filmet, de a belváros nagy részét érintő internetes szolgáltatásingadozás keresztül húzta számításaimat. Persze Haneke filmjét is letölthettem volna a netről, de úgy gondoltam ezt a filmet mégiscsak moziban kellene megnéznem. A mozi varázsát az otthon sötétjében megtekintett filmek élménye nem tudja helyettesíteni.
A fehér szalag a tavalyi évben Cannes-ban elnyerte a fesztivál fődíját, tarolt az Európai Filmakadémia díjkiosztóján és a legjobb idegennyelvű filmnek járó Arany Glóbusszal is gazdagabban térhetett haza Los Angelesből. Az, hogy a tegnap hajnalban megtartott Oscar-díjátadó ünnepségen nem láthattuk Hanekét a győztesek között, sajnos nem meglepő. Sőt, tulajdonképpen a film jelölése is önmagában hatalmas szenzációnak bizonyult. Kár, hogy az Akadémia megint engedett kényes ízlésének és ismételten elszalajtott egy lehetőséget, hogy az európai szemmel kissé megtépázott renoméját helyreállítsa. Hogy el tudjuk mondani, olykor komolyan lehet venni őket. A valóság persze mindig más.
A fehér szalag egy német kis falu zárt közösségében játszódik a XX. század hajnalán, az I. világháború kitörése előtti hónapokban. A falu lakosságának többségét egyszerű földműves emberek adják, persze a helyi elöljárók itt sem hiányozhatnak. Ott van a falu nagy részének munkát adó földbirtokos báró, a gazdasági intézője, a sok gyerekes lelkész, az özvegy orvos és a házasodni készülő fiatal tanító. A faluban játszódó történetet a tanító időskori visszaemlékezésein keresztül láthatjuk.
A faluban látszólagosan mindenki a nyugodt, dolgos vidéki életét éli, távol a nagyvárosok zajától. Ámde a felszín alatt alattomosan ott lappang a gonoszság, amely lassan tapinthatóan jelenvalóvá válik a kis közösségben. Először egy aljas kis merényletnek köszönhetően a helyi orvos szenved lovasbalesetet, majd halálos szerencsétlenség történik a fűrészmalomban. Ezt követően egyre gyakrabban esik bántódása a közösség valamely tagjának: súlyosan bántalmazzák az uradalom bárójának a fiát, a téli hidegben kitárják az ablakot egy csecsemőre, tűzeset történik a birtokon, félig megvakítottan találnak rá a szellemileg sérült gyermekre.
A kegyetlenség azonban nem csak a helyi patak alól bújik elő, hanem ott van minden egyes háztartásban. A közösség pillérjeit tulajdonképpen a hétköznapi erőszak tartja össze. A lelkész kövezetesen szigorú, megalázó büntetéseket ró a vacsoráról késő gyermekeinek, fizikai fenyítéssel, testi béklyóval igazítja irányba a saját testét felfedezni kívánó kamasz fiú gyermekét. Az özvegy orvos megunja a szexuális éhségét csillapító bejárónője jelenlétét és undorodva tolja el magától, helyette felcseperedő lányára veti a szemét. Haneke persze a rossz mellett megmutatja a jót is. Mint egy ellenpontozásként megjelenik a tanító és a fiatal pesztonka között rügyező szerelem, valamint a lelkész és legkisebb fia közötti szeretetteljes kapcsolat.
A tanító lassan elkezdi összerakni a szörnyű gaztettek rejtélyének apró láncszemeit, és döbbenetes felfedezésre jut: a jelek többsége a falu gyermekeire mutatnak. A félelmek, vágyak kísértette lázadás uralkodási-, birtoklási vágyat szül. A lelkész hallani sem akar a vádról. A közösség nem kérdőjelezheti meg alapjait. Ha elismerné a bűnt, önmagát semmisítené meg. A lelkész hallgatás titkos összekacsintás a bűnösökkel és egyben önmaga felmentésének kinyilvánítása is, a struccpolitika netovábbja.
Elfojtott emberi érzelmek, szigorú nevelési rend, fojtogató gyerekkor, terror szülte fejlődés, a szellem szabadságának se híre, se hamva. A szabadságra vágyó szellem előbb-utóbb feszegetni kezdi határait, de az akadályok miatt csak deformált alakban léphet túl önmagán. A társadalom felé a rend által megkívánt arcát mutatja, de mihelyst háttal áll nekünk, tombolni kezd. Az eredő tisztaság bepiszkolódott, a ránk aggatott jelek sem téveszthetnek meg senkit. Itt gyökerezhet mindaz, ami a XX. század későbbi történelmét meghatározta, ahogy a film befejezése az I. világháború kitörésének hírével fenyegetően is figyelmünkbe ajánlja ezt a tényt.
Haneke minden filmjében a polgárosodott Európa bukásáról, a nyugati civilizáció hanyatlásáról beszél. Erről szólnak a rendező korábbi művei is. Csak míg például a Furcsa játékban vagy a Rejtélyben mutatja meg a romlás jeleit, A fehér szalagban az előzményekhez tér vissza. Haneke nagyon érzékeny pontra mutat rá. Amire nem szívesen figyelünk oda. Ezúttal sem teszi meg azt a szívességet, hogy helyettünk megadja a konkrét válaszokat. A néző nem állhat fel most sem kényelmesen a székéből, a felénk nyújtott tükör okozta nyugtalanító érzés ott zakatol elménkben, szívünkben.
A fehér szalag teljesen más film, mint Haneke korábbi alkotásai, ugyanakkor éppolyan, mint elődjei. Meg nem mondanám, hogy a film a XXI. század első évtizedének végén készült, ha nem tudnám. E tény ismeretének hiányában, mondhatnák nekem, hogy az 1950-es években vagy még korábban készült a film, elhinném. Ez az operatőr, Christian Berger keze-munkáját dicséri. A kamera mozgása gyönyörű. Fantasztikus filmes fotók emelhető ki a filmből. A falu légszomjas közege minden egyes képkockából árad.
Haneke immár tökéletesen érett rendezővé, mesterré vált. A fehér szalag klasszicizáltabb, hagyományosabb alkotás elődjeihez képest. Haneke ugyanarról beszél, mint korábban, de azt egy teljesen korhű köntösbe öltözteti. Haneke filmjei nem könnyen emészthetőek, ezért is munkái könnyen megosztják nézőit, szeretik vagy gyűlölik. A fehér szalag ebben az értelemben is hagyományosabb munka, a kényelmetlenség kitapintható itt is, de a jelenvalótól időbelileg eltávolodva nem érezzük annyira képen törülve magunkat, mint például a Rejtélyben. Véleményem szerint, mestermunka született. Számomra nem kétséges. Haneke hiába ismétli unos-untalan önmagát, még mindig nem tudott kifogyni a mondanivalóból.

(Michael Haneke: A fehér szalag)

(képek: www.est.hu)

Döntött az Akadémia

Az Akadémia most sem hazudtolta meg önmagát, a legfőbb kategóriák tekintetében szembe ment a Golden Globe-díjjal, hogy mutassa önállóságát, hazudtolja az Arany Glóbusz előhírnök szerepét. Sem A fehér szalag, sem A próféta nem vitte el a legjobb idegennyelvű filmeknek járó szobrocskát. Évről-évre vicc ez a kategória. Európa, de a világ filmgyártásának markáns vonala kimarad a szórásból, és rendre olyan film nyeri ezt a díjat, amelyet az Akadémia tagjain kívül valószínűleg senki sem fog sohasem látni. Persze látván A fehér szalagot, már a film jelölése is hatalmas nagy szenzáció, hiszen egyáltalán nem illik bele az Akadémia követte elképzelésbe.
Csalódás volt számomra, hogy Jason Reitman filmje (Up in the Air) egyetlen díjat sem vitt haza. A bombák földjén győzelme a film marketing hajrája miatt cseppet sem volt meglepő. Nem érdemtelenül nyert, az Avatar az előzmények tükrében viszont sovány zsebbel térhetett haza. Engem ez is meglepett kissé.

Íme a győztesek listája:

Legjobb film

The Hurt Locker (2008)
Kathryn Bigelow, Mark Boal, Nicolas Chartier and Greg Shapiro

Legjobb férfi főszereplő

Jeff Bridges for Crazy Heart (2009)

Legjobb női főszereplő

Sandra Bullock for The Blind Side (2009)

Legjobb férfi mellékszereplő

Christoph Waltz for Inglourious Basterds (2009)

Legjobb női mellékszereplő

Mo'Nique for Precious: Based on the Novel Push by Sapphire (2009)

Legjobb rendezés

Kathryn Bigelow for The Hurt Locker (2008)

Legjobb eredeti forgatókönyv

The Hurt Locker (2008)
Written by Mark Boal

Legjobb adaptált forgatókönyv

Precious (2009)
Screenplay by Geoffrey Fletcher

Legjobb operatőri munka

Avatar (2009)
Mauro Fiore

Legjobb idegennyelvű film

El secreto de sus ojos (2009)
Directed by Juan José Campanella (Argentina)

Legjobb animációs film

Up (2009)
Pete Docter

Legjobb vágás

The Hurt Locker (2008)
Bob Murawski, Chris Innis

Legjobb látványtervezés

Avatar (2009)
Rick Carter and Robert Stromberg (Art Direction); Kim Sinclair (Set Decoration)

Legjobb jelmeztervezés

The Young Victoria (2009)
Sandy Powell

Legjobb maszk

Star Trek (2009)
Barney Burman, Mindy Hall and Joel Harlow

Legjobb filmzene

Up (2009)
Michael Giacchino

Legjobb dal

Crazy Heart (2009)
T-Bone Burnett, Ryan Bingham ("The Weary Kind")

Legjobb hang

The Hurt Locker (2008)
Paul N.J. Ottosson and Ray Beckett

Legjobb hanghatás-vágás

The Hurt Locker (2008)
Paul N.J. Ottosson

Legjobb vizuális hatások

Avatar (2009)
Joe Letteri, Stephen Rosenbaum, Richard Baneham and Andrew R. Jones

Legjobb rövidfilm

The New Tenants (2009)
Joachim Back and Tivi Magnusson

Legjobb animációs rövidfilm

Logorama
Nicolas Schmerkin

Legjobb dokumentumfilm

The Cove (2009)
Louie Psihoyos and Fisher Stevens

Legjobb dokumentum rövidfilm

Music by Prudence (2009)
Roger Ross Williams and Elinor Burkett

Wolf Haas: Csontdaráló; Scolar, Budapest, 2009

Ha a volt jugó határtól akarsz átmenni Ausztriába, amint átléped a határt egy óra buszjárásra mindjárt Klöchbe botlasz, ez mi sem természetes. De hogy miért tennél ilyet? Mármint hogy Klöchbe menj? Nem a város szépségei miatt, mert bár vannak neki, mégsem vonzza a turistákat, no és nem azért mert valami költő vagy másféle híresség szülőházát vagy alkotóhelyét keresd föl.
Brenner nyomozó például éppen azért mert Klöchbe, mert meg akarta nézni a kisváros híres grillcsirkézőjét. Azt, amit az öreg Löschenkohl vezet. Az öreg étterme az évek során nagy hírnévre tett szert a környéken. A háború vége óta kezdte üzemeltetni és évről-évre mindig fejlesztett. bővített valamit rajta. No jó, kérdezheted, mégis minek érdekelné a Brennert egy ilyen csirkediszkont. A válasz ott van az orrod előtt, még ha nem is látod. Aki ennyi csirkét tűz nyársra, előbb-utóbb hatalmas mennyiségű csonttal kel szembenéznie. Persze az öreg Löschenkohlt nem kell félteni. Pontosan az ilyen esetre vásárolta meg a nagyteljesítményű csontdarálóját, és alkalmazta „a jugót”, azaz a Milovanovicot. Hogy daráljon.
Na most már, amikor a jugó megtalálta a csonthalomban az emberi maradványokat, akkor az öreg Löschenkohl menye, aki voltaképpen már a grillcsirkéző főnökasszonyának számított egy ideje, hívta a Brennert. Mire azonban a nyomozó Klöchbe ért, a Löschenkohl menyének se híre, se hamva. Na ezt kapd ki.
Mi sem természetesebb, hogy ha már Klöchbe utazott a Brenner ott is maradt, hogy kiderítse mi is folyik ebbe a kisvárosba.
Nos ha tudni akarod, Wolf Haas második kötete a Brenner sorozatból, hasonlóan ez elsőhöz különösen szórakoztató darab. Na persze, hiszen megint valaki, akinek személyét eddig még homály fedi meséli el az esetet, mintha egy kocsmában ülne, de legalábbis mintha egy jó ismerődöd lenne. Egy olyan alak, aki ismeri a helyi pletykákat, aki jól kiismeri magát abban a környezetben, amiről mesél.
Bán Zoltán András fordítása megint csak nagyszerű munka, ez mi sem természetesebb. Az elbeszélés bratyizós hangvételét kitűnően adja vissza. Ez a stílus az első kötet, a Halottak feltámadása során eleinte még szokatlan volt, mára már viszont megszoktam, és így sokkal jobban élveztem ezt a regényt, mint a szerző korábbi művét. Úgy gondolom, mindamellett, hogy Haas művei izgalmas krimik, irodalmi szempontból is érdekesek. És ezt pont az ausztriai kisvárosbeli korkép megrajzolása miatt gondolom így. Na tessék! Nem hiszel nekem, mi? Hiába jártatom itta szájam, hiába verem a billentyűzetet. Tudod mit? Járj utána magad. Gyere el Ausztriába, valamelyik kisvárosba, ahol történik valami furcsa eset. A Brenner ott lesz, azt elhiheted.

Életképek egy születésnapról

A torta, amelyet a mama hozott neki.

A gyertya elfújásában anya segített.

A tortából ugyan nem kóstolt, de a marcipán virágokat úgy szereti, ahogy apa szerette egykor, és most is.

A maci, akit anya és apa készített a Brummogdában.

Kezdetben az autók azért jobban érdekelték.

Később közelebbis ismeretséget kötött a két mackó.

Estére már koncertet adott az ünnepelt, amolyan Lolka-Bolka módra.

Reggelre megszületett Obiga, a mackó.




Szereti a könyveket is bújni. Ezt anyuéktól nyúlta le.

Márk, a kétéves

Fiam ma reggel 8 óra 8 perckor betöltötte második életévét.

Isten éltessen Márk!

2009. március

2009. április

2009. május

2009. június

2009. július

2009. augusztus

2009. szeptember

2009. október

2009. november

2009. december

2010. január

2010. február