Múlt hét pénteken végre sikerült a Pécsi Apolló Art Super 8-as mozitermében megnéznem Michael Haneke legújabb filmjét, A fehér szalagot. A múlt hét első napján egyszer már kísérletet tettem erre, akkor az Uránia moziban helyet kapó „Stark filmklub” keretében vetítették volna filmet, de a belváros nagy részét érintő internetes szolgáltatásingadozás keresztül húzta számításaimat. Persze Haneke filmjét is letölthettem volna a netről, de úgy gondoltam ezt a filmet mégiscsak moziban kellene megnéznem. A mozi varázsát az otthon sötétjében megtekintett filmek élménye nem tudja helyettesíteni.
A fehér szalag a tavalyi évben Cannes-ban elnyerte a fesztivál fődíját, tarolt az Európai Filmakadémia díjkiosztóján és a legjobb idegennyelvű filmnek járó Arany Glóbusszal is gazdagabban térhetett haza Los Angelesből. Az, hogy a tegnap hajnalban megtartott Oscar-díjátadó ünnepségen nem láthattuk Hanekét a győztesek között, sajnos nem meglepő. Sőt, tulajdonképpen a film jelölése is önmagában hatalmas szenzációnak bizonyult. Kár, hogy az Akadémia megint engedett kényes ízlésének és ismételten elszalajtott egy lehetőséget, hogy az európai szemmel kissé megtépázott renoméját helyreállítsa. Hogy el tudjuk mondani, olykor komolyan lehet venni őket. A valóság persze mindig más.
A fehér szalag egy német kis falu zárt közösségében játszódik a XX. század hajnalán, az I. világháború kitörése előtti hónapokban. A falu lakosságának többségét egyszerű földműves emberek adják, persze a helyi elöljárók itt sem hiányozhatnak. Ott van a falu nagy részének munkát adó földbirtokos báró, a gazdasági intézője, a sok gyerekes lelkész, az özvegy orvos és a házasodni készülő fiatal tanító. A faluban játszódó történetet a tanító időskori visszaemlékezésein keresztül láthatjuk.
A faluban látszólagosan mindenki a nyugodt, dolgos vidéki életét éli, távol a nagyvárosok zajától. Ámde a felszín alatt alattomosan ott lappang a gonoszság, amely lassan tapinthatóan jelenvalóvá válik a kis közösségben. Először egy aljas kis merényletnek köszönhetően a helyi orvos szenved lovasbalesetet, majd halálos szerencsétlenség történik a fűrészmalomban. Ezt követően egyre gyakrabban esik bántódása a közösség valamely tagjának: súlyosan bántalmazzák az uradalom bárójának a fiát, a téli hidegben kitárják az ablakot egy csecsemőre, tűzeset történik a birtokon, félig megvakítottan találnak rá a szellemileg sérült gyermekre.
A kegyetlenség azonban nem csak a helyi patak alól bújik elő, hanem ott van minden egyes háztartásban. A közösség pillérjeit tulajdonképpen a hétköznapi erőszak tartja össze. A lelkész kövezetesen szigorú, megalázó büntetéseket ró a vacsoráról késő gyermekeinek, fizikai fenyítéssel, testi béklyóval igazítja irányba a saját testét felfedezni kívánó kamasz fiú gyermekét. Az özvegy orvos megunja a szexuális éhségét csillapító bejárónője jelenlétét és undorodva tolja el magától, helyette felcseperedő lányára veti a szemét. Haneke persze a rossz mellett megmutatja a jót is. Mint egy ellenpontozásként megjelenik a tanító és a fiatal pesztonka között rügyező szerelem, valamint a lelkész és legkisebb fia közötti szeretetteljes kapcsolat.
A tanító lassan elkezdi összerakni a szörnyű gaztettek rejtélyének apró láncszemeit, és döbbenetes felfedezésre jut: a jelek többsége a falu gyermekeire mutatnak. A félelmek, vágyak kísértette lázadás uralkodási-, birtoklási vágyat szül. A lelkész hallani sem akar a vádról. A közösség nem kérdőjelezheti meg alapjait. Ha elismerné a bűnt, önmagát semmisítené meg. A lelkész hallgatás titkos összekacsintás a bűnösökkel és egyben önmaga felmentésének kinyilvánítása is, a struccpolitika netovábbja.
Elfojtott emberi érzelmek, szigorú nevelési rend, fojtogató gyerekkor, terror szülte fejlődés, a szellem szabadságának se híre, se hamva. A szabadságra vágyó szellem előbb-utóbb feszegetni kezdi határait, de az akadályok miatt csak deformált alakban léphet túl önmagán. A társadalom felé a rend által megkívánt arcát mutatja, de mihelyst háttal áll nekünk, tombolni kezd. Az eredő tisztaság bepiszkolódott, a ránk aggatott jelek sem téveszthetnek meg senkit. Itt gyökerezhet mindaz, ami a XX. század későbbi történelmét meghatározta, ahogy a film befejezése az I. világháború kitörésének hírével fenyegetően is figyelmünkbe ajánlja ezt a tényt.
Haneke minden filmjében a polgárosodott Európa bukásáról, a nyugati civilizáció hanyatlásáról beszél. Erről szólnak a rendező korábbi művei is. Csak míg például a Furcsa játékban vagy a Rejtélyben mutatja meg a romlás jeleit, A fehér szalagban az előzményekhez tér vissza. Haneke nagyon érzékeny pontra mutat rá. Amire nem szívesen figyelünk oda. Ezúttal sem teszi meg azt a szívességet, hogy helyettünk megadja a konkrét válaszokat. A néző nem állhat fel most sem kényelmesen a székéből, a felénk nyújtott tükör okozta nyugtalanító érzés ott zakatol elménkben, szívünkben.
A fehér szalag teljesen más film, mint Haneke korábbi alkotásai, ugyanakkor éppolyan, mint elődjei. Meg nem mondanám, hogy a film a XXI. század első évtizedének végén készült, ha nem tudnám. E tény ismeretének hiányában, mondhatnák nekem, hogy az 1950-es években vagy még korábban készült a film, elhinném. Ez az operatőr, Christian Berger keze-munkáját dicséri. A kamera mozgása gyönyörű. Fantasztikus filmes fotók emelhető ki a filmből. A falu légszomjas közege minden egyes képkockából árad.
Haneke immár tökéletesen érett rendezővé, mesterré vált. A fehér szalag klasszicizáltabb, hagyományosabb alkotás elődjeihez képest. Haneke ugyanarról beszél, mint korábban, de azt egy teljesen korhű köntösbe öltözteti. Haneke filmjei nem könnyen emészthetőek, ezért is munkái könnyen megosztják nézőit, szeretik vagy gyűlölik. A fehér szalag ebben az értelemben is hagyományosabb munka, a kényelmetlenség kitapintható itt is, de a jelenvalótól időbelileg eltávolodva nem érezzük annyira képen törülve magunkat, mint például a Rejtélyben. Véleményem szerint, mestermunka született. Számomra nem kétséges. Haneke hiába ismétli unos-untalan önmagát, még mindig nem tudott kifogyni a mondanivalóból.
A fehér szalag a tavalyi évben Cannes-ban elnyerte a fesztivál fődíját, tarolt az Európai Filmakadémia díjkiosztóján és a legjobb idegennyelvű filmnek járó Arany Glóbusszal is gazdagabban térhetett haza Los Angelesből. Az, hogy a tegnap hajnalban megtartott Oscar-díjátadó ünnepségen nem láthattuk Hanekét a győztesek között, sajnos nem meglepő. Sőt, tulajdonképpen a film jelölése is önmagában hatalmas szenzációnak bizonyult. Kár, hogy az Akadémia megint engedett kényes ízlésének és ismételten elszalajtott egy lehetőséget, hogy az európai szemmel kissé megtépázott renoméját helyreállítsa. Hogy el tudjuk mondani, olykor komolyan lehet venni őket. A valóság persze mindig más.
A fehér szalag egy német kis falu zárt közösségében játszódik a XX. század hajnalán, az I. világháború kitörése előtti hónapokban. A falu lakosságának többségét egyszerű földműves emberek adják, persze a helyi elöljárók itt sem hiányozhatnak. Ott van a falu nagy részének munkát adó földbirtokos báró, a gazdasági intézője, a sok gyerekes lelkész, az özvegy orvos és a házasodni készülő fiatal tanító. A faluban játszódó történetet a tanító időskori visszaemlékezésein keresztül láthatjuk.A faluban látszólagosan mindenki a nyugodt, dolgos vidéki életét éli, távol a nagyvárosok zajától. Ámde a felszín alatt alattomosan ott lappang a gonoszság, amely lassan tapinthatóan jelenvalóvá válik a kis közösségben. Először egy aljas kis merényletnek köszönhetően a helyi orvos szenved lovasbalesetet, majd halálos szerencsétlenség történik a fűrészmalomban. Ezt követően egyre gyakrabban esik bántódása a közösség valamely tagjának: súlyosan bántalmazzák az uradalom bárójának a fiát, a téli hidegben kitárják az ablakot egy csecsemőre, tűzeset történik a birtokon, félig megvakítottan találnak rá a szellemileg sérült gyermekre.
A kegyetlenség azonban nem csak a helyi patak alól bújik elő, hanem ott van minden egyes háztartásban. A közösség pillérjeit tulajdonképpen a hétköznapi erőszak tartja össze. A lelkész kövezetesen szigorú, megalázó büntetéseket ró a vacsoráról késő gyermekeinek, fizikai fenyítéssel, testi béklyóval igazítja irányba a saját testét felfedezni kívánó kamasz fiú gyermekét. Az özvegy orvos megunja a szexuális éhségét csillapító bejárónője jelenlétét és undorodva tolja el magától, helyette felcseperedő lányára veti a szemét. Haneke persze a rossz mellett megmutatja a jót is. Mint egy ellenpontozásként megjelenik a tanító és a fiatal pesztonka között rügyező szerelem, valamint a lelkész és legkisebb fia közötti szeretetteljes kapcsolat.
A tanító lassan elkezdi összerakni a szörnyű gaztettek rejtélyének apró láncszemeit, és döbbenetes felfedezésre jut: a jelek többsége a falu gyermekeire mutatnak. A félelmek, vágyak kísértette lázadás uralkodási-, birtoklási vágyat szül. A lelkész hallani sem akar a vádról. A közösség nem kérdőjelezheti meg alapjait. Ha elismerné a bűnt, önmagát semmisítené meg. A lelkész hallgatás titkos összekacsintás a bűnösökkel és egyben önmaga felmentésének kinyilvánítása is, a struccpolitika netovábbja.
Elfojtott emberi érzelmek, szigorú nevelési rend, fojtogató gyerekkor, terror szülte fejlődés, a szellem szabadságának se híre, se hamva. A szabadságra vágyó szellem előbb-utóbb feszegetni kezdi határait, de az akadályok miatt csak deformált alakban léphet túl önmagán. A társadalom felé a rend által megkívánt arcát mutatja, de mihelyst háttal áll nekünk, tombolni kezd. Az eredő tisztaság bepiszkolódott, a ránk aggatott jelek sem téveszthetnek meg senkit. Itt gyökerezhet mindaz, ami a XX. század későbbi történelmét meghatározta, ahogy a film befejezése az I. világháború kitörésének hírével fenyegetően is figyelmünkbe ajánlja ezt a tényt.Haneke minden filmjében a polgárosodott Európa bukásáról, a nyugati civilizáció hanyatlásáról beszél. Erről szólnak a rendező korábbi művei is. Csak míg például a Furcsa játékban vagy a Rejtélyben mutatja meg a romlás jeleit, A fehér szalagban az előzményekhez tér vissza. Haneke nagyon érzékeny pontra mutat rá. Amire nem szívesen figyelünk oda. Ezúttal sem teszi meg azt a szívességet, hogy helyettünk megadja a konkrét válaszokat. A néző nem állhat fel most sem kényelmesen a székéből, a felénk nyújtott tükör okozta nyugtalanító érzés ott zakatol elménkben, szívünkben.
A fehér szalag teljesen más film, mint Haneke korábbi alkotásai, ugyanakkor éppolyan, mint elődjei. Meg nem mondanám, hogy a film a XXI. század első évtizedének végén készült, ha nem tudnám. E tény ismeretének hiányában, mondhatnák nekem, hogy az 1950-es években vagy még korábban készült a film, elhinném. Ez az operatőr, Christian Berger keze-munkáját dicséri. A kamera mozgása gyönyörű. Fantasztikus filmes fotók emelhető ki a filmből. A falu légszomjas közege minden egyes képkockából árad.
Haneke immár tökéletesen érett rendezővé, mesterré vált. A fehér szalag klasszicizáltabb, hagyományosabb alkotás elődjeihez képest. Haneke ugyanarról beszél, mint korábban, de azt egy teljesen korhű köntösbe öltözteti. Haneke filmjei nem könnyen emészthetőek, ezért is munkái könnyen megosztják nézőit, szeretik vagy gyűlölik. A fehér szalag ebben az értelemben is hagyományosabb munka, a kényelmetlenség kitapintható itt is, de a jelenvalótól időbelileg eltávolodva nem érezzük annyira képen törülve magunkat, mint például a Rejtélyben. Véleményem szerint, mestermunka született. Számomra nem kétséges. Haneke hiába ismétli unos-untalan önmagát, még mindig nem tudott kifogyni a mondanivalóból.
(Michael Haneke: A fehér szalag)
(képek: www.est.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése