A Holistic Kiadó Remek-Művek sorozatából Patrícia Highsmith után egy újabb novelláskötet került a kezembe, mégpedig Daphne Du Maurier Ne nézz vissza! című kötete, mely öt nyugtalanító, rejtélyes, esetenként misztikus vagy éppen realista történetet foglal magába.
A címadó és nyitó novella, a Ne nézz vissza! főhőse egy régész, aki kislánya halálos balesete óta munkájába temetkezik, de a tragédia feledtetésére, kikapcsolódásul feleségével Itáliába utaznak. A férfi felesége az utazás során egy látó asszonnyal ismerkedik meg, a kislány szelleme rajta keresztül üzen a férfinak, hogy veszélyben van, azonnal távozzon a városból. A novella Velence csatorna-labirintusában, a lélek lidércnyomásos útvesztőjében játszódik, ahol a félelmek irányítják az emberi cselekedetet. A novellából Nicolas Roeg készített 1973-ban nyomasztó hangulatú filmet Donald Sutherland és Julie Christie főszereplésével.
Az Éjfél után ne című novellában egy kilépett tanár meséli el krétai nyaralása során történteket, amely megváltoztatta életét. A férfi a görög szigetre pihenni, alkotni érkezik. A szállodába való megérkezése után csalódottan veszi tudomásul, hogy nem az ínyére való szállást biztosítottak a részére. Panaszkodásának köszönhetően egy partmenti apartmant választhat magának, viszont a személyzet a szállás elfoglalása után különösen kezd viselkedni vele. Kiderül, hogy az appartman korábbi lakója belefulladt a vízbe. A férfi igyekszik nem foglalkozni a baljóslatú eseménnyel, ám a visszataszítóan viselkedő amerikai dúsgazdag turista és annak süket, csöndes felesége megzavarja a nyugalmát. Du Maurier e novellájában is a ki nem mondott félelmek lépnek működésbe, és a voyeour kíváncsiskodás káros következményeit mutatja be izgalmas módon.
A Határeset című írásban egy húsz év körüli, színésznek készülő fiatal lány elhunyt apja régi barátját megy felkeresni Írországba, hogy édesapja egykorvolt bűnéért bocsánatot kérjen a visszavonultan élő, veszélyes hírében álló férfitől. Az önszáműzetésben élő ember katonai rendben él társaival, régészkedéssel tölti szabadidejét, és az ír függetlenségért harcol. A lány a kezdeti félelem után beleszeret a férfiba, ám a múlt elrejtett mélyében a szerelem beteljesülésének összeférhetetlen akadálya bújik meg.
A Keresztút című történetben egy angol kisvárosból (Little Bletford) útra kelt zarándokcsapat tagjai Jeruzsálembe látgatnak el, ahol sorozatos balszerencsés események áldozatai lesznek. A ki csoport egyes tagjainak történetén keresztül a keresztény mitológia őshelyei elevenednek meg. Az elfojtott szorongások, kicsinyes bűnök közepette élő szereplők balsorsú kirándulása a kötet egyik legérdekesebb története.
Az Áttörésben egy tudóst az isten háta mögötti helyre vezényelnek, ahol egy különcként számon tartott tudós, kis csapatával titkos kísérleteket folytatnak, amelynek célja az élet szikrájának rabul ejtése, és az energia hasznosítása. A történet a világegyetemről, Istenről és az emberi szellemről feszeget alapvető kérdéseket. Az öt történet közül talán ez utolsó tetszett a legkevésbé.
A Remek-Művek sorozat első két darabja meglepően jól sikerült, reméljük még további izgalmas kiadványok követik őket.
A címadó és nyitó novella, a Ne nézz vissza! főhőse egy régész, aki kislánya halálos balesete óta munkájába temetkezik, de a tragédia feledtetésére, kikapcsolódásul feleségével Itáliába utaznak. A férfi felesége az utazás során egy látó asszonnyal ismerkedik meg, a kislány szelleme rajta keresztül üzen a férfinak, hogy veszélyben van, azonnal távozzon a városból. A novella Velence csatorna-labirintusában, a lélek lidércnyomásos útvesztőjében játszódik, ahol a félelmek irányítják az emberi cselekedetet. A novellából Nicolas Roeg készített 1973-ban nyomasztó hangulatú filmet Donald Sutherland és Julie Christie főszereplésével.
Az Éjfél után ne című novellában egy kilépett tanár meséli el krétai nyaralása során történteket, amely megváltoztatta életét. A férfi a görög szigetre pihenni, alkotni érkezik. A szállodába való megérkezése után csalódottan veszi tudomásul, hogy nem az ínyére való szállást biztosítottak a részére. Panaszkodásának köszönhetően egy partmenti apartmant választhat magának, viszont a személyzet a szállás elfoglalása után különösen kezd viselkedni vele. Kiderül, hogy az appartman korábbi lakója belefulladt a vízbe. A férfi igyekszik nem foglalkozni a baljóslatú eseménnyel, ám a visszataszítóan viselkedő amerikai dúsgazdag turista és annak süket, csöndes felesége megzavarja a nyugalmát. Du Maurier e novellájában is a ki nem mondott félelmek lépnek működésbe, és a voyeour kíváncsiskodás káros következményeit mutatja be izgalmas módon.
A Határeset című írásban egy húsz év körüli, színésznek készülő fiatal lány elhunyt apja régi barátját megy felkeresni Írországba, hogy édesapja egykorvolt bűnéért bocsánatot kérjen a visszavonultan élő, veszélyes hírében álló férfitől. Az önszáműzetésben élő ember katonai rendben él társaival, régészkedéssel tölti szabadidejét, és az ír függetlenségért harcol. A lány a kezdeti félelem után beleszeret a férfiba, ám a múlt elrejtett mélyében a szerelem beteljesülésének összeférhetetlen akadálya bújik meg.
A Keresztút című történetben egy angol kisvárosból (Little Bletford) útra kelt zarándokcsapat tagjai Jeruzsálembe látgatnak el, ahol sorozatos balszerencsés események áldozatai lesznek. A ki csoport egyes tagjainak történetén keresztül a keresztény mitológia őshelyei elevenednek meg. Az elfojtott szorongások, kicsinyes bűnök közepette élő szereplők balsorsú kirándulása a kötet egyik legérdekesebb története.
Az Áttörésben egy tudóst az isten háta mögötti helyre vezényelnek, ahol egy különcként számon tartott tudós, kis csapatával titkos kísérleteket folytatnak, amelynek célja az élet szikrájának rabul ejtése, és az energia hasznosítása. A történet a világegyetemről, Istenről és az emberi szellemről feszeget alapvető kérdéseket. Az öt történet közül talán ez utolsó tetszett a legkevésbé.
A Remek-Művek sorozat első két darabja meglepően jól sikerült, reméljük még további izgalmas kiadványok követik őket.
Tarantino a Ponyvaregény sikerén keresztül váltotta meg helyét az amerikai filmtörténetben, és rögtön a siker nyomán intézménnyé, stílusteremtővé vált, olyanná, akit utánozni kell. A másolat másolatának a másolatai születtek nyomában. Annak idején az ismeretlenségből előtűnő film, a Ponyvaregény nagy kedvencemmé vált, olyannyira, hogy összesen kilencszer néztem meg a moziban, aztán a menőségből idézett, kultuszfilmmé váló műtől a nagy felhajtás miatt elidegenítettem (csak most, több mint tizenöt év után kezd bennem a megérdemelt helyére kerülni a film). Emiatt mindig, a kissé nyers, de ügyes kamaradarab, a Kutyaszorítóban mellett tettem le a voksomat. A Jackie Brown visszafogottsága is tetszett, annak ellenére, hogy sokan fanyalogtak lassúságán. A Kill Bill első része először elkedvtelenített, és csak a második rész távlatából tetszett meg nekem az összkép. A Halálbiztos viszont – néhány momentumától eltekintve – valóban gyengére sikeredett, igaz ez a film is, a Négy szobához hasonlóan, bratyiságból elkészített gyors kézimunka volt, amit utólag önállósítottak az európai mozilátogatók miatt.
A Becstelen Brigantyk Tarantino Piszkos tizenkettőjeként volt beharangozva, persze nem az, ahogyan utólag a szerző maga is bevallotta, a forgatókönyvírás közben egészen más irányt vett a történet. Az új opusz Tarantino keze nyomát teljes mértékben magán hordozza, emellett viszont teljesen más film, mint a rendező korábbi munkái. A történet két szálon fut: Franciország német megszállásának első évében Shosanna Dreyfus (Mélanie Laurent) családját a lány szeme láttára végzi ki a nácik, a lánynak éppen sikerül elmenekülnie a halál torkából. Párizsba szökik, ahol új személyiséget vesz fel: egy mozi tulajdonosa és üzemeltetője lesz. Európa egy másik részén eközben Aldo Raine (Brad Pitt) hadnagy egy csoport amerikai zsidó katonát verbuvál gyors, sokkoló megtorlóakciók végrehajtásához, céljuk fejenként 100, azaz száz náci skalp összegyűjtése. A „Brigantyk” néven elhíresülő osztag csatlakozik a titkosügynökké avanzsált Bridget Von Hammersmark (Diane Kruger) német színésznőhöz egy akcióban, melynek célja a Harmadik birodalom vezetőinek kiiktatása. A film végpontja egy mozi bejáratánál fut össze, ahol Shosanna a saját bosszútervét készül végrehajtani.
Tarantino nem foglalkozik a történelmi tényekkel, de nem is kell, hisz a Becstelen Brigantyk-ot nem lehet komolyan venni, de ezt jó értelemben mondom. A németországi visszhangok eközben pedig már a film moráljáról beszélnek, amelyben „a mozi ezúttal az igazságtalan valóságon áll bosszút”, de egyes hangok szerint a filmkészítők így „a zsidók sorsát is meggyalázzák”. Ezeken a véleményeken csak mosolyogni tudok. Elképzelem, ahogy neves esztéták, kritikusok ráncolt homlokkal nagyító alá veszik Tarantino legújabb filmjének minden egyes filmkockáját, és elmélyülten, komoly arccal nagy okosságokat nyilatkoznak a televízió stúdiójában, cikkeket írnak folyóiratok hasábjaira, ahelyett, hogy élveznék ezt a három órás poénbombát, amelyet egy filmbuzi eszkábált össze merő élvezetből.
Szállásunk a szomszédos faluban, Darnózseliben volt (Tamás Vendégház, Jókai utca 22.), ahol hallatlan kedvességgel fogadtak minket, és szállásadóink legnagyobb örömére az érkezésünkre kínált rövid italt sem utasítottuk vissza. Darnózseliben a megérkezés napjának délutánján tartózkodtunk hosszabb ideig, de a következő két napot barátainknál töltöttük, a vendégházba valóban csak megszállni tértünk meg. 
Családunk felnőtt tagjai vendéglátónk felmenőinél töltött vendégeskedés alatt finom ételeket ettek, a gyerekekkel a kerti mobil medencében megmártóztak, aztán (főleg a hímnemű tag) az egyik este végére jól el is áztak némi whiskey és bor elfogyasztása után. 
Haza a környéken kiránduló és értünk jövő nagyszülőkkel utaztunk. Vasárnap még megálltunk Győrben, ahol diákéveim meghatározó éveit töltöttem. Hét éve, amióta befejeztem az egyetemet, nem jártam a városban. A városhoz kötődő érzéseim megfakultak, átalakultak, a múlt ölelte keblére őket, így egészen furcsa érzés volt Győrben járni. Tudtam, merre található a Széchenyi tér, a színház, a Rába part, a bazilika, az utcák, a terek ismerősek voltak, de a jelentésük kiüresedett, a régmúltból tekintettek vissza rám, ahonnan már a nosztalgia érzése sem tér vissza. Nyilván én is sokat változtam azóta, azért is éreztem úgy, hogy az egy másik ember volt, aki egykoron ezeket az utcákat rótta. Az egyetem befejezésével elhatároztam, hogy lezárom a győri időszakot magamban, de csak most tudtam meg, hogy ez teljesen sikerült. Lepusztultnak éreztem a várost, amihez nyilván a szürke, szomorkás idő is hozzájárult. Győr pedig bizonyára sokat fejlődött az elmúlt hét évben, de már ott-tartózkodásom éveiben sem tudtam Pécshez mérni (gazdaságilag nyilván a Rába-parti város áll jobban, de a városképből áradó szellem Pécsett engem jobban megfog) az észak-nyugat magyarországi várost, és ez az érzés most még jobban felerősödött bennem, nem véletlenül jöttem én haza akkoriban, és mennyire jól tettem.
Immár ötödszörre láttam a Bárka Színház világlátott darabját. Nem terveztem, hogy megnézem ennyiszer, eredetileg ezúttal sem néztem volna el, de barátunka, aki révén autóval a katlanba jöhettünk, még nem látta, mi meg mindig örömmel nézzük, hiszen minden egyes előadás más és más. A palkonyai Faluház szűkös termébe beszorult a forró levegő, a nézők még a színpad előtt is ültek. Talán eddig ez volt a legkisebb tér, amiben láttam (bár Pulán sem volt sokkal nagyobb a színpad). Érdekes, hogy ezen az előadáson az eddig általam látott négy alkalomtól teljesen eltérő helyeken mutatkozott meg a humor, mintha a szerepelők is helyenként többet beszéltek volna, több volt a kiszólás is, és a viccesen szándékolt baki, elröhögés. Még a fullasztó hőségben is jó volt újra látni az értelem, az érzelem és az indulat hármasát, ahogy egymásnak feszülnek.
Szombaton nem jártunk a Katlanba, este azonban a pécsi Dóm-térre szervezett ingyenes Placido Domingo koncertre látogattunk el. A tér tele volt emberrel, és bár sokak szerintem először voltak operakoncerten (mondjuk nekem se a kedvenc műfajom), feltűnően kulturáltan viselkedett a közönség általam érzékelt része. Nem vártuk meg a koncert végét, mert apósom lába elfáradt a két órás állásban, és eredetileg is a nagy tömeg megindulása előtt terveztünk eljönni.
Kisharsányban már valódi fesztiválhangulat várt minket. A Templomkertben Rátóti Zoltán épp befejezte énekes Háy-előadását (A bogyósgyömülcskertész fia), amit még Pulán láttam évekkel ezelőtt. Bejártuk a falu kirakodókkal teli utcáit, ahol a fiatalokat különféle játékokkal az esélyegyenlőségre és a szelektív hulladékgyűjtésre nevelték. A főutcán Pettendi Szabó Péter fotográfus figyelemreméltó kiállítását lehetett megnézni „Járt-e már Budapesten?” címmel. A fotós az éjszakai fényekben fürdőző Lánchíd látkép háttér előtt fotózta az Ormánságban élő embereket, akiknek többsége még sosem járt a fővárosban. Az elkészített fotók mellett egy másik fotó is látható volt, amely az elsőről lerántotta a leplet, hisz a fotóst ábrázolta munka közben és a készítés helyszínének részleteit. A rendkívül ötletes projekt a szegénységre, rejtett társadalmi feszültségekre hívja fel a figyelmet, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni.
Az utolsó állomás Palkonya volt, ahol még egy kis fesztiválhangulatot magunkra vettünk, no meg megittunk egy rosé nagy fröccsöt, Márk pedig a lépcsőzés mellett a domb- és árokmászást is megkedvelte. A frissítő elfogyasztása után hazaindultunk, hiszen csemeténk vacsora- és alvásideje rohamosan közeledett. 
Igazán gazdag hétvégénk volt, amelyet kicsit Cseh Tamás halálhíre árnyékolt be. A nagyharsányi iskola előtt gyújtottunk mécsest a dalnokért. Ma munka közben az ő dalait fogom hallgatni. Mennie kellett már, de itt maradt bennem egy része, nyilván a jobbik.
