William Shakespeare művei az egyetemes kultúra része, örökérvényű drámák, kötelező tananyag. A Hamlet című drámája az össze közül a legismertebb, a legtöbbször feldogozott, sosem huny ki a társművészetek részéről az iránta való érdeklődés. Bármennyire is szép munka Arany János fordítása, mára nehezebben befogadható darabbá vált. Sajnos napjaink tanterve sem haladt kellőképp az idővel, a gyermekek – véleményem szerint – még mindig túl korán találkoznak Shakespeare-rel. Mindannyian tudjuk, hogy irodalomoktatásunk a történelem szabta időrendben halad előre, így a legrégebbi, a ma emberének legnehezebben érthető szövegekkel próbálják megszerettetni az olvasását a gyerekekkel. Nem nehéz bebizonyítani azt, hogy ez a hozzáállás mennyire téves. Mire a gyermek a mai, kortárs nyelvvel találkozna, teljesen elmegy a kedve az irodalomtól, ami meglátása szerint csak valami sznob elfoglaltság, az elszállt emberek sajátja, egy letűnt kor maradéka. Homérosz szövegei felől közelítve igazuk is van.
E körülmények között nagyszerű ötletnek tartom a színház egy olyan tevékenységét, amikor megpróbálja – főleg a diákság számára – közelebb hozni az irodalmat, lefordítva mai nyelvre, de csöppet sem rontva az irodalmi mű élvezetén. Sőt olykor egészen ötletes megoldásokkal találkozhatunk.
Tegnap este a Pécsi Harmadik Színházban vendégszerepelt az egykorvolt Krétakör Társulat egy csöppnyi magja, és Shakespeare Hamletjét adták elő. A szöveg már frissebb, köszönhető Nádasdy Ádámnak, aki nem kisebb feladatot vett a nyakába, minthogy számos Shakespeare drámát leporolt, és a ma élő ember nyelvére próbálta meg lefordítani. Már korábban is tapasztaltam más drámák tekintetében, hogy vállalkozása csöppet sem értelmetlen. A Schilling Árpád rendezésében készült előadás Nádasdy fordítása mellett többek között William Blake, Georg Büchner, Eminem, Allen Ginsberg, Johann Wolfgang Goethe, József Attila és Pilinszky János szövegeit is felhasználja.
A színpad maga a nézőtér és egyben a játéktér helye. Az előadás kezdete előtt a három játszó, Rába Roland, Nagy Zsolt és Gyabronka József tereli be a nézőket a székekhez, segítve a minél gördülékenyebb helyfoglalást. Elmondják, itt most a Hamletet adják elő, ők hárman, a sokszereplős dráma szerepeit felváltva eljátszva. A színészeknek szóló instrukciók felolvasására a nézők közül kérnek fel önként kiválasztottakat. A négyzet alapú térben, mi köztünk, néző között, megelevenedik egy történet. Ami talán a mi történetünk is lehet. A felnőtté válás története. „Kiegyensúlyozott, gazdag család. Apa erőskezű, anya szép, a fiú okos és egészséges. Apa meghal, anya újraházasodik, a fiú nem térhet vissza az iskolába. Hamlet konzervatív fiatal, hisz a család egységében, a szó igazságában, a barátságban, a szerelemben és Istenben. Nem ismeri a veszteség érzését, a keserűséget, a reménytelenséget, s ezzel együtt az önállósággal járó felelősséget sem. A felnőtté válás pillanata az, amikor ráébredünk kiszolgáltatottságunkra, gyengeségünkre, tragikus magányunkra. Amikor szembenézünk a világgal, és kétségbeesve tapasztaljuk, hogy az ifjúsági regényekből magunkba szívott átlátható szabályrendszerek egyszerűen alkalmazhatatlanok a felnőttek társadalmi viszonyaira, megroppan bennünk valami. Az emberek szánalmasan kicsinyesnek, gyávának és hazugnak tűnnek. Ennek elfogadását hívjuk szocializációnak, az ezzel való szembeszegülést pedig antiszociális viselkedésnek, anarchiának, avagy infantilizmusnak. Képzelhetünk-e más sorsot e fiú számára? Nem. Mert ez a kérdés eleve értelmetlen. Akkor mi a tanulság? Az, hogy nincs tanulság. Life is hard.”
Mai nyelvre lefordítva a Hamlet erről szól, ahogy az előadás ismertetője összefoglalja. A három játszó ötletesen, valóban a nézőnek szólva mesél Dánia romlottságáról, egy szörnyű gaztettről és egy vérfertőző kapcsolatról. A játszók köztünk ülnek, nekünk beszélnek. Eszköztelen színház ez. Nem kell nekik semmi más jelmez, díszlet, mint néhány szék, vizes palack egy-két gyűrött, lógó ing vagy éppen Che Guevera póló. A játszók kellékei végtelen, telis-tele van furfanggal, játékkal, humorral, drámával, énekkel. Kifejezetten élveztem ezt a remek előadást. Nagyon sajnálom, hogy fennállása alatt nem figyeltem fel a Krétakörre. Szerencsére még egy-egy maradványa máig hat. Az előadásra nem kellett jegyet venni, a végén a színészek kalapozták össze, ki-ki annyit adhatott, amennyit szánt. No persze 1500-2000 forintot illik adni, mondták viccesen. Aki akart, maradhatott még az előadás után beszélgetésre, megbeszélni a látottakat. Az osztályterem színház egy másik szimpatikus vonása ez. Sajnos nem volt egyszer sem alkalmam az előadások után ott maradnia beszélgetésen, tegnap sem tettem azt, de önmagában ez a gesztus, a látottak megértésére irányuló diskurzus nagyon jó öltet.
A Hamlet W.S. nem fogalmaz meg pontos válaszokat, sokkal inkább kérdez, a jól lehatárolt, világos problémákra irányítja a figyelmet. Az előadás magától értetődő egyszerűsége maga a színház bravúrja. Itt mutatkozik meg igazán, hogy az alapokból hogyan épül fel minden sallang nélkül a valódi színház.
E körülmények között nagyszerű ötletnek tartom a színház egy olyan tevékenységét, amikor megpróbálja – főleg a diákság számára – közelebb hozni az irodalmat, lefordítva mai nyelvre, de csöppet sem rontva az irodalmi mű élvezetén. Sőt olykor egészen ötletes megoldásokkal találkozhatunk.
Tegnap este a Pécsi Harmadik Színházban vendégszerepelt az egykorvolt Krétakör Társulat egy csöppnyi magja, és Shakespeare Hamletjét adták elő. A szöveg már frissebb, köszönhető Nádasdy Ádámnak, aki nem kisebb feladatot vett a nyakába, minthogy számos Shakespeare drámát leporolt, és a ma élő ember nyelvére próbálta meg lefordítani. Már korábban is tapasztaltam más drámák tekintetében, hogy vállalkozása csöppet sem értelmetlen. A Schilling Árpád rendezésében készült előadás Nádasdy fordítása mellett többek között William Blake, Georg Büchner, Eminem, Allen Ginsberg, Johann Wolfgang Goethe, József Attila és Pilinszky János szövegeit is felhasználja.
A színpad maga a nézőtér és egyben a játéktér helye. Az előadás kezdete előtt a három játszó, Rába Roland, Nagy Zsolt és Gyabronka József tereli be a nézőket a székekhez, segítve a minél gördülékenyebb helyfoglalást. Elmondják, itt most a Hamletet adják elő, ők hárman, a sokszereplős dráma szerepeit felváltva eljátszva. A színészeknek szóló instrukciók felolvasására a nézők közül kérnek fel önként kiválasztottakat. A négyzet alapú térben, mi köztünk, néző között, megelevenedik egy történet. Ami talán a mi történetünk is lehet. A felnőtté válás története. „Kiegyensúlyozott, gazdag család. Apa erőskezű, anya szép, a fiú okos és egészséges. Apa meghal, anya újraházasodik, a fiú nem térhet vissza az iskolába. Hamlet konzervatív fiatal, hisz a család egységében, a szó igazságában, a barátságban, a szerelemben és Istenben. Nem ismeri a veszteség érzését, a keserűséget, a reménytelenséget, s ezzel együtt az önállósággal járó felelősséget sem. A felnőtté válás pillanata az, amikor ráébredünk kiszolgáltatottságunkra, gyengeségünkre, tragikus magányunkra. Amikor szembenézünk a világgal, és kétségbeesve tapasztaljuk, hogy az ifjúsági regényekből magunkba szívott átlátható szabályrendszerek egyszerűen alkalmazhatatlanok a felnőttek társadalmi viszonyaira, megroppan bennünk valami. Az emberek szánalmasan kicsinyesnek, gyávának és hazugnak tűnnek. Ennek elfogadását hívjuk szocializációnak, az ezzel való szembeszegülést pedig antiszociális viselkedésnek, anarchiának, avagy infantilizmusnak. Képzelhetünk-e más sorsot e fiú számára? Nem. Mert ez a kérdés eleve értelmetlen. Akkor mi a tanulság? Az, hogy nincs tanulság. Life is hard.”
Mai nyelvre lefordítva a Hamlet erről szól, ahogy az előadás ismertetője összefoglalja. A három játszó ötletesen, valóban a nézőnek szólva mesél Dánia romlottságáról, egy szörnyű gaztettről és egy vérfertőző kapcsolatról. A játszók köztünk ülnek, nekünk beszélnek. Eszköztelen színház ez. Nem kell nekik semmi más jelmez, díszlet, mint néhány szék, vizes palack egy-két gyűrött, lógó ing vagy éppen Che Guevera póló. A játszók kellékei végtelen, telis-tele van furfanggal, játékkal, humorral, drámával, énekkel. Kifejezetten élveztem ezt a remek előadást. Nagyon sajnálom, hogy fennállása alatt nem figyeltem fel a Krétakörre. Szerencsére még egy-egy maradványa máig hat. Az előadásra nem kellett jegyet venni, a végén a színészek kalapozták össze, ki-ki annyit adhatott, amennyit szánt. No persze 1500-2000 forintot illik adni, mondták viccesen. Aki akart, maradhatott még az előadás után beszélgetésre, megbeszélni a látottakat. Az osztályterem színház egy másik szimpatikus vonása ez. Sajnos nem volt egyszer sem alkalmam az előadások után ott maradnia beszélgetésen, tegnap sem tettem azt, de önmagában ez a gesztus, a látottak megértésére irányuló diskurzus nagyon jó öltet.
A Hamlet W.S. nem fogalmaz meg pontos válaszokat, sokkal inkább kérdez, a jól lehatárolt, világos problémákra irányítja a figyelmet. Az előadás magától értetődő egyszerűsége maga a színház bravúrja. Itt mutatkozik meg igazán, hogy az alapokból hogyan épül fel minden sallang nélkül a valódi színház.
(képek: www.kultura.hu)
Az 1995-ben Dél-Afrikában megrendezésre kerülő rögbi világbajnokság jókor jött, sőt így rendeltetett. Az élet heppiendet rendezett. Mandela Francois Pienaar vezette nemzeti csapatnak köszönhetően győzelmet aratott az ország felett. A csapat megnyerte a világbajnokságot, az ország ünnepelt, fekete és fehér együtt. No persze nyílván nem ment ilyen simán minden, de a film üzenete roppant okos. Ez a film talán nem véletlen, hogy a Dél-Afrikai rendezésű labdarugó-világbajnokság évében került a mozikba.
Az Invictus nem a legjobb film Clint Eastwood repertoárjából. A politikai filmként induló mű sportdrámává, heroikus eposszá alakul át. Eastwood azonban sokkal okosabb annál, mintsem olcsó hatásvadász elemekkel szője tele filmjét. Morgan Freeman ismételten bebizonyítja, hogy csodálatos színész. Jelenléte egyszerűen manírmentes a filmvásznon. Matt Damonről bennem kialakított kép a Bourne-trilógia óta pozitív előjelűvé változott. Az Invictus című filmben éretten játszik ismét, talán kijelenthető, hogy végérvényesen levetkőzte tejfelesszájú amerikai csávó fizimiskáját. Jól áll neki a színészet.
Vasárnap bepótoltuk az elmaradt szliveni ikonkiállítást, melyet pár héttel ezelőtt barátainkkal együtt néztünk volna meg, de az éjszaka alatt lehulló hó meghátrált akkor minket, hogy kisgyermekkel az intenzív havazásban elvergődjünk a Sétatérre. Az elmúlt hét utolsó napján azonban a hónak már nyoma sem maradt, sőt a nap is előkerült a komor égen. Ugyan a levegő hőmérséklete még hagy maga után némi kívánnivalót, de már pár fokkal a nulla felett tartózkodott a hőmérő higanyszála.
A Sétatéren találkoztunk Márk kis barátnőjével Pammával, akit édesanyja kísért. A Cella Septichora várt minket. Sajnos kevés ismeretem van az ikonokról, így csak az esztétikumra hagyatkozhattam. Az esetek többségében sajnos így vagyok, amikor egy kiállítást megtekintek. Nincs elegendő információm azon dolgokról, amelyeket megnézek. Ezért is találtuk ki, hogy kedves barátainkkal megyünk megnézni a kiállítást, hisz egyikük nagyobb érdeklődést tanúsított már korábban is az ikonok iránt. A hó azonban nem így rendezte a történéseket, így maradt a befogadó apró rezdülései által rögzített benyomások halmaza. De talán így is volt jó, hiszen két pár éves gyermekkel csöppent sem mondható zökkenőmentesnek a múzeumlátogatás. Egyikük a rácsozatos padlózatra sem mert menni, folytonosan szülői kézben tartózkodott, másikuk után pedig a jamaicai Usain Bolt kezdősebességét kellett felvenni, hogy az ikonok labirintusában utolérjük őt. Félre értés ne essék, egyáltalán nem bántuk meg, hogy magunkkal vittük csemetéinket. Jómagam fontosnak tartom azt, hogy efféle közös programokra velünk tartson fiunk. Bár most még keveset fog fel a látottakból, sőt nem is nagyon kötik le a Bulgáriából érkezett ikonok, mégis itt volt velünk. Ez nem valami kulturális skalpgyűjtés, amelyet gyermekünkre rá akarunk aggatni, hanem egyszerűen sosem lehet túl korán kezdeni. Talán már most is olyan hatások érhetik őt, amely a későbbiekben az előnyére válhat. Sosem lehet tudni. Persze nem akarom túlmagyarázni ezen családi kirándulások súlyát. Egészen egyszerűen jó volt együtt kiállításozni.
Sosem tartoztam azok közé, akik hosszú perceket el tudtak csodálkozni egy műalkotás láttán. Valószínűleg azért sem, mert én csak egy laikus szemű, átlagos kiállítás látogató vagyok, aki nem túl gyakran, ámde mégsem a szökőévekben jut el kiállításokra. Nem vagyok szakértő szemű, aki hozzáértő éleslátással tudja szemlélni a kiállított műtárgyakat. Egyszerűen csak érdeklődöm. Azt hiszem, nem a sznob kérkedés vezetett a Cella Septichorába, hanem az EKF-drukk. Tudniillik az, hogy pécsi vagyok engem büszkeséggel tölt el. Korábban is így éreztem, és én vállalom ezt a mai napig is, bármiféle mellékzöngéje is legyen ennek az EKF-ügynek itt Pécsett. Így elhatároztam, hogy a blogomban népszerűsíteni is fogom szerény eszközeimmel az Európai Kulturális Fővárosomat. Mint EKF-lakos, köteles vagyok időnként – ahogy időm és pénzem engedi – megjelenni egy-két eseményen. Főleg, hogy így saját szememmel is láthatom, mivel fogadja Pécs az idelátogatókat.
Ha már ott voltunk a Cella Septichorába, megnéztük az ókeresztény sírkamrákat is, elvégre evégett a Világörökség része Pécs. Ideje volt ellátogatnunk ide is, hiszen a Látogatóközpont megnyitása óta csak tervezgettük a látogatást, de sosem sikerült megfelelő elhatározásra jutnunk.
A napsütése idő jókedvet varázsolt a szívünkbe. A Sétatéren jóízűt sétáltunk, a gyerekek kavicsot szedegettek, és ide-oda rohangáltak. Azt hiszem, mindenki epekedve várja már a tavasz eljövetelét.
A férfi nyugodt, kiporciózott, élére vasalt életét azonban két nő vágja gallyra. Az egyik, a férfi fiatal új kolléganője, aki úgy hiszi, tudja a cég költségvetési konszolidálásának biztos receptjét, így tanácsa alapján bevezetik az online úton történő fenékbe billentés eljárási mechanizmusát, megspórolva ezzel a kollégák helyszínekre történő utazásának költségeit és felszámolva a rendszerbe oltott emberség utolsó morzsáit is. A másik nőt a férfi két város közötti szállodai tartózkodása után ismeri meg, az ágyakrobatikát, a hotelszoba romantikát azonban lassan bensőségesebb érzelmek váltják fel. A férfinek változtatnia kell életén, az így nem maradhat. A cég szuperembere lassan gondolkodóba esik, hogy talán nincs az rendjén, ahogyan él.
Jason Reitman a bájos Juno után ismételten egy szenzációs filmet rakott le az asztalra. Véleményem szerint, már most látszik, hogy tehetségesebb mint az apja, Ivan Reitman. Nagyon sajnálom, hogy a legjobb film oscarját nem ez a film fogja megkapni. Mert bármennyire lenyűgözött is az Avatar, bármennyire jó is A bombák földjén (bár Kathryn Bigelow filmjét még nem láttam), nálam a kiváló ízléssel elkészített Egek ura a nyerő.
Még tavaly fedeztem fel ezt a kis helyet, amely Pécsett a Jókai tér és a Ferencesek utcája sarkán található, mindjárt a Jókai téri antikvárium után. Belépve a kis műhelybe, éreztem, hogy jó helyen járok. Akkoriban már foglalkoztatott a dolog, hogy gyermekünknek kellene egy saját készítésű medvét is készíteni. Mivel tavaly még annyira nem értékelte a plüssállatkákat, akkor félre tettem az ötletet. Azóta azonban sokat változott a világ, Márk teljes jogú tagja lett a maciszeretők közösségének. Így elterveztük feleségemmel, hogy a második születésnapjára meglepjük őt egy sajátkezűleg készített macival. 
Fél 11-kor vackoltuk be magunkat a Brummogdába és délután négy órakor távoztunk, immár a megszületett születésnapi ajándékkal. Ott tartózkodásunk ideje alatt nekiláttunk a macivarrásnak. Annamari, a műhely egyszemélyi vezetője szabásmintákat vett elő, amelyekből képzeletben megalkottuk a mackót. Annamari kiszabta az alapanygot, mi meg hozzákezdtünk a macivarrásnak. Ugyan egyikünk sem híres a kézügyességéről, de nagyon egyszerű öltéseket kellett alkalmaznunk, így lassan megalkottuk a fejet, a testet, majd a végtagokat. Jómagam a macifej varrásával foglalatoskodtam, míg feleségem a hát- és a hasrészből alkotott testet, míg a kezeket és a lábakat megosztottuk egymás között. Az egyes testalkatrészek összevarrása után puha anyaggal kitömtük, megformáltuk a macitagokat. A testrészek összeillesztését, az egy testté varrást viszont már átengedtük Annamarinak. Persze a munka javát Ő csinálta, mégis elmondhatjuk: részesei voltunk az új maci megszületésének. 
A jelenleg még név nélküli maci otthon a gardróbban vár arra, hogy március elején Márk betöltse második életévét. Akkor bújhat elő jelenlegi odújából. Nehéz kibírni, hogy ne adjuk oda neki már most, de most azért egy kicsit felnőttnek is lennünk kell, és rendbe kell szednünk magunkat. Hamarosan eljő március.
A Nem vénnek való vidék szakmai, illetve a sztárokkal teletűzdelt Égető bizonyíték közönségsikere után Coenék úgy döntöttek, elérkezett a pillanat, amikor nem a bevételi mutatók határozzák meg egy új projekt kimenetelét, így ismeretlen és kevésbé ismert színészekkel leforgattak egy erőteljesen belterjes filmet. No azért annyira nem magának való a film, hogy ne érthetné könnyen akár az egyszerű néző is a film lényegét. Mindenesetre az A Serious Man egy amerikai külvárosi zsidó közösségében játszódik a múlt század hatvanas éveinek végén. Coenék a filmben saját vallási közösségüknek állítanak szeretetteljes karikatúra-szerű tablót.
Larry élete azonban nem csak otthon akadozik. Egyik nap egy koreai származású, bukott diák kér újabb pótvizsga lehetőséget, és miután nemleges választ kap, egy pénzzel teli borítékot hagy maga után a tanári asztalon, később pedig megzsarolja tanárát. Eközben az előléptetés előtt álló Larryről a kinevezésről döntő bizottság névtelen rágalmaz leveleket kap. És hogy mindez ne legyen elég, Sy meghal, és Larrynek kell állnia a feleségét elcsábító férfi temetési költségeit.
Coenék legújabb filmje zseniális karikatúra alakokkal van tele. Ezek a figurák miatt szerettem meg őket a múltban annyira. Megannyi kisszerű bukott ember, akik félresiklanak, tetteikkel egyre nagyobb hülyeségekre hajlamosak, aztán bután néznek, nem értik, mi történt velük, és azt sem, hogy miért pont velük. Larry tökéletesen beleillik Coenék főhősei sorába. Larryt maximum kulturális különbségek választják el a Nagy Lebowski Tökijétől, de ugyanannyira esetlen az életre mindkettőjük.