Carmen Laforet (1921-2004) 1944-ben, alig huszonhárom esztendősen A semmi című regényével robbant be a spanyol irodalomba, amellyel rögtön el is nyerte az első ízben odaítélt Nadal-díjat, amely azóta az egyik legrangosabb irodalmi díjjá vált Spanyolországban. Carmen Laforet ezt követően számos regényt és elbeszélést írt, hazánkban eleddig mégis ismeretlen maradt (persze nem ő az egyetlen). A Patak Könyvek spanyol elbeszélők sorozata nagy hiánybetöltő szerepet vett magára, hisz a sorozat a 20. századi spanyol prózairodalom klasszikusainak és kortárs alkotóinak legismertebb – Magyarországon mégis ismeretlen – műveit adja folyamatosan közre. A sorozat első darabja A semmi című regény.
Andrea, a tizennyolc éves diáklány a polgárháború utáni időkben érkezik Barcelonába, hogy elkezdje egyetemei tanulmányait, és közben nagyanyjánál és nagymamája családjánál kap szállást magának. Andrea egy a múlt terhei által berögzült családi viszonyokat kap kézhez, amelyben rendkívül nehéz eligazodnia. A meleg családi légkör helyett hangos, folytonoson veszekedő, egymás ellen ármánykodó embereket talál maga körül, akik őt sem kímélik. A rokoni kapcsolatok kuszasága az első csapás a felnőttkor határához elérő fiatal lány számára. Andrea természetesen a családon kívül, egyetemista társai között keresi a valódi emberi kapcsolatok megvalósulásának lehetőségeit.
A semmi tulajdonképpeni cselekménye nem túl összetett, egy fiatal lány felnőtté cseperedésnek történetét rajzolja meg Laforet egy többszörösen terhelt korszak égisze alatt. Andrea egyéves rokoni vendégeskedését feltáró regény az írónő egyszerű, letisztult mondatai, érett stílusa miatt válik igazán élvezetes olvasmánnyá. A semmi magában hordja a fejlődésregény, a családregény megannyi ismertetőjelét, ugyanakkor nem hiányzik belőle az a fajta szépség, érzékenység, poétika, amely kiemeli a regényt mindenfajta olcsó műfaji beskatulyázás lehetőségéből.
Andrea története a könyv egyik utolsó mondatában hordozza önmaga lényegét.„Az Aribau utcai házból semmit sem vittem magammal. Legalábbis akkor így gondoltam.” Mindannyian így vagyunk ezzel. A fájó tapasztalások általában jóval megtörténésük után értetik meg velünk létük indokát és helyének jogosságát életünkben.
Örülök, hogy blogíró társaim révén megismerhettem egy előttem eddig ismeretlen irodalmi légkör egyik csöndes remekművét.
Andrea, a tizennyolc éves diáklány a polgárháború utáni időkben érkezik Barcelonába, hogy elkezdje egyetemei tanulmányait, és közben nagyanyjánál és nagymamája családjánál kap szállást magának. Andrea egy a múlt terhei által berögzült családi viszonyokat kap kézhez, amelyben rendkívül nehéz eligazodnia. A meleg családi légkör helyett hangos, folytonoson veszekedő, egymás ellen ármánykodó embereket talál maga körül, akik őt sem kímélik. A rokoni kapcsolatok kuszasága az első csapás a felnőttkor határához elérő fiatal lány számára. Andrea természetesen a családon kívül, egyetemista társai között keresi a valódi emberi kapcsolatok megvalósulásának lehetőségeit.
A semmi tulajdonképpeni cselekménye nem túl összetett, egy fiatal lány felnőtté cseperedésnek történetét rajzolja meg Laforet egy többszörösen terhelt korszak égisze alatt. Andrea egyéves rokoni vendégeskedését feltáró regény az írónő egyszerű, letisztult mondatai, érett stílusa miatt válik igazán élvezetes olvasmánnyá. A semmi magában hordja a fejlődésregény, a családregény megannyi ismertetőjelét, ugyanakkor nem hiányzik belőle az a fajta szépség, érzékenység, poétika, amely kiemeli a regényt mindenfajta olcsó műfaji beskatulyázás lehetőségéből.
Andrea története a könyv egyik utolsó mondatában hordozza önmaga lényegét.„Az Aribau utcai házból semmit sem vittem magammal. Legalábbis akkor így gondoltam.” Mindannyian így vagyunk ezzel. A fájó tapasztalások általában jóval megtörténésük után értetik meg velünk létük indokát és helyének jogosságát életünkben.
Örülök, hogy blogíró társaim révén megismerhettem egy előttem eddig ismeretlen irodalmi légkör egyik csöndes remekművét.
Grand Prix (Zsűri nagydíja)
Best Performance by an Actress (a legjobb színésznői alakítás)
Best Screenplay (a legjobb forgatókönyv)
Special Distinction (Külön elismerés)
A kérdés mindig az, hogy a Cannes-ban bemutatott filmek vajon mikor kerülnek moziforgalmazásra, és Magyarországra mikor jutnak majd el. Kicsit ez olyan, hogy mindig elhúzzák a filmrajongók előtt a mézes madzagot, akiknek még hosszű hónapokat kell várniuk ara, hogy egyes filmek a szemük elé kerüljön. Szerencsére manapság mr számos film eljut hozzánk is, a fődíjas filmek most már rendszerint a magyar mozik vendágszeretetét is érzik, nem volt ez mindig így. Persze biztos sok olyan figyelemreméltó alkotás is szüeletett a fesztivál árnyékában, amelyek sajnálatomra nem kerülnek el hazánkba.
Darren Aronofsky filmje a húsról és az annak börtönébe zárt emberi szellemről szól. A hús, legyen az egy pankrátor durva teste, egy táncosnő kívánnivaló meztelensége, vagy 20 deka párizsi, adja a film lényegét. A test evilági megjelenésünk egyetlen bizonyítéka, egyben szellemünk legnagyobb korlátja. Nagy erénye a filmnek a pankrátor ütközetek illúziómentes bemutatása. Sosem értettem az amerikai kultúra ezen vívmányát. Mi lehet vajon jó két izompacsirta álverekedésében? Ennyire hülyék ezek az amerikaiak, hogy beszopják ezt is? Nem látják, hogy csak játék az egész? Aronofsky csupasszá teszi a pankrátort. Megmutatja, ahogy a mérkőzés előtt a bunyósok előre lebeszélik a koreográfiát, ahogy a mérkőzések közben összekacsintanak, ugyanakkor látjuk az összeszabdalt, véres testeket. A pankrátorok valódi előadóművészek, akik a testüket bocsátják áruba, csakúgy, mint az éjszakai lokálok táncosnői. Művészetük a hús mindenható használatában mutatkozik meg.
Az utóbbi időben, főleg az Oscar-gála finisében, annyit lehetett hallani Mickey Rourke-ról és az ő látványos felemelkedéséről, hogy óva intettem magamat ettől a filmtől. Nem szerettem sosem Rourket, éppen ezért annak is örültem, hogy egyik kedvenc amerikai színészem, a zseniális Sean Penn vihette magával az arany szobrocskát. A film megtekintése után azonban revideálnom kell a véleményemet, és fejet kell hajtanom Rourke előtt. Számos olyan véleményt hallottam, hogy Rourke teljesítménye nem is igazi színészet, mert tulajdonképpen saját magát alakítja. Akkoriban ezekkel a véleményekkel együtt bólogattam, hogy előítéletemet igazolni lássam. Ma már úgy gondolom, hogy Rourke színészi teljesítménye annál nagyobb, minél inkább valóban magát játszotta ebben a filmben. Nincs mit túl magyarázni, Rourke zseniális a Pankrátorban. Ha többet nem kap az élettől, mint egy ilyen tiszteletteljes lelépését a porondról, az is azt bizonyítja, hogy nagyon szeretik őt az égiek. Sosem gondoltam volna, hogy ő ilyen kvalitású alakításokra is képes. A Pankrátor Rourke-ról szól, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a film önmagában, vagy inkább vele együtt is mestermű.
„Az eredetileg Székelyföld tájoló színházaként működő társulat 1958-ban rendezkedett be jelenlegi székhelyén. Az együttes csillaga a '60 - '70-es években kezdett felfelé ívelni, ekkor születtek azok az előadások, melyek későbbi hírnevét megalapozták. Az erdélyi magyarság kulturális önazonosságának megőrzésében játszott szerepük mellett nekik is köszönhető, hogy az erdélyi magyar színházművészet lassan felzárkózott a világszínház megújulásának folyamatához. A '80-as évek átmeneti nehézségei után a Tamási Áron Színház újabb virágzását 1995-ben, Bocsárdi László és a Gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház 8 tagjának szerződtetése hozta el; az új igazgató-főrendező valamint Barabás Olga előadásai a színházat a romániai magyar színjátszás élvonalába emelték.” (
A színjáték „valódi” szerepeiben a színészek brillíroznak. A rosszakarók társasága, a menyasszonyukat kerülgető Lukács (Pálffy Tibor) és Máté (Váta Roland) komikus játéka valóban a magyar népmesékben szereplő kicsinyes rémalakokra emlékeztetnek. A két perlekedő vénkisasszony, Eszter (D. Albu Annamária) és Regina (Gajzágó Zsuzsa) kőkemény házsártos nőszemélyek. Szánnivaló irigységükben szült igyekezetük, ahogyan próbálják az szépet, az ártatlant bepiszkítani.
A film egy olyan anyáról szól, aki tulajdon gyermeke ellen elkövette a bűnök bűnét, egy önmagát bűnhődésre kényszerítő nőről, aki mindent feladott gyermekéért. Súlyos téma, és hála Philippe Claudel rendezőnek a lényeg nem sikkad el, és így nem megy el a film olyan irányba, ahonnan csak a nézők könnyzacskóinak megerőszakolásához vezethetne az út. Az elsőfilmes rendező mértéktartóan nyúlt a kényes témához, és nagy segítségére volt a jó végeredmény megvalósításában a két főszereplő.
Nem hibátlan film az Oly sokáig szerettelek. Képi minőségében azokra a televíziós produkciókra emlékezetet, ahol valószerűtlenül túl éles a háttér, és a szereplők kiemelkednek a környezetből, mintha oda lennének kopírozva, mintha valójában ott sem lennék, ezt ráadásul fokozza az, hogy a szereplők mozgása kissé darabos, homályos. Nem jöttem rá, hogy ez egy jól végig gondolt rendezői koncepció szövedéke, és jelentéssel bír a filmben, a film utolsó mondatában elhangzó „Itt vagyok!” önmeghatározásába talán az azt megelőző ellentétes állapot megjelenítésébe ez még bele is magyarázható. Ha ez valójában így történt, akkor ügyes képi metafora, de nem vagyok meggyőződve a tudatosságról, jómagam a gyenge operatőri munkára tenném a voksom.
Egy kedves barátom az egyetem ideje alatt egy nyári időszakban a várba szegődött diákmunkára. Emlékszem, akkor elförmedve szemléltük a szálló bővítését, hogy a burzsujok olyan pihenőcentrumot építenek a vár aljába, elrontva ezzel annak békebeli környezetét, ami számunkra akkor mentálisan és anyagilag is elérhetetlen volt. Az idők változnak, mert sok évre rá megízleltem a wellness okozta kellemes előnyöket, és ma már mosolygok egykorvolt önmagamon.
Sosem engedhettem volna meg azonban magamnak efféle kiruccanásokat, ha nincs az üdülési csekk, amely a hozzáértők szerint is sikertörténet Magyarországon, mert a haldokló belföldi turizmusnak adott új lendületet. Az alapötlet zseniális: a munkáltatónak adómentes juttatás odaítélésének lehetőségét biztosítja az állam, aki pénz helyett ún. cafetériával jutalmazhatja dolgozóit. Az alkalmazott kezébe nem a mindenkori törvényes fizetőeszköz kerül, hanem olyan csekk, amelyeket egyes elfogadóhelyeken meghatározott szolgáltatásokra beválthat. A dolgozó a fizetését a mindennapi megélhetésére költi, az üdülési csekket viszont olyan kikapcsolódásra, amely anyagi lehetőségei szerint befolyásolt prioritásai között nem feltétlen szerepel. Mivel az üdülési csekk kenyérre, tejre nem költhető, ezért az ember kénytelen azt utazásra költeni. Olyan emberek juthattak el az üdülési csekken hotelokba, wellness szállókba az ország különböző részein, akik ezt korábban nem tehették meg (mert gondolom nem én vagyok az egyetlen). A vendéglátók is jól járnak, ha elfogadják a csekket, mert így szélesíthetik azt a kört, akik hozzájuk ellátogathatnak. A pénzükhöz ugyan később jutnak (mert a csekkeket be kell váltaniuk), de az elszámolási időszak átrendeződése mellett sokkal jobban járnak. Az üdülési csekk sikersztorija kapcsán nagyon sok vendéglátó végzett beruházásokat, felélénkült a belföldi vendéglátás. Most már nem ciki, ha belföldön megy valaki kikapcsolódni, és nem csak Horvátország vagy a görög tengerpart lehet vágyott célpont. No ezt a rendszert akarja az állam az adóztatás eszközével összezúzni rövid távú és csöppnyi államháztartásbeli örömöt okozva magának, miközben rövidlátásuk okán észre nem veszik, hogy mekkora kárt okoznak a belföldi turizmusban, és ezen keresztül a haza szolgáltatóipar egészében.
Sümegen három éjszakát töltöttünk el, kihasználva a Hotel kínálta áprilisvégi akciót, és elköltve valószínűleg a közeljövőben utoljára kapott üdülési csekkünket. Azért is döntöttünk Sümeg mellett, mert a vár gyönyörűen emelkedik a kis város fölé és szerintem az ország legszebb várromja. Másrészt ha már kirándulunk kényeztessük magunkat némi wellness szolgáltatással, a következőkben erre vajmi kevés esélyünk lesz. Mivel autónk nekünk nincs, feleségem szüleivel együtt mentünk Sümegre. A szállodára panaszunk nem lehet: áztathattuk magunkat a beltéri medencéi különböző hőfokú vizeiben, izzadhattunk a háromféle (infra, finn, soft) szaunában, és használhattuk a gőzkabint is. A fitness terembe idő híján nem jutottunk el, mert azért Márkkal időnként fel kellett menni, hogy elaltassuk őt. A nagyszülők ebben tették számunkra a legnagyobb szolgálatot, hisz amikor Márk aludt olykor mi kényeztethettük a testünket.
Félpanziós ellátásban részesültünk, ami jelen estben azt jelentette, hogy a reggeli és vacsora alkalmával svéd asztalosan felszolgálta ételek tömkelege közül degeszre ehettük magunkat. A szem azonban mindig többet kíván, mint a test, így napról napra csökkentettük adagunkat. Azért indultunk hétfőn, hogy egy szerdai nap is beleessen az ott létünk alatt, mert aznap este egy lovagi tornával megspékelt középkori lakomával kívánják a vendégeket meglepni. Ha már arra járunk, gondoltuk nem hagyhatjuk ki. A szálloda profi módon felkészül minden eshetőségre, mert jó idő estén szabadtéren rendezi meg a tornát, ám eső idején sem maradhat el a vigadalom, és egy erre külön létrehozott hatalmas teremben az asztalok között futkosó lovak, és lovagi ruhába öltözött emberek szórakoztatják a népet. Nem vagyok oda túlzottan az efféle programokért, de egyszer megéri megnézni őket, és ha számításba vesszük, hogy külföldön az efféle hagyományőrzést szíves örömest nézzük, ugyanezt a hatást érheti el ezt egy Magyarországra látogató külföldi vendégnél (persze belföldi esetében is áll a dolog). A kézzel-lábbal elfogyasztott vacsora ízletes volt, de egy dolgot nem értette, ilyen helyen és ennyi pénzért miért nem adnak magukra a vendéglátók annyira, hogy minőségi bort szolgáljanak fel. Folyóborra számította, és nem a legjobb évjáratra, de ennyire rossz bort régen ittam. Nem is fogyott belőle sok. A vörös rettenetes volt, a fehér éppen iható. 
A szállodában egyébként az italfogyasztás nem foglaltatott benne az előre kialkudott árban, és mivel számítottunk annak borsós árára, Keszthelyen a Tescoban már jó előre bevásároltunk cefréből. Az első vacsoránál még illemből rendeltünk egy ásványvizet, majd miután megláttuk az árát, felhagytunk ezzel a szokással is.
A wellnesskedés közepette egyik nap meglátogattuk a várat, körbejártuk Sümeg centrumát, hazafelé pedig Szigliget piciny kikötőjét és várát néztük meg. Márk mindkét vár megrohamozása alkalmával nagyon élvezte a dolgot, a várból lefelé jövet pedig elaludt. Fiam élvezte a fürdést, a jacuzzi meleg vizét, és a felszolgált levest is nagyon szerette (persze a nagyi húslevese a legjobb). A lovagi tornát is nagyon bírta, csak amikor az egyik lovas buzogányával másodszor ütött hatalmasat egy pajzsra, a felnőttnek is elviselhetetlen hang kiakasztotta.
