Los Angeles, 1928. Egy szombati reggelen egy munkásnegyedben Christine elbúcsúzik fiától, Waltertől, és szabadnapján is dolgozni megy. Amikor hazatér, látja, hogy a fia eltűnt. A kezdeti kétségbeesést követően a rendőrség nagy erőkkel a gyermek után kezd nyomozni, hónapokkal később a hatóságok beállítanak egy fiúval, mondván, hogy meglett az elveszett kilenc éves gyermek. Christine – bár tudja, hogy a meglelt gyermek nem elveszett fia – enged a rendőrség és a média érzelmi nyomásának, és a fiút az otthonába fogadja. Amikor azonban Christine tovább ösztökéli a hatóságokat fia felkutatására, olyan falba ütközik, amely egy nő számára áttörhetetlen a harmincas évek Amerikájában. Az a nő, aki megkérdőjelezi a rendőrség hozzáértését, ebben a miliőben semmi jóra nem számíthat. Egy férfi, Briegleb tiszteletes, segítsége nélkül szembe sem szállhatna a város vezetésével.
Clint Eastwod ezúttal egy megtörtént eseményen keresztül vall a dolgok hátteréről, és küzd az igazságért. A magányos hős ezúttal nem Piszkos Harry komor sziluettjét rajzolja ki, hanem annak női inkarnációját. Christine Collins az anyaság társadalmilag, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen ideája, akinek gondoskodása, a gyermek iránti felelősségérzete, az anyai megérzéseihez való csökönyös ragaszkodása emeli vitathatatlanul mindenki feletti szintre. Christine tántoríthatatlansága nem a tényekkel szembemenő csökönyös ragaszkodás jele, hanem a csemetéjét soha cserben nem hagyó remény igazsága.
Christine Collins szerepére Angeline Jolie tökéletes választás volt, Eastwood színésznő választása sokat emel a film színvonalán. A mellékszerepekben John Malkovich emelhető, aki a tőle elvárható profizmussal alakítja Briegleb tiszteletest. Malkovich nem tesz hozzá többet, mint ami kel, nála ez a színvonal egy olyan állapot, amely alá sosem megy, ezt hívják tehetségnek.
Az Elcserélt életek a krónikás filmek sorát gyarapítja, amely elfeledett, sokak által nem ismert, megtörtént eseteket dolgoz fel, népszerű, ám annál ingoványosabb talajú műfaj ez. Clint Eastwood azonban öregkori betegségként megkapta a rendezők mesteri rangját, hisz évről-évre magas színvonalú alkotásokkal rukkol elő. Tudom, hogy sok ismerősöm nem tartja sokra Eatwood, általuk érzelgősnek, hamisnak tetsző műveit, ám véleményem szerint nincs igazuk. Az agg mester hatalmas emberi és szakmai tapasztalatokkal a háta mögött meglelte azt a fajta érzékenységet, amely – persze értékeljük a helyén, Hollywood világában ezeket a filmeket – képessé tette őt olyan filmek létrehozására, mint A Szív hídjai, a Titokzatos folyó, A Millió dolláros bébi, vagy a legutóbbi, a Gran Torino.
Eastwood filmje tökéletesen korhű díszletbe öltözött, Los Angeles utcáin lélegzik a vörös villamos, ami talán hasonlót jelenthet Eastwood számára, mint Szabó Istvánnak a pesti sárga. Az Elcserélt életek izgalmas, feszes tempójú krimibe oltott dráma, amely kellő bizonytalanságban vagy inkább reményben tartja a végkifejletet illetően a nézőt is. Ha azonban a hamarosan moziba kerülő Gran Torinoval kellene összevetnem – bár két karakterében élesen különböző filmről van szó – én utóbbit választanám, hisz Eastwood a Gran Torinoban magáról mesél, és rendkívül elegánsan lép le benne a színészi porondról, így bármennyire is profi munka az Elcserélt életek, a szívemhez a Gran Torino sokkal közelebb ál.
Clint Eastwod ezúttal egy megtörtént eseményen keresztül vall a dolgok hátteréről, és küzd az igazságért. A magányos hős ezúttal nem Piszkos Harry komor sziluettjét rajzolja ki, hanem annak női inkarnációját. Christine Collins az anyaság társadalmilag, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen ideája, akinek gondoskodása, a gyermek iránti felelősségérzete, az anyai megérzéseihez való csökönyös ragaszkodása emeli vitathatatlanul mindenki feletti szintre. Christine tántoríthatatlansága nem a tényekkel szembemenő csökönyös ragaszkodás jele, hanem a csemetéjét soha cserben nem hagyó remény igazsága.
Christine Collins szerepére Angeline Jolie tökéletes választás volt, Eastwood színésznő választása sokat emel a film színvonalán. A mellékszerepekben John Malkovich emelhető, aki a tőle elvárható profizmussal alakítja Briegleb tiszteletest. Malkovich nem tesz hozzá többet, mint ami kel, nála ez a színvonal egy olyan állapot, amely alá sosem megy, ezt hívják tehetségnek.Az Elcserélt életek a krónikás filmek sorát gyarapítja, amely elfeledett, sokak által nem ismert, megtörtént eseteket dolgoz fel, népszerű, ám annál ingoványosabb talajú műfaj ez. Clint Eastwood azonban öregkori betegségként megkapta a rendezők mesteri rangját, hisz évről-évre magas színvonalú alkotásokkal rukkol elő. Tudom, hogy sok ismerősöm nem tartja sokra Eatwood, általuk érzelgősnek, hamisnak tetsző műveit, ám véleményem szerint nincs igazuk. Az agg mester hatalmas emberi és szakmai tapasztalatokkal a háta mögött meglelte azt a fajta érzékenységet, amely – persze értékeljük a helyén, Hollywood világában ezeket a filmeket – képessé tette őt olyan filmek létrehozására, mint A Szív hídjai, a Titokzatos folyó, A Millió dolláros bébi, vagy a legutóbbi, a Gran Torino.
Eastwood filmje tökéletesen korhű díszletbe öltözött, Los Angeles utcáin lélegzik a vörös villamos, ami talán hasonlót jelenthet Eastwood számára, mint Szabó Istvánnak a pesti sárga. Az Elcserélt életek izgalmas, feszes tempójú krimibe oltott dráma, amely kellő bizonytalanságban vagy inkább reményben tartja a végkifejletet illetően a nézőt is. Ha azonban a hamarosan moziba kerülő Gran Torinoval kellene összevetnem – bár két karakterében élesen különböző filmről van szó – én utóbbit választanám, hisz Eastwood a Gran Torinoban magáról mesél, és rendkívül elegánsan lép le benne a színészi porondról, így bármennyire is profi munka az Elcserélt életek, a szívemhez a Gran Torino sokkal közelebb ál.
(Clint Eastwood: Elcserélt életek)
(képek: http://www.port.hu/)
A film izgalmas szituációba sodorja szereplőit, ám a forgatókönyv nem használja ki az alapsztori adta lehetőségeket, és csak a színészeknek (nem csak Kate Winslet, hanem David Kros, Ralph Fienens, Bruno Ganz, Lena Olin) köszönhető, hogy – ha leheletnyivel is, de – kiemelkedik a középszerből. Nem okoz meglepetést az, hogy a fiú nem tud szabadulni kamaszkori szeretője emlékétől, és a nő bűne okozta sokkhatás miatt nem képes a későbbiekben egyetlen nőnek sem megnyílnia, házassága is kudarcba fullad. Értjük azt is, hogy ebben a filmben – noha nem is német nyelven és nem is német színészekkel dolgoztak – Németország egy későbbi generációja néz szembe apái, anyái bűneivel. A film ezzel nem mond újat.
A Kétely azon filmek sorát gyarapítja, amelynek nagysága nem az Oscar szobrocskák számában mérhető le, hisz témája, finomsága miatt maximum a díjak közelébe kerülhet, végül azonban üres kézzel távozhat. A Kételyben minden a színészek jelenlétén múlik – azon vitatkozhatunk, hogy az Oscar-díj mennyire fokmérő vagy sem -, az magáért beszél, hogy a film az öt jelölésből négyet a színészi kategóriában gyűjtött be (Meryl Streep összesen: 15 jelölés ebből kettő díj, Philip Seymour Hoffman összesen: 3 jelölés ebből egy díj, Amy Adams összesen: 2 jelölés, Viola Davis összesen: 1 jelölés).
Hogy mégis emlékezetes marad számomra Benjamin Button története az az Idő, az elmúlás mozgóképes szerepeltetésének köszönhető. Fincher új filmjében ugyanis az Idő igazi főszerepet kap. A megfordított idő pedig olyan ambivalens érzéseket kelt az emberben, amely a film végén egy igazi katartikus élményt ad neki. Nekem legalábbis mindenképp. Sosem szégyelltem, ha sírok egy filmen, de először fordult velem elő, hogy hatalmas erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne zokogjak hangosan, pedig legszívesebben azt tettem volna. Ezúttal sem szégyelltem azt, hogy férfi létemre sírok, csak úgy gondoltam nem tartozik ez arra a pár emberre, aki a Cinema City egyik nagytermében ült. Mint ifjú apa, a csecsemőként halálba szenderedő Benjamin képe igazán szíven ütött, és már jóval a befejezése előtt fojtogatott az elkerülhetetlen befejezés gondolata.
A történet középpontjában egy családi ünnepi esemény – mint az a film címéből is kitűnik – áll, a családfő 60. születésnapja. Az eseményre sereglik össze a család apraja-nagyja a hatalmas szülői házba. Helge, az ünnepelt négy gyermek (két lány és két fiú) apja, Christian a legidősebb fivér, a család szeme fénye, Michael az örök bajkeverő öcs, Helene a lázadó húg, és Linda, Christian legkedvesebb testvére, aki nem oly rég önkezével vetett végett életének.
A vígszínházi előadás azonban egyáltalán nem tudta áthozni azt a drámai hatást, amitől a darab működni képes, és ezt a szereplők számlájára írtam. Különösen meglepett, hogy a Christian szerepében erőtlen Kamarás Iván a POSzT legjobb férfi alakításának díját vihette haza. Pindroch Csaba borzalmas alakítást nyújtott Michael szerepében. Hegedűs D. Géza, Helge szerepében, volt az egyik, aki kiemelkedett kicsit a színészgárdából. A liliomtipró apa alakjának ellentmondásosságából képes volt valamit a színpadra csempészni, bár nem voltam vele sem maradéktalanul megelégedve. Még talán Halász Judit anya alakja volt e legkifogástalanabb alakítás. Összességében elmondható, a súlyos, együttes színészi jelenlét hiányzott az előadásból. Igazi mozgalmas pesti színházat láthatott a pécsi közönség 2007-ben, de a lényeg elsiklott félúton.
A Titanic óta Kate Winslet és Leonardo Di Caprio párosa nem vonz túlságosan. Eleinte nem is akartam a filmet megnézni, Sam Mendes volt az egyetlen, aki miatt fontolóra vettem, hogy egyszer talán megnézem ezt a filmet. Aztán előítéleteimet sutba dobva, nem lévén más értelmes film a moziban, beadtam a derekamat. Jól tettem, mert a szerencsétlenül A szabadság útjaira magyarított Revolutionary Road kőkemény, kíméletlen film. Az Oscar díjakkal teleaggatott kertvárosi tantörténet, az Amerikai szépség csak ügyeskezű előtanulmány Mendes legújabb filmjéhez képest.
A színészek rendkívül erőteljesek, aki – így utólag meglepő módon – kimaradtak az Oscar versengésből, Michael Shannont kivéve, aki az oscar-barát katalizátor szerepet olyan erőteljesen oldja meg két hosszabb jelenetben, hogy a szerepben úton-útfélen megbúvó buktatók mindegyikét kikerüli. Leonardo Di Capriotól először láttam olyan alakítást, amely előtt fejet kell hajtanom, és nem tudok belekötni. Nem állítom, hogy ne lettek volna korábban is már figyelemreméltó szerepei (Gilbert Grape, A part, Aviátor), de szememben eddig nem sikerült azt az ifjú tejfelesszájú sármot teljes mértékben levetkeznie magáról, amit korai filmjeivel (főleg: Titanic) magára aggatott. Kate Winslet pedig – véleményem szerint – napjaink egyik legtehetségesebb hollywoodi színésznője, ezt ebben a filmben is bizonyította. Úgy tűnik, idén az Akadémia szemében is révbe ér, ha nem is ezzel a filmjével. A mellékszerepekben is számos kiemelkedő alakítást láthatunk. Michael Shannon mellett például Kathy Bates emelhető ki, aki már számos filmet tett pár percnyi jelenlétével (még) emlékezetesebbé.
