A VIII. Pécsi Országos Színházi Találkozóra ezúttal is beválogattak egy pécsi darabot. Az idei POSzT válogatója, Kukorelly Endre, a műsorfüzetbe a versenydarabokhoz fűzött rövid összegzésében, az alábbiakat írta: „A humor túlzottan is hiányzik az előadásból, Ivanov pedig túlzottan fiatal. Csehov 35-öt ír, én 45 és 55 közé tenném, Zayzon Zsolt nem annyi. Köles Ferenc, Darabont Mikold. Tetszett, ha jól emlékszem, de nem mindig emlékszem arra, hogy jól emlékszem-e. Csehov a kedvencem.„
Kukorelly ezzel a beharangozóval kicsit olyannak tűnik, mint akinek fogalma sincs miért adta le a voksát a Pécsi Nemzeti Színház előadás mellett. Ez a mondat felettébb furcsának tűnik akkor, ha még hozzá tesszük, hogy az egyik vele készült interjúban a válogatás fő szempontjaként a mai magyar kortárs darabok elsőbbségét emelte ki. Ugyanebben az interjúban említette meg, hogy mennyire sajnálja azt, hogy egy-két darabot nem válogathatott be, és ehelyütt példakánt említi a Pécsi Harmadik Színház PRAH (Spiró György) című előadást.
Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója azt nyilatkozta, hogy „a nyolc POSZT-ból ötben érdekelt volt a teátrumunk, ami nagyon komoly teljesítménynek számít. Soha nem vetült még csak a gyanú árnyéka sem ránk, hogy mindez azért történt volna, mert mi vagyunk a rendezők. Sőt, éppen ellenkezőleg, jól megérdemelten kapta a színház a lehetőséget…. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a pécsi jobb, mint az országos színházi átlag, de semmiképp nem rosszabb.” (Pécsi Hírek, 2008. május 23. POSZT 20008. melléklet)
Mint pécsi POSzT versenydarabra, kíváncsian ültem be a Funk Iván rendezte Ivanovra. A közelmúltban részem volt már egy nagyon rossz és egy kifejezetten jó pécsi előadásban, az Ivanov színvonalában a kettő közé tehető.
Az Iványi Árpád által megteremettet színpadkép talán az előadás egyik legnagyobb erénye. A nézőtér előtt egy széles sávban, akár egy romokban heverő vidék, faforgács, kisebb nagyobb fadarabok hevernek. A színpad hátsó részében viszont konkrét díszletelemek láthatók. Az első felvonásban Borkin állatprémeivel telelógatott tákolmány, és Ivanov házának bejárati oldala. A második felvonásban Lebegyevék romos szalonja, a harmadikban Ivanov pincemély, téglafal oldalú dolgozószobája, míg a negyedikben Lebegyevék esküvőre kipofozott lakása látható.
Pilinyi Márta jelmeztervező a XIX. századba helyzete el a művet, a kort idéző bútorjaival és ruháival. Thuróczy Katalin, Funk Iván és Sebők Bori dramaturgok Forgách András fordítását vették alapul, néhány modernkedő szövegrészt is beletűztek az eredeti műbe (homeopátia, ez parlament), amelyek poénként ugyan jól hatottak, de az előadás számomra érzékelhető koncepciójába nem tudtam beleilleszteni.
Kukorellynek – véleményem szerint – annyiban mindenképp igaza van, hogy túlzottan hiányzik a humor az előadásból. Nem állítom, hogy Csehov világát messzemenő részletességgel ismerném, de amit olvastam és színpadon láttam tőle, abból a korát cinkelő humor kiviláglik. Próbáltak az alkotók humort belecsempészni az előadásba, de keveset.
A szereplők nagy része tisztességesen hozzák a rájuk bízott szerepeket, de kevés a kiemelkedő alakítás. Pilinczes József Lebegyeve hangos, indulattal teli, ugyanakkor jószívű apafigura. Feleségem, illetve barátom – akikkel az előadást megnéztem, kiemelték az Ő játékát. Bevallom én emlékezetest nem láttam tőle. N. Szabó Sándor minden szerepében ripacskodik, számomra nagyon idegesítő módon. Próbáltam az előadás alatt ettől függetleníteni magam. Láttam néhány jobb pillanatot tőle is, de a szerepben benne rejlő öngúny helyett inkább a pojácaságnak maradt csak hely. A három idősebb színésznő (Füsti Molnár Éva, Sólyom Katalin, Unger Pálma) rutinból hozta azt, amit tőle megszokott a pécsi közönség. Füsti Molnár Éva ezúttal is az egyik humorforrása volt az előadásnak, sajnos kissé egyedül maradt a színen ezzel. Sólyom Kati szerethetően Sólyom Katis volt, Unger Pálma szigorú anyaként riogatott ezúttal is. Nem láttam rosszat tőlük, de újat sem.
A pécsi társulatnak a fiatalok szerintem jót tesznek. Szabó Vera az egyik legjobb példa erre. Az egyik legjobb alakítást az Ő Szásájában láttam tegnap este. Darabont Mikold Anna Petrovnájáról nem tudtam eldönteni, hogy vajon tényleg egy amolyan zsidó, akit csak a pénzéért veszi el valaki, vagy pedig esendő, beteges érzékeny nő. Hiányérzetemet Széll Horváth lajos fokozta. Őt nagyon szerettem a Gézagyerekben, és – amire Ő már biztosan nem emlékszik – még kisfiú koromban a lakótelepi játszótéren, testvéremék négyesére akaszkodó kis öcsként, együtt kergetőztem velük. Szinte izgultam azon, hogy menjen neki a játék, de A képzelt beteg után, ezúttal sem voltam megelégedve a látottakkal, sőt. Az által játszott Lvov merev, és idegesítően, egy hangon harsogja becsületességét. Nem válhat az általa Tartuffe-nek bélyegzett Ivanov méltó ellenpólusává. Sőt Zayzon Zsolt Ivanovja esendő, szerethető, nem elítélhető. Nem lehet róla ugyanakkor elhinni, hogy valaha életerős, tevékeny ember volt. Kukorellynek talán ebben is igaza van, hogy Zayzon Ivanovja túl fiatal, kisfiús, aki bizonytalanul toporog az előadás kétharmadában, még az öngyilkossága sem megrendítő (Ezt a toporgást egyébként az előadás egyik legjobb poénjával ki is figurázzák, amikor idegesen ide-oda nézve keres valamit, amit széttörhetne, de csak szóban hangzik el a szándék). Zayzon Zsolt – véleményem szerint – Fillár István távozásával a pécsi társulat legsokoldalúbb színészévé lépett elő, akinek mindent meg kell oldania, de – annak ellenére, hogy egyre jobb és jobb – ezúttal hiányzik a kellő élettapasztalat. Úgy gondolom ez koncepcióbeli hiba, nem rajta múlt.
Köles Ferenc az előadás egyik legüdítőbb alakítása a kapzsi és részeges, de életteli Borkin szerepében, annak ellenére, hogy olykor nem lehet érteni azt, amit a színpadon mond.
Közepes, felejthető előadást láttam tegnap, nem értem miért került be a POSzT idei versenyprogramjába. Kukorelly röpke bevezetőjéből a válogatói szándékot sem látom, de higgyünk Balikó Tamásnak, hogy nem azért került be idén pécsi darab, mert a házigazdát illik beválasztani. Az mondjuk emellett szól, hogy minden évben akad olyan darab, amely előtt érthetetlenül ül (áll) a közönség, (sőt fel tudnék sorolni jó pár sokkal oda nem illőbbet).
Kukorelly ezzel a beharangozóval kicsit olyannak tűnik, mint akinek fogalma sincs miért adta le a voksát a Pécsi Nemzeti Színház előadás mellett. Ez a mondat felettébb furcsának tűnik akkor, ha még hozzá tesszük, hogy az egyik vele készült interjúban a válogatás fő szempontjaként a mai magyar kortárs darabok elsőbbségét emelte ki. Ugyanebben az interjúban említette meg, hogy mennyire sajnálja azt, hogy egy-két darabot nem válogathatott be, és ehelyütt példakánt említi a Pécsi Harmadik Színház PRAH (Spiró György) című előadást.Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója azt nyilatkozta, hogy „a nyolc POSZT-ból ötben érdekelt volt a teátrumunk, ami nagyon komoly teljesítménynek számít. Soha nem vetült még csak a gyanú árnyéka sem ránk, hogy mindez azért történt volna, mert mi vagyunk a rendezők. Sőt, éppen ellenkezőleg, jól megérdemelten kapta a színház a lehetőséget…. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a pécsi jobb, mint az országos színházi átlag, de semmiképp nem rosszabb.” (Pécsi Hírek, 2008. május 23. POSZT 20008. melléklet)Mint pécsi POSzT versenydarabra, kíváncsian ültem be a Funk Iván rendezte Ivanovra. A közelmúltban részem volt már egy nagyon rossz és egy kifejezetten jó pécsi előadásban, az Ivanov színvonalában a kettő közé tehető.
Az Iványi Árpád által megteremettet színpadkép talán az előadás egyik legnagyobb erénye. A nézőtér előtt egy széles sávban, akár egy romokban heverő vidék, faforgács, kisebb nagyobb fadarabok hevernek. A színpad hátsó részében viszont konkrét díszletelemek láthatók. Az első felvonásban Borkin állatprémeivel telelógatott tákolmány, és Ivanov házának bejárati oldala. A második felvonásban Lebegyevék romos szalonja, a harmadikban Ivanov pincemély, téglafal oldalú dolgozószobája, míg a negyedikben Lebegyevék esküvőre kipofozott lakása látható.Pilinyi Márta jelmeztervező a XIX. századba helyzete el a művet, a kort idéző bútorjaival és ruháival. Thuróczy Katalin, Funk Iván és Sebők Bori dramaturgok Forgách András fordítását vették alapul, néhány modernkedő szövegrészt is beletűztek az eredeti műbe (homeopátia, ez parlament), amelyek poénként ugyan jól hatottak, de az előadás számomra érzékelhető koncepciójába nem tudtam beleilleszteni.
Kukorellynek – véleményem szerint – annyiban mindenképp igaza van, hogy túlzottan hiányzik a humor az előadásból. Nem állítom, hogy Csehov világát messzemenő részletességgel ismerném, de amit olvastam és színpadon láttam tőle, abból a korát cinkelő humor kiviláglik. Próbáltak az alkotók humort belecsempészni az előadásba, de keveset.A szereplők nagy része tisztességesen hozzák a rájuk bízott szerepeket, de kevés a kiemelkedő alakítás. Pilinczes József Lebegyeve hangos, indulattal teli, ugyanakkor jószívű apafigura. Feleségem, illetve barátom – akikkel az előadást megnéztem, kiemelték az Ő játékát. Bevallom én emlékezetest nem láttam tőle. N. Szabó Sándor minden szerepében ripacskodik, számomra nagyon idegesítő módon. Próbáltam az előadás alatt ettől függetleníteni magam. Láttam néhány jobb pillanatot tőle is, de a szerepben benne rejlő öngúny helyett inkább a pojácaságnak maradt csak hely. A három idősebb színésznő (Füsti Molnár Éva, Sólyom Katalin, Unger Pálma) rutinból hozta azt, amit tőle megszokott a pécsi közönség. Füsti Molnár Éva ezúttal is az egyik humorforrása volt az előadásnak, sajnos kissé egyedül maradt a színen ezzel. Sólyom Kati szerethetően Sólyom Katis volt, Unger Pálma szigorú anyaként riogatott ezúttal is. Nem láttam rosszat tőlük, de újat sem.
A pécsi társulatnak a fiatalok szerintem jót tesznek. Szabó Vera az egyik legjobb példa erre. Az egyik legjobb alakítást az Ő Szásájában láttam tegnap este. Darabont Mikold Anna Petrovnájáról nem tudtam eldönteni, hogy vajon tényleg egy amolyan zsidó, akit csak a pénzéért veszi el valaki, vagy pedig esendő, beteges érzékeny nő. Hiányérzetemet Széll Horváth lajos fokozta. Őt nagyon szerettem a Gézagyerekben, és – amire Ő már biztosan nem emlékszik – még kisfiú koromban a lakótelepi játszótéren, testvéremék négyesére akaszkodó kis öcsként, együtt kergetőztem velük. Szinte izgultam azon, hogy menjen neki a játék, de A képzelt beteg után, ezúttal sem voltam megelégedve a látottakkal, sőt. Az által játszott Lvov merev, és idegesítően, egy hangon harsogja becsületességét. Nem válhat az általa Tartuffe-nek bélyegzett Ivanov méltó ellenpólusává. Sőt Zayzon Zsolt Ivanovja esendő, szerethető, nem elítélhető. Nem lehet róla ugyanakkor elhinni, hogy valaha életerős, tevékeny ember volt. Kukorellynek talán ebben is igaza van, hogy Zayzon Ivanovja túl fiatal, kisfiús, aki bizonytalanul toporog az előadás kétharmadában, még az öngyilkossága sem megrendítő (Ezt a toporgást egyébként az előadás egyik legjobb poénjával ki is figurázzák, amikor idegesen ide-oda nézve keres valamit, amit széttörhetne, de csak szóban hangzik el a szándék). Zayzon Zsolt – véleményem szerint – Fillár István távozásával a pécsi társulat legsokoldalúbb színészévé lépett elő, akinek mindent meg kell oldania, de – annak ellenére, hogy egyre jobb és jobb – ezúttal hiányzik a kellő élettapasztalat. Úgy gondolom ez koncepcióbeli hiba, nem rajta múlt.Köles Ferenc az előadás egyik legüdítőbb alakítása a kapzsi és részeges, de életteli Borkin szerepében, annak ellenére, hogy olykor nem lehet érteni azt, amit a színpadon mond.Közepes, felejthető előadást láttam tegnap, nem értem miért került be a POSzT idei versenyprogramjába. Kukorelly röpke bevezetőjéből a válogatói szándékot sem látom, de higgyünk Balikó Tamásnak, hogy nem azért került be idén pécsi darab, mert a házigazdát illik beválasztani. Az mondjuk emellett szól, hogy minden évben akad olyan darab, amely előtt érthetetlenül ül (áll) a közönség, (sőt fel tudnék sorolni jó pár sokkal oda nem illőbbet).
(fotók: Körtvélyesi László - http://www.pnsz.hu/)
Pár héttel ezelőtt, fogalmam sincs milyen indíttatásból, az előadásról készült képek láttán, érdeklődni kezdtem a darab után. Párom ezúttal sem akart hallani Mohácsiról, és – miután senki nem ért rá – életemben először egyedül mentem színházba. Nagyon jól tettem, hogy megérzésemre hallgattam, és legyűrtem két éve kialakult előítéletemet. Úgy gondolom a Mohácsi fivérek által színpadra vitt Képzelt beteg a Pécsi Nemzeti Színház utóbbi időszakának (hogy ez mennyi, mindenki döntse el maga) egyik legjobb, ha nem a legjobb, előadása.
Az előadás kezdetén a címszereplő (Stenczer Béla) kifogástalan egészségi állapotát hozza fel érvként a vele társalgó halálnak, aki magával szeretné vinni. A halál (Széll-Horváth Lajos) – mint utólag kiderül – azonban diszlexiás, képtelen a felírt áldozatot kibetűzni. Argan azonban elolvassa az utasítást, és Moliére után küldi a halált. A Mohácsi testvérek ezzel szimbolikusan is túllépnek a francia szerzőn. A halál zenészei eközben (és végig a darab folyamán) játsszák a darab néhol játékos, de leginkább vészjósló zenei aláfestését.
A Mohácsi darabok sajátja (eddigi tapasztalataim alapján), hogy a társulat nagy részét felvonultató darabokat rendez, és sok mindent az együttes színpadi jelenlétre bíz. A pécsiek esetében is ezt történt, ami azért örömteli, mert ez a gyengébb alakításokat is finomítja, és ösztökéli a színészeket a jobbnál jobb alakításokra. Számomra az egyik legnagyobb meglepetés, Stenczer Béla Arganja, aki ha kell ostoba, ha kell bölcs, és valóban hipochonder, ugyanakkor észért sem kell átmenni a szomszédba. Stenczer nem túlozza el a figurát, elmarad a rá sokszor jellemző ripacskodás, és ezzel nagyban hozzá járul az előadás sikeréhez.
Mohácsi a molière-i alapszituációt, a hipochonder házúr Argant körülugráló rossz- és jóakarók sokadalmát, alaposan megbolondítja, de a sok vidámság közben lelepleződnek az igazi jellemek, és a végére a sok szélesre gyúrt mosoly a nézők arcára fagy, miközben a szín elsötétül.
Lengyelország ahogy már történelme folyamán korábban is, ezúttal is két nagyhatalom harapófogójában roppant meg. A katyni rémtettet először Goebbelsék használták fel saját céljaikra, amikor 1943 tavaszán feltárták a tömegsírokat. Az eseményre meghívták a Nemzetközi Vöröskereszt embereit, és propaganda filmet készítettek a feltárásról, hogy a megszállt ország lakosságát a Vörös Hadsereg elleni ellenállásra bírják. Persze a németek, amíg Sztálin Hitler fegyvertársa volt, addig nem foglalkoztak a lengyel tisztek sorsával. Az oroszok pedig a Náci Németország legyőzése és a Keleti Blokk lefoglalása után a nácik nyakába varrták a Katynban történteket. A mészárlás igaz oldala tabu volt, a titkot még a helyi kommunisták is óvták.
Akik olvasták és szerették a regényt, azok az írott mű korrekt feldolgozást kapják, a regényt nem olvasó nézők pedig egy szép történet érzékletes filmes megjelenítésével gazdagodhatnak, anélkül, hogy megismernének néhány, az alapmű alaposabb befogadásához szükséges adalékot, amely – véleményem szerint – hozzátartozik az egyes szereplők motivációinak ismeretéhez.
Kiváló döntés volt véleményem szerint – hogy a filmet nem egy az egyben angol nyelven, hanem az eredeti nyelvet is felhasználva forgatták le, és hogy nélkülözték a sztárokat a casting során. A kevésbé ismert, arab származás színészek centire vágott alakításai szintén sokat segített a történetben rejlő pátosz kikerüléséhez.