A videotékásként önmagát rendezővé kikalapáló Quentin Tarantino a kilencvenes években berobbant a filmkrónika zenitjébe. Lehet őt szeretni vagy utálni, azt azért talán kijelenthetjük, hogy alig több mint egy évtized alatt meghatározó alakjává vált a kortárs amerikai filmművészetnek. Tarantino igazi plágium diktátor. Filmjeit suhanckori kedvenceiből rakosgatja össze. Az életműben volt telitalálat, és kevésbé sikerült opusz is, de mindenképpen tudatos zsáneralkotásnak lehetünk tanúi.A neves Sundance fesztiválon hírhedté vált Kutyaszorítóban cool Shakespeare sziluettje, a korszakváltó alapfilmmé váló és túlságosan sokszor idézett gengsztermozi, a Ponyvaregény, a blackploation filmekre hajazó Jackie Brown, vagy a kung-fu, szamuráj, spaghetti western, stb. sablonokkal és anime betéttel operáló Kill Bill, illetve Amerika elsüllyedt tucatmozijaiban vetített „Z” kategóriás filmeket megidéző Grindhouse: Halálbiztos című film mind-mind egy jól körülhatárolt filmes műfaj Tarantino által megformált vívmánya. Persze mint megannyi nagy kaliberű rendező esetében, Tarantino titkát is keresik, és zsenialitása kérdésében is megoszlanak azok, akik egy kóklernek nevezik, illetve akik az egekbe magasztalják. A Pulp Fiction egyértelmű sikertörténet, a Kutyaszorítóban tulajdonképpen ebből nyerte ismertségét, és erejét (bár én talán jobban szeretem, mint a hírhedt darabot), A Jackie Brown már csendesebbre sikeredett, azonban véleményem szerint, elődeinél nem kevésbé jó darab. A filmforgalmazási szempontból kettévágott bosszú történet a Kill Bill pedig a maga egészében zseniális film(ek) (holott az első rész megtekintésekor még értetlenül álltam a dolog előtt, na de jött a második és minden t a helyére rakott). A Grindhouset ugyan csak egyszer láttam, de nekem nem jött be túlságosan. Tarantino olyan filmeket készít, amelyek sok esetben abban a meghatározott kultúrkörben érthetőek igazán, ott érvényesülhetnek, amelyben az adott filmes zsáner létezik. A grindhouse mozi véleményem szerint ezért bukott hatalmasat.
Nos a legújabb hírek szerint Tarantino végre belekezdett a saját II. világháborús filmje, az Ő „piszkos tizenkettője” forgatásába. A Film címe: Inglorious Basterds.
A sztoriról néhány információ szivárgott ki eddig: a film egyik szálában egy francia lányt, Shosannát (Mélanie Laurent) követjük, aki tanúja lesz, ahogyan Hans Landa tábornok (Christoph Waltz) kiirtja a családját, majd Párizsba menekül, ahol álnéven moziüzemeltetésbe fog. Eközben Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt) zsidó katonákból szupercsapatot szervez, akik profi náciirtókként működnek. Szövetségre lépnek a német színésznő/titkosügynök Bridget Von Hammersmarkkal (Diane Kruger), aki segíteni akar nekik a Harmadik Birodalom megdöntésében. Shosanna és Raine Bastard-csapata útjai a moziban keresztezik egymást.
A film hivatalos bemutatójának időpontjáról persze még korai beszélni, de a rajongók talán már 2009-ben láthatják Quentin Tarantino legújabb filmjét.
A filmben szerepelnek: Brad Pitt, Cloris Leachman, Diane Kruger, Mike Myers, B.J. Novak. Eli Roth, Samm Levine, Til Schweiger, Michael Fassbender, Rod Taylor, Daniel Brühl, Mélanie Laurent, Jacky Ido, Paul Rust, Ludger Pistor, Christoph Waltz, August Diehl, Michael Bacall, Julie Dreyfus, Maggie Cheung, stb.
Kép a forgatásról:
Tarantino filmjei:
Inglorious Basterds 2009 (p, w, d)
Halálbiztos [Death Proof] 2007 (a, p, w, d, ct)
Grindhouse (segment: „Death Proof”) 2007 (a, p, w, d, ct)
Helyszínelők; epizód: A síron túl [„CSI: Crime Scene Investigation”
(2 episode: Grave Danger Vol 1, Vol. 2.)] 2005 TV episode (w, d)
Sin City - A bűn városa [Frank Miller’s Sin City] 2005 (special quest director)
Kill Bill 2. [Kill Bill Volume 2.] 2004 (w, d, esp)
Kill Bill 1. [Kill Bill Volume 1.] 2003 (w, d, esp)
Jackie Brown [Jackie Brown] 1997 (av, w, d)
Alkonyattól pirkadatig [From Dusk Till Dawn] (a, ep, w)
Négy Szoba; epizód: „Férfi Hollywoodból” [Four Rooms; segment: „The Man from Hollywood] 1995 (a, ep, w, d)
Vészhelyzet; epizód: Anyaság [„ER” (1 episode: Moterhoood)] 1995
TV episode (d)
Született gyilkosok [Natural Born Killers] 1994 (story)
Ponyvaregény [Pulp Fiction] 1994 (a, w, d)
Tiszta Románc [True Romance] 1993 (w)
Kutyaszorítóban [Reservoir Dogs] 1992 (a, w, d)
My Best Friend’s Birhday 1987 (a, p, w, d, e)
ui: a film magyar címe: Becstelen brigantyk, magyar bemutató: 2009. augusztus 20., egy nappal az amerikai bemutató előtt.
A Sóska, sültkrumpli egy öltözőben játszódik, ahol két partjelző (vagy asszisztens) és egy futballbíró készülődik két csapat sorsdöntő összecsapására. Mint utóbb kiderül, a soron következő mérkőzés nem csak a pályán várakozó csapatok, hanem a pályán innen levő bírói hármas szempontjából is fontos, főleg a futballbíró szempontjából. Lacikám, avagy a Szomorúszájú (Lipics Zsolt) sikeres férfi, a hivatalában az igazgató rangig vitte, de a pályán is karriert szeretne csinálni, FIFA-bíró akar lenni. A kép partjelző, a tér két oldala. Az idősebb, a nagyhangú, vagány Szappan (Fillár István) egykor bíró volt, de a nézőktől való befolyásoltsága miatt partjelzővé minősítették vissza. Házassága romokban, gyerekeit alig látja, pénze nincs, magányos. Karrierje csődjéért is mást okol, a bírót. Partjelző társa, a Művész (Széll Horváth Lajos), már ránézésre szerencsétlen flótás. Szerelmi csalódása miatt (de valószínűleg anélkül is) alkoholista, gátlásos és az ábrándjai között él, bár Ő Szappannal ellentétben legalább még hisz valamiben: saját költői elhivatottságában és a boldog szerelemben, igaz, hogy versei komikusan bugyuták, szerelmének tárgya pedig hűtlen lett hozzá, és ezzel együtt a meccsnapok sóska sültkrumpival menűje is oda lett.
A három eltérő sors tartósan egymásba kapcsolódik, viszonyaikat a voyuer néző a meccs előtti, alatti és azt követő beszélgetéseiből ismerheti meg. Kapcsolatukat a féltékenység és pitiáner bosszú határozza meg. A bíró a siker kapujában elbukik, hisz karrierjét az ellene áskálódó partjelző a legfontosabb mérkőzésen meghiúsítja. Sőt megtudja, hogy szeretője odébbállt Bittnerrel, a meccsellenőrrel. Igaz, hogy a nő korábban Művész szerelme volt, akit egyébként egy testületi buli alkalmával Szappan is magáévá tett. Szappan élete már jóval korábban elcsúszott, Művész pedig talán sosem adott esélyt magának.
A szerepeket alakító színészek közül egyértelműen Fillár István emelkedik ki játékával, és ez nem afféle pécsi berögzülés, hogy Fillár a legjobb. Ami tény, az tény. Örömteli volt a tavalyi évtől Pesten játszó színészt újból a pécsi színpadon látni. Lipics Zsolt és Széll Horváth Lajos játékával minden esetben ugyanaz a gondom, minden egyes esetben ugyanazt látom tőlük. Lipics játékát kezdetben egyáltalán nem toleráltam, majd megtalálták őt azok a szerepek (vagy Ő találta meg azokat), amelyekben Ő jól működik. Minél több szerepben látva őt azonban, számomra kezd megszokottá, kissé unalmassá válni az, amit Ő csinál. Játéka az egyik előadásban jól érvényesül, a másikban nem. A sokszereplős Képzelt betegben például imádtam, egy ilyen kamaradrámában viszont túl hangsúlyosnak találtam. Tulajdonképpen megszokott gesztusain olykor elmosolyodom, sőt nevetek, de az átütő alakítástól messze van Ő. Széll Horváth Lajos esetében ez még inkább igaz. A Gézagyerekben megformált alakításáért nagyon tiszteltem, aztán más és több szerepben hasonlókat, csak rosszabbakat láttam tőle (a mélypont az Ivanov volt). Ezúttal is zavart sok esetben a hangsúlytalan, monoton hanghordozása. Természetesen Művész szerepére biztosan illet is az ő karaktere (legalábbis az eddig általam látott szerepei erre engednek következtetni), de engem kifejezetten zavar ez az önmagában évődő, búsképű, messzibe merengő fizimiska, amit tőle folyamatosan láthatunk. Lehet, hogy ez Őt dirigáló a rendezők hibája is, mert nem adnak neki más szerepet. Persze, ez adódhat abból is, hogy más szerep megformálására nem alkalmas. Én azért kíváncsi lennék arra, mi másra képes Ő.
Az említett hibák ellenére összességében jól szórakoztam a Pécsi Harmadik Színház előadásán, ugyanakkor hiányérzetem is maradt. Barátaim évekkel ezelőtt a Művészetek Völgye emblematikus falujában, Taliándörögdön a Dunaszerdahelyi Szevasz Vándorszínház előadásában látták Egressy Zoltán darabját. Ódákat zengve meséltek róla. Szeretném egyszer azt az előadást látni, mert úgy érzem több van ebben a darabban, amit tegnap a Pécsi Harmadik Színház jóvoltából láthattam.
Grzegorz Pacek 71 perces alkotása egy szerelmes történetet dolgoz fel a mai Varsóban. Mateo, a fiatal lengyel diákot elgázolja egy taxi. A kórházban megismerkedik egy fiatal lánnyal, Teresával, akitől sehogy sem tud szabadulni. A hirtelen ismertségből egy napa alatt szerelem kovácsolódik, a történet igazi drámáját a film végi felütés adja, ugyanos Teresa leukámiás.
Malkáv Tibor (Anger Zsolt) ideje nagy részét hullák társaságában tölti, hiszen foglalkozása: kórboncnok. Malkáv nem a szavak embere, csak szükség esetén és csak a szükség erejéig szólal meg, humorérzéke pedig – bevallása szerint – nincsen. Szabadidejében moziba látogat, bármit megnéz, legyen az akár történelmi akciófilm (Nándorfehárvár hősei) vagy egy zsidó szerző által írt lengyel színészekkel leforgatott hongkongi mozi. Az egyetlen élő ember az életben, akivel kapcsolatot tart, haldokló édesanyja. Az életmentő műtétre viszont rengeteg pénzre lenne szükségük, ami pedig nem áll a rendelkezésükre. Ebben a helyzetben – már csak, hogy a történetet előrevigyük – törvényszerű egy Mephisto-szerű alak, jelen esetben a Küklopsz (Zágoni Zsolt) megjelenése, aki 10 millió forintot ajánl fel egy gyilkosság fejében. Ölni bárki képes, csak megfelelő indíték kell hozzá, mondja Malkáv a filmben, és lőn a bűn elkövettetik… (A történetről itt több szó ne is essen)
A nyomozó egyszerre műfaji film és szerzői film is, és egyik sem. Gigor filmje a klasszikus krimibeli séma szerint kezdi felépíteni a filmjét (valaki sötét összeesküvésbe keveredik, ahonnan csak aktív fellépésével, élete kockáztatásával tud kikecmeregni), a műfajbeli építményt azonban furmányosan megcsavarja, ráadásul reflektál magára a műfajra és a magára filmre, a mozira is. A nyomozó ügyes dramaturgiájú, szellemes jelenetekkel teletűzdelt mozi, amely nem akar feleslegesen menő, sikk lenni. Ez pedig az alkotók alázatos hozzáállásának a következménye (én borzongtam volna azon, ha megpróbáltak volna direktben egy – mondjuk a Ponyvaregény stílusára hajazó – kultuszfilmet készíteni).
A néző az alapszituációból kibontakoztatható „bűn és bűnhődés” történet helyett a film noir hagyományait a sorsdráma elemeivel vegyítő bűnügyi filmet kap, amely a történetben rejlő drámai súlyt groteszk alapszemléletével pehelysúlyúvá változtatja. Külön kiemelném a krimi műfaj kliséinek adott szellemes pofonokat, jól példázza ezt az egyik kedvenc jelenetem, amikor a műfaj hagyományának megfelelően a történet végén egy helyen összegyűlő valamennyi szereplők – még az elhunytak is – előtt a főhős gondolatban leleplezi a tettest (persze valójában nem ez történik).
(Grigor Attila: A nyomozó)