2010. május 3., hétfő

Viktor Pelevin: Generation 'P'; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001


Az eredetileg költőnek készülő Babilen Tatarszkij a szovjet rendszer bukása után a posztkommunista alapokra épülő új kapitalista Oroszországban a reklámbizniszbe csöppen bele, amely a villámgyors meggazdagodás ígéretével kecsegteti őt. Tekintettel arra, hogy Oroszországban már régóta nem termelnek semmit, a külföldi termékekhez kell megtalálnia az orosz kulturális sajátosságokhoz legjobban illő jelképeket és szövegeket. Tatarszkij lassan felismeri, hogy a felépülő új Oroszországot a maffiakapcsolatok szövik át, ám kábítószeres hallucinációi során Che Guevara szelleme tart neki előadást a modern reklám filozófiájáról találkozik és az ókori Babilon mítoszai elevenednek meg előtte. Tatarszkij szakmai előmenetele során végül ahhoz a céghez kerül, amely – mint kiderül – gyártja az orosz közéletet, ugyanis Jelcin, Lebegy, Zjuganov és a többiek nem mások, mint számítógépes animációval alkotott virtuális lények, akik csak a tömegmédiumokban léteznek. Tatarszkij hiába keresi arra a kérdésre a választ, hogy ki mozgatja a háttérben a szálakat, ki az, aki eldönti, hogy milyen valóságot kell kreálni, egyértelmű választ nem kap.
Viktor Pelevin az új orosz írónemzedék jeles képviselője. Sokat hallottam már emlegetni a nevét, de eleddig nem olvastam egy könyvét sem. Nos, nem árulok zsákbamacskát: könnyen lehet, hogy ez az egyetlen termék/mű tőle, amit valaha a kezembe vettem. Pelevin könyvében ugyan érdekes gondolatok fogalmazódnak meg, amely nem csak Oroszországra, hanem az egész XXI. századra, a tömegkommunikáció korára is vonatkoztathat, de a rengeteg őrült víziójával, érthetetlen idegen szavak egymásra dobálásával a regény magvát szétzilálja. A fordító Bratka László írt utószavat Pelevin könyvéhez, amely magyarázni próbálja az írói szándék igazságát, de az már önmagában gyanús, ha egy könyv tartalmát hosszú oldalakon keresztül értelmezni kell. Én legalábbis jobban szeretem, ha érthető a mű, és nem egy önmagába forduló elitista irodalmat kell kézbe vennem. Becsületemre legyen mondva, megpróbáltam, de nem jött be.
Hogy még is a mű pozitívumait emeljem ki végül, meg kell említeni azokat a gondolatokat, amik az elektromos média uralta világgal kapcsolatosak. A virtuális művészeti termékek sokkal inkább az adott pillanatnak szólnak, és nincs szándékukban az örökkévalónak üzenni. Ez ugyanúgy igaz minden egyes művészeti ágra, mint egész életünkre: A modern ember egész életét a pillanat megragadása hatja át. A reklámok által leegyszerűsített világ azonban nem a spirituális értelemben vett ÖRÖK MOST-ot hangsúlyozza, amely cselekedeteink itt és most megélésére mutat, hanem az anyagban ragadt tömegember önző tekintetét kívánja saját maga számára megnyerni. Pelevin regénye fontos témáról szól, de érthetetlenül beszél. Éppen ezért lenne fontos a közérthetőség. Nem azt fájlalom, hogy egyáltalán nem értem, amit ír, de a regény anyag része annyira zavaros, hogy a lényege elsikkad, mert nem tud lekötni. Emiatt alig marad meg bennem valami a Pelevinnel való találkozásból.

9 megjegyzés:

Novics János írta...

Egyetértünk. Százszor is végiggondoltam és elterveztem, hogy Pelevint olvasok majd, de rájöttem, hogy nem nekem való. Belekóstoltam pár oldalnyit, aztán láttam, hogy ez nem az én világom.

Látod, ebből is látszik, hogy a posztmodern rengeteg mindent magába foglal. Hiszen nálam pl. Kukorelly abszolút ász, de Pelevintől menekülök.

Kicsit úgy vagyok vele, mint Esterházyval: elismerésre méltó sítlus és nyelvi bravúr, kitűnő szellemiség, remek irodalom, de nem az én világom mégsem. Mondjuk a kortárs magyar irodalom ismeretéhez azért szükséges, hogy legalább 2 könyvet lenyomjunk Esterházytól (nekem eddig 4 jött össze és elég is volt) de hogy Pelevin kötelező-e ahhoz, hogy ismerjük a kortárs orosz irodalmat, abban már nem vagyok biztos.

Nagy sztár a srác, de ebben a népszerűségben van egy jó adag elit sznobizmus, amelyre a szerző még szívesen rá is játszik.

Bár magam is sznob vagyok néha, azt kell mondanom, Pelevint csak az irodalomtörténészek, recenzensek, és a nálam is nagyobb sznobok olvassák. Önmagukat értelmiségi olvasónak tekintő, de amúgy szánalmasan szűk látókörrel rendelkező budapesti egyetemisták kezében szoktam látni, akiknek amúgy a gyűrűkura a kedvenc regényük. Miközben nem ismerik Krasznahorkai, Nádas meg Bernhard prózáját, és fingjuk sincs arról, ők mennyivel jobbak.

piir írta...

Nahát, nekem épp nagyon ajánlotta egy ismerősöm, aki egyébként Nádas-Mészöly stb rajongó. Bár nekem Pycnhon is bejön, nagyon, és őt azért itthon nem nagyon bírják sztem. Furcsák az amerikaiak, Pycnhonnal megleptek nagyon.

Egyébként - már megint előttem jársz. Még csak nemrég olvastam Rubin Szilárdot, és a Generation P is ott van a polcon már :)

jeges-varga írta...

És Pycnhon milyen?

piir írta...

Huh, következetesen elírtam a nevét kétszer is :) Ő Thomas Pynchon. Műfaja amerikai posztmodern, szerintem nagyon amerikai, sőt kaliforniai ez fontos. Engem szórakoztat a mindenek feletti humor, irónia, ami azért leginkább mégis Vonnegutra hasonlít, csak épp nem adja magát azonnal, az olvasónak kell összerakni, kicsit rejtvény. A 49-es tétel kiáltását ajánlom elsőre, ez befogadható mennyiségre és tartalomra is szerintem, és kitűnő Széky János fordítása, pontosan tudja, hogy hol, mit érdemes lefordítani. Lehetne akár krimi is a 49-es, de annak gyenge lenne. Átverés az egész, de zseniálisan :)
http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2007-12-26/thomas-pynchon-a-49-es-tetel-kialtasa
Próbáltam angolul is, és még nem adtam fel, de úgy nagyon nehéz.
Nagy adag társadalomkritika úgy, hogy ez az USA-ban menő író gyakorlatilag évtizedek óta nem mutatkozott meg a sajtó számára. A legújabb regényét úgy várták, akkora médiahype volt körötte, hogy még trailert is írtak rá, mindenki találgathatta, a traileren megszólaló hang vajon Pynchoné-e. Ez az új könyv az Inherent Vice. Eddig kölcsönben járt, de most újra nálam, azt hiszem rászánom magam, nem várom meg a fordítást. Ja igen, a legismertebb könyve a Gravity's rainbow, magyarul Súlyszivárvány - ez könyv valóban a pályája csúcsa lehet.

Novics János írta...

Feri te megőrülnél Pynchontól, 2 oldal után leraknád.

jeges-varga írta...

Piir: köszönöm a részletes bemutatást. Hallottam ám róla, a kérdésem igazűból arra voantkozot, hogy milyenek az írási. A súlyszivárvány körüli hírverés felkeltete az érdeklődésemet, de eleddig nem volt merszem nekkivágni egy ekkore könyvnek, pontosan azért is, mert ahogy János írta, félek attól, hogy megőrülnék. Egy elkezdett könyvet letenni meg nem nagyon szeretek. PEdig lehet, hogy rossz tulajdonság ez.:)

János, Te olvastál már tőle?

Novics János írta...

A 47-es tétel kiáltása című könyvet 2003-ban elkezdtem Pynchontól, 40 oldalt sikerült belőle letudnom és azt mondtam magamban: ez nagyon szép, de nincs rá szükségem.

A Súlyszivárványt viszont szeretném majd megvenni, de ahhoz egyszer majd 1 hét szabit akarok kivenni vmelyik nyáron, (talán jövőre) mert egy ilyen irodalmárnak, mint én, mégiscsak el kellene olvasni egyszer az életben, ha már a posztmodern irodalom alapköve. (Volt már több olyan könyv, amihez szabit vettem ki, pl. Nádas Emlékiratok könyve, még 2000-ben).

Viszont van egy tényleg jó elbeszélése, Entrópia a címe, azt ajánlanám, egy régi Európa Kiadós válogatásban találtam rá, talán Mai amerikai elbeszélők volt a címe, ha jól emlékszem.

Összességében azt mondhatom egyébként, hogy a Súlyszivárvány is akkor volt izgalmas, amikor megszületett, a hetvenes években. A posztmodern és a hidegháború, az atomkor fenyegetettsége, egy új irodalmi korszak kezdete: ezért nevezhető ez a regény korszakosnak.

De most már inkább csak jelenségnek nevezném. Így jártam a Termelési regénnyel is: amikor megjelent, volt súlya, ma már szerintem kevésbé izgalmas.

És volt még egy regény, amivel így jártam, Cortazar Sántaiskolájával. Vártam évekig a magyar fordításra, megvettem és aztán csalódás. Ahogy egy kritikus is írta: ez akkor és ott nagyot ütött, de fáziskéséssel már nem annyira vág földhöz. Az irodalomban vannak ilyen könyvek, amelyek inkább csak azért fontosak, mert jelentettek valamit ott és úgy, de egyáltalán nem biztos, hogy ez ma kell nekünk.

Most biztos lefejelne egy okos irodalomtörténész, de így gondolom.

jeges-varga írta...

Köszönöm a kimerítő válaszdat. Igen érdekes kérdéseket boncolgatsz. Vajon egy irodalmi mű meddig tud érévnyesen hatni? És mitől nagy mű? Hogy adott időben tud jelenteni valamit, vagy ha hosszú távon tudja az örörkérvényűség látszatát kelteni? Jó kérdés.

piir írta...

Én szeretek belehelyezkedni a '70-es évek gondolatvilágába, pedig '81-ben születtem. Pynchon azért nagyon nem szimpla, elsősorban a stílusáért szeretem, nem a témáért. Ha történelmi érdeklődésű lennék, akkor is érdekelne, mert úgy érzem, mélyebben visz a kor lelkébe, mint más, és ezt épp annak a fenegyerek-nihilista stílusnak köszönhetjük. A Súlyszivárvány rétegei megszámlálhatatlanok. Nem csak hidegháború, de maga a tudományos fejlődés, például a pszichológiai kísérletezés értékelése is az ember, mint a világ egy atomja szempontjából, és a kritika, ami az olvasóban fogalmazódik meg.