2010. április 29., csütörtök

Tükröződések

Bécs szomorú, kopott betondzsungelében kezdődik Götz Spielmann rendező filmje, a Revans. Alex (Johannes Krisch) a börtönévek után egy bordélyházban robotol mindenesként. Fuvarozza a főnököt, rendbe teszi a légyott szobákat, csendesen rábeszéli a vonakodó szexmunkásokat hivatásuk gyakorlására. Alex csendben el van sorsával, mígnem beleszeret Tamarába (Irina Potapenko), az ukrán bevándorolt prostituáltba. A szerelem erőt ad nekik arra, hogy megkíséreljenek kitörni alantas életükből. A vidéki kisvárosban eltervezett bankrablás azonban balul üt ki. Tamara ragaszkodik hozzá, hogy kint várakozzon az autóban, míg Alex kirámolja a kasszát. A végzet azonban egy vidéki rendőrt, Robertet (Andreas Lust) sodor az útjukba, aki a menekülő autóra leadott lövésével kioltja Tamara életét.
A film ebben a pillanatban tulajdonképpen újra indul. Alex elkeseredésében édesapja tanyáján húzza meg magát. Eleinte addig akar ott maradni, amíg fel nem aprítja a tűzifát, ám megismerkedik Susannéval (Ursula Strauss), aki édesapját látogatja rendszeresen. Véletlenek azonban nincsenek, hiszen Susanne Robert felesége.
Robert eltévedt lövése következményei miatt megtörik, az önvád és a depresszió keríti hatalmába. Az eset előhozza Susanneval való házasságának töréspontjait: eleddig nem tudtak gyermeket nemzeni, és ennek oka valószínűség szerint Robertnél keresendő. Az emberi kapcsolati rendszerekben rejlő feszültség egymás karjaiba veti Alexet és Susannét. A nő gyermeket akar, gyakorlatilag erre kell neki a férfi, hogy ezzel billentse helyre családi életét.
A címbéli revans első ránézésre lehetne akár Alex bosszúja, hiszen a férfi szerelmének elvesztése okán keletkező kétségbeesett dühe a szemet szemért elv érvényesülését követeli Roberten. Később azonban kiderül, hogy a revans sokkal inkább a szereplők tetteinek visszatükröződését jelenti. Minden, amit cselekszünk, hatással van ránk. A természet azt adja vissza, amit mi adunk, ami tetteinkből keletkezik környezetünkben. Minden, ami körülvesz bennünket, csak illúzió marad mindaddig, amíg valóban fel nem nyitjuk szívünket. A Revans jól mutatja ezt a természeti törvényszerűséget. Ahogy a film rendezője válaszolt meg azt az újságírói kérdést, hogy „Mi volt a kérdés, amit megfogalmazott magának a Revans-ban?” „Talán azt mondanám: Illúzió-e az élet vagy sem?” A film szereplői lassan magukba szállnak. Alex a vidéki csöndben kezd ráébredni élete elhibázott útjára, végül bevallja Susannénak történetük végzetszerű összefüggéseit. Robert és Alex találkozása is elkerülhetetlen, ám a tehetetlen bosszú helyett az esendő elme számára érthetetlen kérdések hangzanak el. A film végpontján a szereplők felnyíló tekintete mélységes emberi pillanatban rögzíti a történetet, amely súlyos lepelként hull a nézőre.
A film képi megjelenítése nem hivalkodó, nincsen benne hatásvadász elem, a kamera jobbára mozdulatlan, egyszerű, precíz beállításokat rögzít. A Revans érdekes párdarabja Park Chan-wook Oldboyának. Mindkét film a végzet krónikása, különbözőségük hivalkodásra hajlamukban mutatkozik meg. Az osztrák és a koreai modell ebben a tekintetben ugyanazon kérdés megközelítésének két végpontját jelenti. Az előbbi a bergmani, míg az utóbbi a tarantínós utat választja.
A Revansot 2009-ben jelölték a legjobb idegennyelvű film kategóriájában Oscar-díjra. Végül ugyan nem nyerte el az arany szobrocskát, de az Akadémia ízlését ismerve, ez csak tovább növeli érdemeit. Két év után végre hazánkban is láthatja a közönség ezt az üdítően jó osztrák opuszt.
(Götz Spielmann: Revans)

4 megjegyzés:

piir írta...

Szerintem nagyon fontos, hogy nem így indult a film, ahogy leírod minden túlságosan idillikusnak néz ki. Beleszeretnek egymásba és elszöknek? Nem éppen, hiszen a szerelem már a film elején adott, a kupi főnökének agresszív ajánlatai kényszerítik ki a menekülést, amitől a lány mégis vonakodik, rossz előérzetei vannak. Fontos lenne kiemelni, milyen börleszkszerű az egész bankrablás. A film második fele, ahogy helyesen rámutattál, itt újrakezdődik a sztori, ez a terápiás rész. Az egész filmben az a nagyszerű, szerintem, hogy egy nagyon természetes terápiás folyamatot vezet végig, teljesen real, nem mászik az arcunkba túlzásaival. És nincs újabb szerelem, a megcsalás, a revans nem szerelemből született, sem annak bármilyen csökevényes formájából. A szemet szemért bosszúról pedig csak akkor mond le a főhős, mikor saját bűnösségére ébred, és micsoda fricska az, hogy épp a barátnőjét lelövő rendőr mondja meg neki a frankót, úgy, hogy nem tud róla, ki az, akinek beszél. A nagypapa és a falusi életmód a bécsi vergődés után - ez az idill csodálatos, van stílusérzéke a rendezőnek, a harmonika, az almák, a favágás (hogy repkednek a hasábok a veszett darabolástól)
Bocsánat, kicsit megszaladt a klaviatúra a kezem alatt :) Csak azt akartam mondani, hogy bármennyire nem kapott díjat a Titanicon, szerintem a legjobb film eddig idén.

jeges-varga írta...

Igen az igaz, hogy a szerelem adott, de azért az túlzás, hogy túlontúl idillikus az eleje.
A bankrablás börleszkeszerű, igazad van. Vagy inkább úgy mondanám, egy Coen filmben tudnám elképzelni, azzal, hogy Coenék ennyire nem éreznánek együtt szereplőjükkel, vagy másképp. Ott van miondig egy erőteljes ironikus él, ami szánalmassá teszi az embert.
Mindaz igaz, amit leírtál, köszi hogy hozzátetted.
Titanicon sajnos nem voltam, nekem mindenhogy messze van, szerencsére ezta filmet a netről le lehetett tölteni.

piir írta...

Úgy értettem, hogy a leírásodban lett kicsit idillikus (szürke minden, de aztán találkoznak, egymásba szeretnek, és elszöknek), ehhez képest sokkal nyomorultabb volt az egész, egy képtelen és nagyjából kiábrándult menekülés

jeges-varga írta...

Áá!!! Értem. Lehet. Csak tényszerű szerettem volna lenni. de kösz az észvveételeket