A hatvanas-hetvenes évek magyar irodalmát számomra sűrű ködfátyol takarja el. Keveset tudok róla, apró morzsák jutottak eddig el hozzám ebből az időből. Bizonyára meg van ennek a jellegzetes okai is. Talán a szocialista rezsim kétes kultúrpolitikájának is köze van ehhez, no meg az azóta eltelt ötven évnek. Az idő megrostálja az irodalmi alkotásokat is, az idő múlása egyfajta értékállósági fokmérő is. Az persze jó kérdés, hogy ez a fokmérő mennyire igaz vagy fals képet mutat a vizsgált tárgyról. Véleményem szerint, a kultúrpolitika, az irodalmi belső körök hatalmi viszonyai meghatározó szerepet játszottak és játszanak ma is az irodalmi kánon kialakulásában, így nincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy olykor valódi kincsek süllyednek el a felejtés tengerébe. Szerencsére azonban egyszer-egyszer a hullámok a partra sodornak ezt-azt. Érdemes megállni a parton, és a sok kacat között jól körülnézni.
Egy általam olvasott blogon hívták fel a figyelmemet Rubin Szilárdra. Az 1927-es születésű, ma már inaktív szerző lírikusként kezdte a pályáját, a háború után indult nemzedék, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Lakatos István, Rába György és Szabó Magda pályatársaként. A Kádár-rendszer ideje alatt, 1963-ban írta főművét, a Csirkejátékot. A Magvető Kiadó 2004-ben adta ki újból a vékony kötetet, azonban csak keveset lehetett hallani róla. Számomra a kisregény különös érdekességét az adta, hogy szülő- és lakóhelyemen és annak környezetében, a Dél-Dunántúlon, Mohács, Pécs, Szekszárd vidékein játszódik a történet.
A regény címe (Csirkejáték) egy amerikai játék nevéből ered, amelynek a lényege az, hogy ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt. A cím jól szemlélteti azt a felfokozott szenvedélyt, amellyel a regény főhőse, Angyal Attila (Till) ragaszkodik a regény másik főhőséhez, a gazdag pécsi patikuscsalád lányához, Carletter Orsolyához (Orsi). A könyv első nekifutásra egy XX. századi közép-európai korrajzzal dúsított szerelmi történet, ám az olvasás előrehaladtával egy valódi egzisztencialista mű bontakozik ki. Till a lázadásában egyre kilátástalanabb és kínosabb helyzetekbe sodorja Orsit, e szenvedély vége más nem lehet, mint a kapcsolat teljes lerombolása.
A regény tulajdonképpen egy személyiség belső útját, az önkeresés fáradtságos útját meséli el, múlton át, jelenen keresztül az elveszejtett jövőig. A regény több évtizedet ölel fel a II. világháború után időktől kezdve, a társadalmi háttérrajz azonban csak apró jelzésként, atmoszférateremtő erőként jelenik meg. Rubin nem sulykolja az idő változását, apró pillanatképeket idéz fel az emlékezet rostáján, kis metszetekben ábrázolja az ifjúkorból a felnőttkorba érő személyiség változásait, kialakulásának stációit. A felvillanó emlékképek a mű végére egy fájdalmas önvallomássá, egy egzisztencialista szenvedéstörténetté állnak össze.
Till életén a szerelme egyre inkább elhatalmasodik, ez a vakon vállalt szenvedély a vonat elől sem áll el. A végén elkerülhetetlen a pusztulás. A regény valódi erénye – véleményem szerint – az, hogy nem akarja leleplezni a szenvedély gyökerét, nem elemzi túl a főhős lelkiállapotát. A belső utazás kimondatlan szavak, gondolatok mentén halad. A külső szemlélő sosem értheti meg egészen az egyes emberben lezajlódó folyamatokat.
Rubin egyszerűen és nagyon pontosan fogalmaz regényében. Érzékletesen, kitűnő hangulatfestéssel ábrázolja Till mindenkori lelkiállapotát. Külön öröm, hogy a felesleges önelemzés csírája sem jelenik meg a regényben. A szerző ügyes arányérzékkel adagolja a főhős önsajnálatát és hisztérikus dühét, a hatásos felütéstől kezdve a befejezésig feszes ritmusban halad előre, nincs benne üresjárat.
Hálás vagyok, hogy valaki felnyitotta szemem, felhívta figyelmem Rubin Szilárdra.
Egy általam olvasott blogon hívták fel a figyelmemet Rubin Szilárdra. Az 1927-es születésű, ma már inaktív szerző lírikusként kezdte a pályáját, a háború után indult nemzedék, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Lakatos István, Rába György és Szabó Magda pályatársaként. A Kádár-rendszer ideje alatt, 1963-ban írta főművét, a Csirkejátékot. A Magvető Kiadó 2004-ben adta ki újból a vékony kötetet, azonban csak keveset lehetett hallani róla. Számomra a kisregény különös érdekességét az adta, hogy szülő- és lakóhelyemen és annak környezetében, a Dél-Dunántúlon, Mohács, Pécs, Szekszárd vidékein játszódik a történet.
A regény címe (Csirkejáték) egy amerikai játék nevéből ered, amelynek a lényege az, hogy ki mer tovább a sínen maradni a robogó vonat előtt. A cím jól szemlélteti azt a felfokozott szenvedélyt, amellyel a regény főhőse, Angyal Attila (Till) ragaszkodik a regény másik főhőséhez, a gazdag pécsi patikuscsalád lányához, Carletter Orsolyához (Orsi). A könyv első nekifutásra egy XX. századi közép-európai korrajzzal dúsított szerelmi történet, ám az olvasás előrehaladtával egy valódi egzisztencialista mű bontakozik ki. Till a lázadásában egyre kilátástalanabb és kínosabb helyzetekbe sodorja Orsit, e szenvedély vége más nem lehet, mint a kapcsolat teljes lerombolása.
A regény tulajdonképpen egy személyiség belső útját, az önkeresés fáradtságos útját meséli el, múlton át, jelenen keresztül az elveszejtett jövőig. A regény több évtizedet ölel fel a II. világháború után időktől kezdve, a társadalmi háttérrajz azonban csak apró jelzésként, atmoszférateremtő erőként jelenik meg. Rubin nem sulykolja az idő változását, apró pillanatképeket idéz fel az emlékezet rostáján, kis metszetekben ábrázolja az ifjúkorból a felnőttkorba érő személyiség változásait, kialakulásának stációit. A felvillanó emlékképek a mű végére egy fájdalmas önvallomássá, egy egzisztencialista szenvedéstörténetté állnak össze.
Till életén a szerelme egyre inkább elhatalmasodik, ez a vakon vállalt szenvedély a vonat elől sem áll el. A végén elkerülhetetlen a pusztulás. A regény valódi erénye – véleményem szerint – az, hogy nem akarja leleplezni a szenvedély gyökerét, nem elemzi túl a főhős lelkiállapotát. A belső utazás kimondatlan szavak, gondolatok mentén halad. A külső szemlélő sosem értheti meg egészen az egyes emberben lezajlódó folyamatokat.
Rubin egyszerűen és nagyon pontosan fogalmaz regényében. Érzékletesen, kitűnő hangulatfestéssel ábrázolja Till mindenkori lelkiállapotát. Külön öröm, hogy a felesleges önelemzés csírája sem jelenik meg a regényben. A szerző ügyes arányérzékkel adagolja a főhős önsajnálatát és hisztérikus dühét, a hatásos felütéstől kezdve a befejezésig feszes ritmusban halad előre, nincs benne üresjárat.
Hálás vagyok, hogy valaki felnyitotta szemem, felhívta figyelmem Rubin Szilárdra.
2 megjegyzés:
Örülök, hogy elolvastad és tetszett! Na ugye, megmondtam, hogy milyen jó! Abszolút alapmű! És nekem is csak egy ÉS-cikk után sikerült rábukkannom! Még mindig vannak kincsek a mélyben! Szegény szerő, állítólag nincstelenül él valahol Tapolcán. Kíváncsi lennék rá És mit szólsz a pécsi, baranyai regényháttérhez?
Tetszett nagyon, főleg, hogy olyan helyeken is játszódott, amiket ismerek. A bája annak i s meg volt, hogy akkoriban mág a villamos is közlekedett Pécsett:)))
Megjegyzés küldése