Be kell, hogy valljam, Agota Kristof nevét eddig ugyan ismertem, de a nagy krimi szerzőhöz köthető névhasonlósága okán előítéleteim mozgásba indultak, és emiatt eddig rendre átsiklottam az emigrált szerző neve felett, azaz semmit sem tudtam róla. Tanulságos, miképpen működnek rossz beidegződéseink, begyöpösödött fél-információink. Sajnos a modern társadalmak korábban, az információk özönvizében kénytelen vagyunk a semmi alapján ítélni, értékelni, és így gyakran téves elképzeléseink áldozatai leszünk.
Nem is tudom már, vajon mi indított ilyen előzmények után arra, hogy kezembe vegyem Agota Kristof egyik könyvét, talán valamelyik blogon olvastam figyelemre méltó sorokat írói munkásságról, valószínűleg ez adhatta a kezdő lökést. Milyen jól tettem. Az egyik legörömtelibb pillanat az, amikor önmagunk felett győzünk, beláthatjuk, hogy tévedtünk, még akkor is, ha sokszor az odavezető út igen fájdalmas tud lenni. Na jó, ez nem egy könyv kiválasztása során történik meg velünk, nem is kalandozom tovább gondolataimban.
A Trilógia három szorosan egymásba kapcsolódó kisregény, véleményem szerint az egyes részek külön-külön olvasására vajmi kevés értelem adhat okot. A Trilógia két ikerfiú, Lucas és Claus története, akik a háború idején egy vidéki kisvárosban élnek nagyanyjukkal, majd még ifjúkorukban elválasztja őket egymástól a sors, és a külön töltött évek megpróbáltatásai után felnőtt fejjel lelnek egymásra, de addigra tulajdonképpen már végzetük beteljesedett.
Agota műve több szempontból is figyelemreméltó, egyrészről nyelvezetében rendkívül egyszerű, semmi cirkalmasság nem rejtőzködik mondataiban. Lényegretörő, tömör mondatokban fogalmaz az író, és ehhez társul az elbeszélői én sajátos rideg, szemlélődő pozíciója, aki önmagát kívülről, érzelmektől mentesen képes körülírni. Másrészről Agota három története a végére teljesen összezavarja az embert, aki már az igazságnak sem nagyon akar hinni.
A történet főszereplői sokféle történetet énekelnek meg magukról, az együtt töltött időszakról, a külön töltött évekről, ahogy folytonosan várták egymást, mígnem bevallja az egyik fiú, hogy a szabadidejében teleírt füzetekben gyakran utólag ki- és átjavít, dolgokat. Az idő mindig megszépíti az emberi emlékezetet, és az írás is alkalmas arra, hogy történetünket magunk kedvére formáljuk. Nem tesz másként a Trilógia ikerpárja sem, akik egymás nevét, egymás életét veszik magukra, hogy betöltsék a hiányt, ami az elválásuk után bennük keletkezett. Ez a furmány a történetben olyannyira váratlanul ért, meglepett engem, hogy elkezdtem nyomozni az igazság után, nekiláttam összerakni a mozaikdarabokat, aztán persze rájöttem, hogy tulajdonképpen maga a hazugság, az önbecsapás a regény kulcsa, amelyből megformálódik az írónő gyönyörű szép ars poeticája.
Agota Kristof 1956-ban férjével és négyhónapos kislányával lépte át az osztrák-magyar határt, jelenleg Svájcban és francia nyelven ír, a Trilógia egy emigrációban élő író őszinte vallomása a hontalanságról. Nagyszerű regény, komoly meglepetést okozott nekem. Sutba dobtam egy előítéletemet.
Nem is tudom már, vajon mi indított ilyen előzmények után arra, hogy kezembe vegyem Agota Kristof egyik könyvét, talán valamelyik blogon olvastam figyelemre méltó sorokat írói munkásságról, valószínűleg ez adhatta a kezdő lökést. Milyen jól tettem. Az egyik legörömtelibb pillanat az, amikor önmagunk felett győzünk, beláthatjuk, hogy tévedtünk, még akkor is, ha sokszor az odavezető út igen fájdalmas tud lenni. Na jó, ez nem egy könyv kiválasztása során történik meg velünk, nem is kalandozom tovább gondolataimban.
A Trilógia három szorosan egymásba kapcsolódó kisregény, véleményem szerint az egyes részek külön-külön olvasására vajmi kevés értelem adhat okot. A Trilógia két ikerfiú, Lucas és Claus története, akik a háború idején egy vidéki kisvárosban élnek nagyanyjukkal, majd még ifjúkorukban elválasztja őket egymástól a sors, és a külön töltött évek megpróbáltatásai után felnőtt fejjel lelnek egymásra, de addigra tulajdonképpen már végzetük beteljesedett.
Agota műve több szempontból is figyelemreméltó, egyrészről nyelvezetében rendkívül egyszerű, semmi cirkalmasság nem rejtőzködik mondataiban. Lényegretörő, tömör mondatokban fogalmaz az író, és ehhez társul az elbeszélői én sajátos rideg, szemlélődő pozíciója, aki önmagát kívülről, érzelmektől mentesen képes körülírni. Másrészről Agota három története a végére teljesen összezavarja az embert, aki már az igazságnak sem nagyon akar hinni.
A történet főszereplői sokféle történetet énekelnek meg magukról, az együtt töltött időszakról, a külön töltött évekről, ahogy folytonosan várták egymást, mígnem bevallja az egyik fiú, hogy a szabadidejében teleírt füzetekben gyakran utólag ki- és átjavít, dolgokat. Az idő mindig megszépíti az emberi emlékezetet, és az írás is alkalmas arra, hogy történetünket magunk kedvére formáljuk. Nem tesz másként a Trilógia ikerpárja sem, akik egymás nevét, egymás életét veszik magukra, hogy betöltsék a hiányt, ami az elválásuk után bennük keletkezett. Ez a furmány a történetben olyannyira váratlanul ért, meglepett engem, hogy elkezdtem nyomozni az igazság után, nekiláttam összerakni a mozaikdarabokat, aztán persze rájöttem, hogy tulajdonképpen maga a hazugság, az önbecsapás a regény kulcsa, amelyből megformálódik az írónő gyönyörű szép ars poeticája.
Agota Kristof 1956-ban férjével és négyhónapos kislányával lépte át az osztrák-magyar határt, jelenleg Svájcban és francia nyelven ír, a Trilógia egy emigrációban élő író őszinte vallomása a hontalanságról. Nagyszerű regény, komoly meglepetést okozott nekem. Sutba dobtam egy előítéletemet.
2 megjegyzés:
Ez az egyik kedvenc könyvem, remekmű, brutális, kegyetlen , zseniális remekmű. Láttam egy interjút vele, kérdezték tőle, mikor jön ki az új könyve. Azt mondta, soha. nem ír többet, vége. De ez a Trilógia örök klasszikus marad. Némán és kegyetlenül áll egyedül a világirodalomban. Amúgy írtam róla régen az index.veszprémen. Itt a link: http://www.vpress.hu/index.php?mit=indexarchivum&akcio=hir&id=12094
bő egy éves a bejegyzés, sebaj: én épp most olvastam A Nagy Füzetet, mert azt ugye kiadta a Magvető a Rakéta Regénytár keretein belül még 1989-ben, nos, a következő a teljes Trilógia lesz, ez egyértelmű, azzal viszont nem értek egyet, hogy értelmetlen pl. csak A Nagy Füzetet elolvasni, így is egész volt és érthető, nulla hiányérzettel, mert nem úgy indultam neki, hogy bármit is vártam volna, jó volt ez így.
Megjegyzés küldése