Nyilvánosságra hozták a 66. Velencei Filmfesztivál versenyprogramját

FATIH AKIN - SOUL KITCHEN
Germania, 99'
Adam Bousdoukos, Moritz Bleibtreu, Birol Uenel

GIUSEPPE CAPOTONDI - LA DOPPIA ORA
Italia, 95'
Ksenia Rappoport, Filippo Timi, Giorgio Colangeli

POU-SOI CHEANG - YI NGOI (ACCIDENT)
Cina-Hong Kong, 89'
Louis Koo, Richie Jen, Michelle Ye

PATRICE CHÉREAU - PERSÉCUTION
Francia, 100'
Romain Duris, Charlotte Gainsbourg, Jean Hugues Anglade, Alex Descas

FRANCESCA COMENCINI - LO SPAZIO BIANCO
Italia, 96'
Margherita Buy, Guido Caprino, Salvatore Cantalupo

CLAIRE DENIS - WHITE MATERIAL
Francia, 100'
Isabelle Huppert, Nicolas Duvauchelle, Isaach De Bankolé

JACO VAN DORMAEL - MR. NOBODY
Francia,
Jared Leto, Diane Kruger, Sarah Polley

TOM FORD - A SINGLE MAN
Usa, 99'
Colin Firth, Julianne Moore, Matthew Goode

JESSICA HAUSNER - LOURDES
Austria, 99'
Sylvie Testud, Léa Seydoux, Bruno Todeschini

WERNER HERZOG - BAD LIEUTENANT: PORT OF CALL NEW ORLEANS
Usa, 121'
Nicolas Cage, Eva Mendes, Val Kilmer, Michael Shannon

JOHN HILLCOAT - THE ROAD
Usa, 112'
Charlize Theron, Viggo Mortensen, Guy Pearce, Robert Duvall

VIMUKHTI JAYASUNDARA - AHASIN WETEI (BETWEEN TWO WORLDS)
Sri Lanka, 80'
Thusitha Laknath, Kaushalya Fernando, Huang Lu

AHMED MAHER - EL MOSAFER (THE TRAVELLER)
Egitto, 125'
Omar Sharif, Cyrine AbdelNour, Khaled El Nabawy

SAMUEL MAOZ - LEVANON (LEBANON)
Israele, 92'
Yoav Donat, Itay Tiran, Oshri Cohen

MICHAEL MOORE - CAPITALISM: A LOVE STORY
Usa, 120'(documentario)

SHIRIN NESHAT - ZANAN-E BEDUN-E MARDAN (WOMEN WITHOUT MEN)
Germania, 95'
Pegah Feridon, Shabnam Tolouei, Orsi Tóth, Arita Shahrzad

MICHELE PLACIDO - IL GRANDE SOGNO
Italia, 101'
Riccardo Scamarcio, Jasmine Trinca, Luca Argentero, Laura Morante, Silvio Orlando

JACQUES RIVETTE - 36 VUES DU PIC SAINT LOUP
Francia, 84'
Jane Birkin, Sergio Castellitto, André Marcon, Jacques Bonnaffé

GEORGE ROMERO - SURVIVAL OF THE DEAD
Usa, 90'
Alan Van Sprang, Kenneth Walsh, Devon Bostick, Kathleen Munroe

TODD SOLONDZ - LIFE DURING WARTIME
Usa, 92'
Ciarán Hinds, Emma Hinz, Charlotte Rampling

GIUSEPPE TORNATORE - BAARÌA
Italia, 150'
Francesco Scianna, Margareth Madè, Raoul Bova, Enrico Lo Verso, Michele Placido, Vincenzo Salemme, Monica Bellucci, Laura Chiatti

SHINYA TSUKAMOTO - TETSUO THE BULLET MAN
Giappone, 80'
Eric Bossick, Akiko Monou, Shinya Tsukamoto

YONFAN - LEI WANGZI (PRINCE OF TEARS)
Cina - Taiwan, Hong Kong, 120'
Chih-Wei Fan, Terri Kwan, Joseph Chang, Kenneth Tsang

A fesztivál 2009. szeptember 2. és 12. között kerül megrendezésre.

Neil Simon: Pletyka; Pécsi Szabadtéri Játékok; rendező: Balikó Tamás

A Nyári színházi évadban habkönnyű előadásokkal próbálják a nagyérdeműt szórakoztatni. Nincs ez másként a Pécsi Nemzeti Színháznál sem. A szűkös anyagi források szabta keret miatt rendszerint a következő évad kőszínházi repertoár egy-két bemutatójára a szabad ég alatt kerül sor.
Idén Balikó Tamás, a színház direktora rendezte színpadra Neil Simon Pletyka című vígjátékát a Pécsi Szabadtéri Játékok keretében. A darabot a nyár első felében megtartott POSzT-on sikert sikerre halmozó pécsi Társulat fiataljai formálták a színpadra.
Neil Simon darabja a harmincas, negyvenes éveiben járó, politikailag, anyagilag jól szituált felső tízezer eminens képviselőiről nyújt látleletet. Ügyvédek, politikusok, orvosok, pszichiáterek, médiaszereplők válnak a karikatúraszerű ábrázolás áldozatává.
Fiatal házaspárok, a társadalmi élet aktív szereplői érkeznek barátaik, 10. házassági évfordulójuk okán megtartott, házibulijára, azonban az ünnepelt feleség nincs sehol, a férj pedig golyó lyuggatta véres füllel ül a szobájában, miközben érthetetlenül magában motyog. Az elsőként érkezők, az égbekiáltó botránytól védve a házigazdákat és persze saját magukat, eleinte a többiek elől is titkolni próbálják a kényes szituációt, ám a társadalmi szóbeszéd, a pletyka, az intrika, a félreértés beeszi magát a társaságba, és ezek együttes ereje mindennél erősebbnek bizonyul. A látszat a végtelenül egyszerű igazságot eltakarja. A darabot a hazugságokból, elhallgatásokból, kitalált történetekből fakadó vicces helyzetek lendítik előre.
A pécsi Társulat fiatal tagjai ezúttal is remekül mozognak együtt a színpadon, nincs velük semmi baj. Az, hogy Neil Simon darabja nem ragad meg sokáig az ember emlékezetében, nem az ő hibájuk. Tulajdonképpen senkié sem, ez műfaji adottság. No persze ha valaki a műfaj igazi nagy kedvelője, lehet, hogy hosszú időre emlékezetébe vési ezt az előadás. Hatalmas színházi élményre azért ne készüljön senki se, ám amennyiben a könnyed kacagásnál többet nem remélünk az estétől, megtalálhatjuk a számításainkat.

Darvasi László: Virágzabálók; Magvető Kiadó, Budapest, 2009

Ha a kortárs magyar irodalom terén személyes kedvencet kell keresnem, Darvasi Lászlót választom, egészen bizonyosan. A könnymutatványosok legendája című – első – regénye elolvasása óta nagy hatást gyakorol rám prózája, amely a magyar irodalmi berkekben népszerű posztmodern szövegirodalom (Garaczi, Kukorelly, Esterházy, de még Nádast is ide sorolnám) mellett – véleményem szerint – üdítő kivétel. Darvasi szavaiból történetek bontakoznak ki, sőt legendák, mítoszok születnek. Ha elcsépelt, irodalmilag leegyszerűsítő, kategóriával akarok élni, azt mondhatom, hogy Darvasi a mágikus realizmus képviselője, a Kárpátok Márquez-e, aki a kelet-európai népcsoportok történelméből sajátos ízű mítoszt sző.
Legújabb regényének, a Virágzabálók című művének a megjelenését azóta vártam, amióta a szerző egy, a Pécsi Művészetek és Irodalom Házában megtartott beszélgetés során elmondta, hogy több évre visszavonul legújabb regénye megírása érdekében. Bár az évek során több részlet jelent meg a készülő könyvből különféle irodalmi folyóiratokban, egyiket sem olvastam el. Nem szeretek egy készülő műből részleteket olvasni, úgy gondolom, hogy a kíváncsiságom egy alkotás szerves egységét ennyire nem sértheti meg.
A könyv az idei Ünnepi Könyvhét idején jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Sokáig ácsingóztam éhesen a könyvre, gyér anyagi körülményeink miatt nem mertem megvásárolni, a könyvtárakban lekéstem a kikölcsönzéséről, mígnem feleségem meglepett nyaralásunk előtt egy példánnyal. Általában gyorsan olvasok, de Darvasi regényének időt hagytam, had álljon össze az egész a fejemben, a lelkemben. Még a horvátországi utazásunk előtt kezdtem el olvasni a könyvet és egy bő hónap alatt értem a végére. Nem az unalom tartott vissza attól, hogy rögtön befaljam az egészet, de az élménygazdag nyaralás is elvont az olvasástól, valamint nem akartam egy általam nagyon vágyott könyvön hipp-hopp túljutni.
A Virágzabálók Magyarország XIX. századi, olykor fennkölt, olykor vérzivataros történelmébe repít vissza minket, a 48-as forradalmat közvetlenül megelőző eseményektől kezdve, a Bach-korszak megtorló rezsimén át egészen az Osztrák-Magyar Monarchia születésének idejéig, sőt azon is túl. Darvasinál a történelem olyan háttér, amely együtt lélegzik a regény tulajdonképpeni cselekményével, a valós és vélt események kéz a kézben támogatják egymást, hogy egy sajátos ízű, hangulatú mágikus világgá lényegüljön át az egész.
Darvasi főhőse Szeged és a várost benépesítő népek, a szerbek, cigányok, zsidók, magyarok, örmények stb. sokasága. Szeged a nemzetek olyan találkozóhelye, amely tökéletesen festi meg a császári birodalom, majd később a Monarchia szétesését okozó, sőt a közelebbi múltban is megtörtént nemzetiségi feszültségeket.
Darvasi nagy ívű regényét ötszemszögből írta meg, a történet tulajdonképpeni főszereplői, Pelsőczy Klára, Gilagóg vajda, Szép Imre, Pallagi Ádám és Szép Péter, akik ugyanannak a változásokkal teli évszázadoknak a lakói, más és más aspektusból regélik el életük és a térség népeinek meghatározó időszakát, akiknek elbeszélését Schütz bácsi, a helyi doktor alakja fogja egybe. Darvasi „tarantinós elbeszélésmódja” nem egyszerűen ügyes írástechnikai húzás, hanem történetvezetési és -kezelési bravúr. Az egyes elbeszélések sosem csak ugyanazokat a történéseket ismétlik meg más állásból, mint a korábbi szereplői aspektusok, hanem újabb jelentésréteget társítanak a regény gazdag szőtteséhez.
Hasonlóan első regényéhez a Virágzabálókat is időn kívüli alakok töltik meg, akik egy földrajzilag megjelölt hely szellemileg körülhatárolt lényegét jelenítik meg. Ezek a ködből előtáncoló alakok némiképp rokonságban vannak az első regény könnymutatványosaival, akik egyidejűleg csodatevők és a történelem tanúi.
Darvasi kelet-európai mitológiája szavakból épül fel, és végül szavakra esik szét, a történetek már nem ismétlik újra magukat, a változás újakat hoz magával, de az már egy másik történet lesz.
Persze elfogult vagyok, de – véleményem szerint – Darvasi megkerülhetetlenné vált a kortárs magyar próza palettáján.

Letűnt korok párbaja

A Frost/Nixon című film a Watergate-botrány egyetlen momentumára próbál fókuszálni, mégpedig a leköszönt elnök, Richard Nixon öngyűlöletet sugárzó arcára, amely a televízió képernyőkön keresztül jutott el az amerikai választópolgárok millióihoz.
Ron Howard filmje egy haldokló médium aranykorából szól vissza, amikor a televízió a celebek hajkurászása helyett véleményformáló, provokatív kérdésfeltevéseivel politikai játszmákat leplezett le. Howard azon Hollywoodi rendezőgeneráció szülötte, aki még a hatvanas-hetvenes évek amerikai nagy mozijában hisz. Nála a technika sosem jár előrébb a tartalomnál. Filmjeiben (Apollo 13; Egy csodálatos elme) sosem látható merész vágástechnika, látványos vizuális trükk, újító szándékú plán, éppen ezért munkái nézhetőek, ámde sosem csillognak a filmművészet sápadt egén.
Howard effajta biztonsági játékot folytat a Frost/Nixonban is, amely ettől egy öreguras politikai mozi lesz, amely erejét a színészi munkából szerzi. Howard viszont azt felejti el, hogy egy mozi sikere nem csak a színészeken múlik, hanem a képnek, hangnak, zenének együtt kell fokozottan együtt kell dolgoznia. Howard legújabb filmje éppen ezért nem válhat sosem emlékezetes alkotássá.
Richard Nixon és a nevéhez szorosan tapadó Watergate-ügy az amerikai politikai elit egy legsokkolóbb szégyenfoltja máig, nem véletlen, hogy számos alkalommal megihlette a filmkészítőket is az egykorvolt elnök vitatott személye [Daniel Petrie: Kisinger és Nixon (1995); Olvier Stone: Nixon (1995); Niells Mueller: A Richard Nixon-merénylet (2004)].
A Frost/Nixon című film középpontjában, mint azt a film címe is sugallja, a „nyugdíjas” Nixon és az új kihívásokkal kacérkodó showman, David Frost párbaja áll. Frost kihasználva azt a hitetlenkedő össztársadalmi csodálkozást, hogy Nixonnak az új elnök (Gerard Ford) megbocsátott, és így a leköszönt politikus elkerülte a büntető per hosszadalmas és igencsak fájdalmas tortúráját, négyfordulós mélyfordulót tervez egyetlen kérdésre koncentrálva, miért hagyta cserben az amerikai állampolgárokat.
A film játékidejének gerincét az interjú előkészítése teszi ki. Frost dörzsölt nyomozógárdát szervez maga mellé, és miközben az egész szakma röhög rajta, egész vagyonát négy napra teszi fel.
Kétségtelen, hogy a fim igazi erénye Michael Sheen (David Frost) és Frank Langella (Richard Nixon) jelenléte a filmben. Michael Sheen a sikerre éhes, lehetetlent nem ismerő újságíró szerepét legalább olyan jól alakítja, mint amilyen jól mutat Langella emberarcú Nixonja. A két színész közös jelenléte a vásznon ugyan nem szikráz a fojtogató feszültségtől, ez a párharc sokkal finomabb, mint mondjuk a Pacino-De Niro párosé, ahol a két sztár jelenlétét alig bírja el a vászon. Ez a békebeli párharc még azokból az időkből való, amikor a párbajozók küzdelmét az egymás iránt érzett tisztelet alapozta meg. Persze trükk, csínytevés volt, de az aljas fondorlat elmaradt, legalábbis így szeretnénk hinni, így emlékeznek az amerikaiak is, Howarddal egyetemben.

(Ron Howard: Frost/Nixon)

(képek: http://www.est.hu/)

Trogír Summer 2009. 06.30.-07.10.

Június 30-án hajnalban indultunk útnak, a csomagokat már előző este elhelyeztük az autóban, csak néhány kézi poggyász várakozott reggel a bepakolásra Márkot fél 4-kor óvatosan ébresztettük fel, megsimogatva az arcát, orrát, pocakját. A biológiai órám tökéletesen működött, de nyugodtan aludtam, ezúttal a közeledő utazás izgalma nem ébresztett fel idejekorán.
Az út első részét viszonylag lassan tettük meg, pisiszünet és a test kinyújtóztatása céljából többször is megálltunk (Szigetvárott, a barcsi határátkelő után, Kutina város ódon sportközpontja mellett, Karlovac után egy autópálya pihenőn), apósom vezetett, mi meg vetésforgóban változtattuk a helyünket. Márk kifejezetten jól bírta az utazást, háromszor aludt el az út során, az elején nyöszörgött egy kicsit, de az lehet, hogy a korai indulásnak volt betudható. Az autópályán már gyorsan haladtunk, végül délután fél kettőkor érkeztünk meg a Vranjica Belvedere Kempingbe. A becsekkolás pár percünkbe telt csak, és hamarosan elfoglalhattuk az F1-es appartmant. Mindannyiunkat felvillanyozott a kemping partjainál elterülő öböl látványa, Márk is nagyokat kacagva huppant le a földre és kedvenc kavicskáival kezdett játszadozni. Szállásunk két szobából, egy konyhával felszerelt közös helyiségből, egy fürdőből és egy mellékhelységből állt. Az appartman balkonjáról pedig gyönyörű kilátás tárult elénk, amely a következő tíz napban egyik legjobb társunk volt. Reggel úgy keltünk, hogy ránéztünk az öbölre, távcsövön figyelve az útnak induló hajókat, az öböl felett ereszkedő repülőgépeket, este egy-egy olcsó horvát bor társaságában pedig a különböző színű és alakú hold áztatta sötét vízben merengtünk.
Érkezésünk napján, az autópálya lehajtó előtt nyakunkba szakadt az eső, féltünk, hogy pont nyaralásunk helyszínén nem lesz kegyes hozzánk az ég, de szerencsére a hegyek feloszlatták a felhőket, a parton már gyönyörűen sütött a nap. Ott-tartózkodásunk idején, napi rendszerességgel ebédidőben, vagy egy kicsit később, koradélután ugyan megjelentek a gomolyfelhők a hegyek fölött, morajlott és egy-egy villámot is útnak eresztett az ég, azonban a partig sosem ért el az ereje, a hegyek megálljt parancsoltak a zivatarnak. Reggel mindig korán keltünk, mert Márknak reggeliznie kellett, én általában nem aludtam vissza már. A legkorábban kelő közülünk levitte a partra a háncsokat, hogy a keskeny partú strandon a későbbiekben biztosan legyen fekhelyünk. Délelőtt, miután gyermekünk felébredt, lementünk a partra, hogy mártózzunk egyet a hűs habokban. Márk mamája eközben a szálláson készítette el az ebédet, amit családi körben fogyasztottunk el. Ebéd után a család nagy része általában sziesztázott, mivel én nem szeretek napközben visszaaludni, inkább a lementem a partra, hogy olvassak vagy naplót írjak, hébe-hóba azért elszundítottam. Délután vagy kirándultunk vagy a tengerben hűsültünk, a vacsora idő este hét után köszöntött minket. Márk a korábbinál nagyobb étvággyal evett, biztosan a közös étkezések és a friss levegő együttes hatása miatt evett többet. Miután Eszter lefektette fiúnkat, következett az esti merengő a balkonon. Sokkal jobb elfoglaltság ez, mint amikor panell lakásainkban a beszélő dobozt bámuljuk.
A Kemping öt kilométerre található Trogír (Trau) városától, amelynek középkori óvárosa az UNESCO világörökségének a része. A szűk sikátorok labirintusából álló városkát sokszor bejártuk. Persze a gyönyör kis utcácskákban temérdek színes giccseket, turista kacatokat árusító trafikok, standok találhatóak, de ez minden közkedvelt turistahely velejárója, ezen hamar túl kell tennie az embernek magát. Trogír központja mellett található a helyi piac, ahol a környékbeli kufárok hangos szavakkal csalogatják az embereket magukhoz, hogy portékájukat rájuk testálják. Itt többször bevásároltunk gyümölcsből, zöldségből. Kétségtelenül, családunk körében a legnagyobb népszerűségnek az egyszerű mezei lilahagyma örvendezhetett. Semmi másban nem különbözik a hazai fajtától, minthogy nem olyan erős az íze, lágyabb, kissé édeskésebb a zamata. Számos alkalommal vittünk magunknak, volt, hogy salátát csináltuk belőle, volt hogy egyszerűen csak megsóztuk, de szintem minden este fogyott belőle.
Az ember, ha elutazik egy idegen országba, főleg ha turistaként, le kell mondania arról, hogy valós és teljes képet fog kapni az ott élőkről, ezért csak benyomásokat vihet haza az utazó. Én olyan képeket őriztem meg, mint a taxiállomáson kártyázó és cigarettázó taxisok, a halpiac felett őrködő sirály, a kufárok pimasz rátukmáló viselkedése, a menetrend-szerint érkező vízitaxi keltette hullámok, az árusító standokon unott arccal álló fiatal lányok, stb.
A környéken számos kirándulást tettünk. Egyik nap a kempingtől nem messze levő Vranjica kikötőjébe sétáltunk el, ahol egy kis boltban Eszter kedvenc csokijának, az eurocreme-nek a mogyoróvaj-krém változatát megtaláltuk (a későbbiekben a Konzum nevezetű bevásároló központban találtunk táblacsokit is; „Konzum horvát szó a szupermarketre”); elautóztunk Primoštenbe, amelyet elneveztem „Dalmácia Santorinijének”, hisz bár nem olyan skanzen jellegű, mint például Oia városa, de a szigetből az évszázadok alatt félszigetté alakuló óvárosi mag szűk sikátorai, és a hegytetőre épült templom a kertjében lévő temetővel és a tengeri panorámával elvarázsolta lelkünket. Primoštenbe ettük az egyetlen helyi ételt (egyébként hazai koszton éltünk, inkább utazásra költöttük a pénzünket), egy gyors étteremben hirtelen kisütött apró halakat rágcsáltunk.
Az egyik legszebb utunk a Krka Nemzeti Parkba vezetett, amely gyönyörűen kiépített, ámde turistafosztogató hely. Fejenként 95 kuna a belépő, amelyből egy busz viszi le az embert a Skrandinski buk-hoz, amely a park második legnagyobb vízesése. Gyönyörű látványban lehet részünk, ha végig megyünk a fából épült pallókon. A vízesés aljában még fürdőzésre is alkalmunk nyílott, bár az enyhe sodrással és a csúszós nagy sziklákkal vigyázni kellett, de megérte, hiszen kipróbálhattuk a vízesés alatti fürdőzést is. A Nemzeti Parkban háromféle hajóútból is lehet még válogatni, de ez még egyszer annyiba kerül, mint a parkbelépő. Egy ötfős családnak ez már kész vagyon. Persze a vízesés környékén is egy egész napot ki lehet tölteni. Felmerült bennem, vajon melyik a jobb, hogy beleavatkozunk úgy a természet rendjébe, hogy civilizáltabb és rendezett körülmények között látogathassuk annak szépségeit, vagy érintetlenül hagyjuk azt, netalántán még az emberi szem elől is elzárjuk, létezzen önmagáért. A horvátok profi munkát végeztek, de meg is kérik az árát. Vajon Magyarországon miért nincs egyetlen ilyen park sem? Természeti csodáink jellege nem olyan, vagy nincs kellő pénz rá, esetleg a természetmegőrzést másként gondoljuk mi, mint déli szomszédaink?
A kb. 19 ezer lakosú Split (Spalato) Dalmácia gazdasági és kulturális központja is. Mára már lényegében több városkából álló agglomerátum is, amely amnivalens képet fest. Trogír felől érkezve például látunk egy körülbelül akkora monstrum építményt, mint a beremendi cementgyár, az úton átívelő csörlőkön pedig valószínűleg a hegyen lévő bányából szállítják az alapanyagot. Ha szépségre vágyik az ember, akkor a város kikötőjébe kell ellátogatni, ahol hatalmas hajók állomásoznak, és innen juthatunk Diocletianus császár egykori fényűző palotájába, amely még ma is tekintélyt parancsol. Persze itt is visszataszító a giccsárusítók rengetege, amely elözönlötte a palota bejáratát, az, hogy a Szt.-Dumjo Székesegyházba való belépéshez 15 kunát kell leróni. Az idegenforgalom ezen oldalát egyre kevésbé kedvelem. Mára már letettem arról, hogy egy város minden nevezettességét megnézzem, inkább maradok benyomás-gyűjtögető. A Spiltben eltöltött 3 óra nem volt valami sok, de nekünk ennyi jutott. Rájöttem, hogy bármennyire is szép az óvárosi része, én a kisebb, csöndesebb városkák híve vagyok.
Ilyen volt például Omiš, amely eredetileg nem volt úti terveink között, de mivel a borsos kompár (oda-vissza az egész családnak 520 kuna) miatt lemondtunk arról, hogy Brač szigetére áthajózzunk, és ott Bol városkájában az Aranyszarv strandra elmenjünk, úgy döntöttünk, kárpótol minket az a látvány, ahogy a hegyek közül előbújó Četina folyó a tengerbe torkollik. Omiš egykoron hírhedt kalóztanya volt, amelyet a velenciek uralma váltott fel. Mára az óvárosi rész szépen elkülönül a modernebb részektől, amelyek jellegzetesen egyszerű balkáni hangulatot árasztanak magukból. Omiš városában jó pár órát tekeregtünk, a helyi bazárban megkóstoltuk a füge minden párlatát, a Prošek nevű mazsolabort és a diólikőrt is. Az egyik étteremben egy hűsítő frappét ittunk, Márk egy gumiból készült, tüskés, világító szörnyecskét kapott (előtte megfogadtam, hogy ilyet sosem kap az én gyerekem, persze minden efféle elvet egyszer fel kell adni). Itt követtem el életem első olyan szülői cselekedetét, amikor a saját vágyaimat akarom gyermekemre átruházni (remélem azért több ilyen nem lesz). Spanyol futball drukkerként egy Torres mezt vásároltam Márknak, amit méretéből adódóan persze majd csak olyan két év múlva tud majd viselni, de legalább már van neki. Utolsó előtti nap még a közeli Marina nevű falucska szabad strandjára is elmentünk fürdőzni. Marina egy kis öbölben helyezkedik el, itt szinte áll a víz, ennek köszönhetően rengeteg kisgyermekes családdal találkoztunk itt.
A tengervíz egyébként érkezésünk után egyre jobb hőmérsékletű lett, Márk azért még nem szívesen fürdött volna benne, ezért egy gumicsónakban ringattatta magát a tengeren, miközben a tengervízi sót nyaldosta le a labdájáról. A strandcipők jó szolgálatot tettek, mert rendkívül sok kisebb-nagyobb kő van a tenger alján, amelyek cipő hiányában sok kellemetlenséget okozhattak volna.
A Kempingben rengeteg nemzet megfordult, a legtöbben a magyarok és a lengyelek voltak, de találkoztunk csehekkel, osztrákokkal, németekkel, svédekkel, hollandokkal és britekkel. Az alattunk levő appartmanokban egy lengyel nyári tábor lakóit szállásolták el, akik közül néhányan fejüket adták a telefonbetyárkodásra is.
Az utolsó nap estéjén már a csomagolás keserű íze a szánkban szétterjedt, a borozás után egy-két könnycsepp is elhullott. A dalmáciai nyaralás során csak ott és akkor voltunk, minden gondunkat magunk mögött hagytuk, nem foglalkoztunk semmi mással. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk, éppen ezért a gyorsan eltelt napok valahogy mégsem bizonyultak kevésnek, azonban szívünk szerint maradtunk volna még. Nyílván, ennek is vége kellett, hogy legyen.
Július 10-én fél kilenckor hagytuk el a kempinget, miután az idegenforgalmi adót a recepciónál leróttuk Innentől ugyanannak az útnak a tükrét tettük meg, mint amin idejöttünk: Seget Vranjica – Seget Donji után az 58-as úton Prapatnica felé haladtunk, Prgometnél az A1-es autópályára hajtottunk fel, ahol Zadar irányába haladtunk. Bosiljevo II.-nél Karlovac és Zagrab irányába mentünk tovább. A Lučko elégazásnél letértünk az A1-ről áés Ivanja Rekanál az A3-on folytattuk utunkat Slavinski Brod irányába. Kutinánál mentünk le az autópályáról, onnan a 45.ös úton Garešnica, Garešnicki Brestovac, Palešnik, Hercegovac volt az irány, majd Velki Zdenci-nél az 5-ös út következett, végül Grubivo Polje, Virovitica, majd Barcsnál léptük át a határt. Onnan az ismert út: Barcs-Szigetvár-Pécs.
Trogírt elhagyva a hegyek közé érve, már borult ég fogadott minket, néhol az eső is esett. Általában igaz az, hogy a haza utat rövidebbnek éli meg az ember, de ezúttal mindannyian minél előbb túl akartunk lenni az utazáson, így csigalassúsággal fogytak a kilométerek. Délután hatkor értünk haza, aztán a hétvégi családi látogatások miatt túl gyorsan jött a visszazökkenés, és Trogír már nagyon messzinek tűnik. A nyaralás ezúttal valóban kikapcsolt mindent, ami azon kívül létezett, és erre volt szükségem.

(képek még: http://picasaweb.google.com/efrijefeg/TrogirSummer200906300710#)

társadalmi játszmák

A kosztümős drámák tömkelegéből alig akad néhány jól sikerült alkotás, amely kiemelkedik a középszerből. Nagy meglepetésemre A hercegnő című film ezen kevesek közé sorolható.
A XVIII. század végén játszódó történetet Georgiana Spencer hercegnő személyisége, fanyar élettörténete ihlette, aki ifjan ment feleségül a nála jóval idősebb, a felsőbb körökbe járatos Devonshire herceghez. Georgiana szépsége és karizmája révén hírnevet szerzett magának, extravagáns ízlése a kor divatikonjává avatta, hajlama a szerencsejátékra és a szerelemre pedig a társasági pletyka szárnyaira kapta nevét. Odaadó családanya volt, és emellett politikai szerepvállalása okán a nép kegyeltjévé vált.
A dráma velejét a hideg, érzelmekre képtelen férj és a szerelemre ácsingózó hercegnő közötti konfliktus adja. A társadalmi rang mindennél előbbre való, tehát addig a nő nem nő, míg fiúgyermekkel, valódi örökössel nem ajándékozza meg férje urát. A természet rendjének minden terhe az anyára száll. Georgina csak harmadik születendő gyermekével köszörüli ki a csorbát, azonban addigra áll a bál a hitvesi ágyban.
A film csendesen, hivalkodás nélkül mutatja be a korabeli Anglia társadalmi közegét, amely csöppet sem irigylése méltó, hiszen itt minden ember veleszületett önsorsrontó, a legfőbb erény a fokozott türelem, a lehető legnagyobb mérvű lemondás. Persze nem kell sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek, hogy ma sincs ez másképp, csupán a társadalmi szabályok változtak meg, az önnön sírját megásó egyedek száma vajmi keveset csökkent.
A film nagy erénye, hogy rendkívül egyenletesen, mértéktartó feszültségkeltéssel regéli el Georgiana tragikus történetét, aki végül kész fejet hajtani a társadalmi akarat előtt, és szerelmét gyerekeiért beáldozza, az anya győz a nő felett.
Az összképet javítja az is, hogy a színészek teljesítménye inkább erősíti egymást, mintsem gyengíti. A gárdából egyértelműen a herceget alakító Ralph Fiennes tökéletesen érzelemmentes játéka emelkedik ki, de meglepetésemre Keira Knightley, a hercegnő szerepében felül tud emelkedni önmagán is, jóval túlteljesíti például A Vágy és vezeklésben mutatott teljesítményét. Kettősük mellett még Lady Spencer (Georgiana édesanyját) játszó Charlotte Rampling emelhető ki.
A hercegnő számomra örömteli meglepetés. Sosem hittem volna, hogy egy kosztümös, átlagos hollywoodi produkciónak gondolható anyagból ennyire erős filmet lehet kihozni, és még Pados Gyula sem vitte el képeivel a giccs irányába a művet.

(Saul Dibb: A hercegnő)

(képek: www.est.hu)