A Frost/Nixon című film a Watergate-botrány egyetlen momentumára próbál fókuszálni, mégpedig a leköszönt elnök, Richard Nixon öngyűlöletet sugárzó arcára, amely a televízió képernyőkön keresztül jutott el az amerikai választópolgárok millióihoz.
Ron Howard filmje egy haldokló médium aranykorából szól vissza, amikor a televízió a celebek hajkurászása helyett véleményformáló, provokatív kérdésfeltevéseivel politikai játszmákat leplezett le. Howard azon Hollywoodi rendezőgeneráció szülötte, aki még a hatvanas-hetvenes évek amerikai nagy mozijában hisz. Nála a technika sosem jár előrébb a tartalomnál. Filmjeiben (Apollo 13; Egy csodálatos elme) sosem látható merész vágástechnika, látványos vizuális trükk, újító szándékú plán, éppen ezért munkái nézhetőek, ámde sosem csillognak a filmművészet sápadt egén.
Howard effajta biztonsági játékot folytat a Frost/Nixonban is, amely ettől egy öreguras politikai mozi lesz, amely erejét a színészi munkából szerzi. Howard viszont azt felejti el, hogy egy mozi sikere nem csak a színészeken múlik, hanem a képnek, hangnak, zenének együtt kell fokozottan együtt kell dolgoznia. Howard legújabb filmje éppen ezért nem válhat sosem emlékezetes alkotássá.
Richard Nixon és a nevéhez szorosan tapadó Watergate-ügy az amerikai politikai elit egy legsokkolóbb szégyenfoltja máig, nem véletlen, hogy számos alkalommal megihlette a filmkészítőket is az egykorvolt elnök vitatott személye [Daniel Petrie: Kisinger és Nixon (1995); Olvier Stone: Nixon (1995); Niells Mueller: A Richard Nixon-merénylet (2004)].
A Frost/Nixon című film középpontjában, mint azt a film címe is sugallja, a „nyugdíjas” Nixon és az új kihívásokkal kacérkodó showman, David Frost párbaja áll. Frost kihasználva azt a hitetlenkedő össztársadalmi csodálkozást, hogy Nixonnak az új elnök (Gerard Ford) megbocsátott, és így a leköszönt politikus elkerülte a büntető per hosszadalmas és igencsak fájdalmas tortúráját, négyfordulós mélyfordulót tervez egyetlen kérdésre koncentrálva, miért hagyta cserben az amerikai állampolgárokat.
A film játékidejének gerincét az interjú előkészítése teszi ki. Frost dörzsölt nyomozógárdát szervez maga mellé, és miközben az egész szakma röhög rajta, egész vagyonát négy napra teszi fel.
Kétségtelen, hogy a fim igazi erénye Michael Sheen (David Frost) és Frank Langella (Richard Nixon) jelenléte a filmben. Michael Sheen a sikerre éhes, lehetetlent nem ismerő újságíró szerepét legalább olyan jól alakítja, mint amilyen jól mutat Langella emberarcú Nixonja. A két színész közös jelenléte a vásznon ugyan nem szikráz a fojtogató feszültségtől, ez a párharc sokkal finomabb, mint mondjuk a Pacino-De Niro párosé, ahol a két sztár jelenlétét alig bírja el a vászon. Ez a békebeli párharc még azokból az időkből való, amikor a párbajozók küzdelmét az egymás iránt érzett tisztelet alapozta meg. Persze trükk, csínytevés volt, de az aljas fondorlat elmaradt, legalábbis így szeretnénk hinni, így emlékeznek az amerikaiak is, Howarddal egyetemben.
Ron Howard filmje egy haldokló médium aranykorából szól vissza, amikor a televízió a celebek hajkurászása helyett véleményformáló, provokatív kérdésfeltevéseivel politikai játszmákat leplezett le. Howard azon Hollywoodi rendezőgeneráció szülötte, aki még a hatvanas-hetvenes évek amerikai nagy mozijában hisz. Nála a technika sosem jár előrébb a tartalomnál. Filmjeiben (Apollo 13; Egy csodálatos elme) sosem látható merész vágástechnika, látványos vizuális trükk, újító szándékú plán, éppen ezért munkái nézhetőek, ámde sosem csillognak a filmművészet sápadt egén.
Howard effajta biztonsági játékot folytat a Frost/Nixonban is, amely ettől egy öreguras politikai mozi lesz, amely erejét a színészi munkából szerzi. Howard viszont azt felejti el, hogy egy mozi sikere nem csak a színészeken múlik, hanem a képnek, hangnak, zenének együtt kell fokozottan együtt kell dolgoznia. Howard legújabb filmje éppen ezért nem válhat sosem emlékezetes alkotássá.
Richard Nixon és a nevéhez szorosan tapadó Watergate-ügy az amerikai politikai elit egy legsokkolóbb szégyenfoltja máig, nem véletlen, hogy számos alkalommal megihlette a filmkészítőket is az egykorvolt elnök vitatott személye [Daniel Petrie: Kisinger és Nixon (1995); Olvier Stone: Nixon (1995); Niells Mueller: A Richard Nixon-merénylet (2004)].A Frost/Nixon című film középpontjában, mint azt a film címe is sugallja, a „nyugdíjas” Nixon és az új kihívásokkal kacérkodó showman, David Frost párbaja áll. Frost kihasználva azt a hitetlenkedő össztársadalmi csodálkozást, hogy Nixonnak az új elnök (Gerard Ford) megbocsátott, és így a leköszönt politikus elkerülte a büntető per hosszadalmas és igencsak fájdalmas tortúráját, négyfordulós mélyfordulót tervez egyetlen kérdésre koncentrálva, miért hagyta cserben az amerikai állampolgárokat.
A film játékidejének gerincét az interjú előkészítése teszi ki. Frost dörzsölt nyomozógárdát szervez maga mellé, és miközben az egész szakma röhög rajta, egész vagyonát négy napra teszi fel.
Kétségtelen, hogy a fim igazi erénye Michael Sheen (David Frost) és Frank Langella (Richard Nixon) jelenléte a filmben. Michael Sheen a sikerre éhes, lehetetlent nem ismerő újságíró szerepét legalább olyan jól alakítja, mint amilyen jól mutat Langella emberarcú Nixonja. A két színész közös jelenléte a vásznon ugyan nem szikráz a fojtogató feszültségtől, ez a párharc sokkal finomabb, mint mondjuk a Pacino-De Niro párosé, ahol a két sztár jelenlétét alig bírja el a vászon. Ez a békebeli párharc még azokból az időkből való, amikor a párbajozók küzdelmét az egymás iránt érzett tisztelet alapozta meg. Persze trükk, csínytevés volt, de az aljas fondorlat elmaradt, legalábbis így szeretnénk hinni, így emlékeznek az amerikaiak is, Howarddal egyetemben.
(Ron Howard: Frost/Nixon)
(képek: http://www.est.hu/)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése