Trogír Summer 2009. 06.30.-07.10.

Június 30-án hajnalban indultunk útnak, a csomagokat már előző este elhelyeztük az autóban, csak néhány kézi poggyász várakozott reggel a bepakolásra Márkot fél 4-kor óvatosan ébresztettük fel, megsimogatva az arcát, orrát, pocakját. A biológiai órám tökéletesen működött, de nyugodtan aludtam, ezúttal a közeledő utazás izgalma nem ébresztett fel idejekorán.
Az út első részét viszonylag lassan tettük meg, pisiszünet és a test kinyújtóztatása céljából többször is megálltunk (Szigetvárott, a barcsi határátkelő után, Kutina város ódon sportközpontja mellett, Karlovac után egy autópálya pihenőn), apósom vezetett, mi meg vetésforgóban változtattuk a helyünket. Márk kifejezetten jól bírta az utazást, háromszor aludt el az út során, az elején nyöszörgött egy kicsit, de az lehet, hogy a korai indulásnak volt betudható. Az autópályán már gyorsan haladtunk, végül délután fél kettőkor érkeztünk meg a Vranjica Belvedere Kempingbe. A becsekkolás pár percünkbe telt csak, és hamarosan elfoglalhattuk az F1-es appartmant. Mindannyiunkat felvillanyozott a kemping partjainál elterülő öböl látványa, Márk is nagyokat kacagva huppant le a földre és kedvenc kavicskáival kezdett játszadozni. Szállásunk két szobából, egy konyhával felszerelt közös helyiségből, egy fürdőből és egy mellékhelységből állt. Az appartman balkonjáról pedig gyönyörű kilátás tárult elénk, amely a következő tíz napban egyik legjobb társunk volt. Reggel úgy keltünk, hogy ránéztünk az öbölre, távcsövön figyelve az útnak induló hajókat, az öböl felett ereszkedő repülőgépeket, este egy-egy olcsó horvát bor társaságában pedig a különböző színű és alakú hold áztatta sötét vízben merengtünk.
Érkezésünk napján, az autópálya lehajtó előtt nyakunkba szakadt az eső, féltünk, hogy pont nyaralásunk helyszínén nem lesz kegyes hozzánk az ég, de szerencsére a hegyek feloszlatták a felhőket, a parton már gyönyörűen sütött a nap. Ott-tartózkodásunk idején, napi rendszerességgel ebédidőben, vagy egy kicsit később, koradélután ugyan megjelentek a gomolyfelhők a hegyek fölött, morajlott és egy-egy villámot is útnak eresztett az ég, azonban a partig sosem ért el az ereje, a hegyek megálljt parancsoltak a zivatarnak. Reggel mindig korán keltünk, mert Márknak reggeliznie kellett, én általában nem aludtam vissza már. A legkorábban kelő közülünk levitte a partra a háncsokat, hogy a keskeny partú strandon a későbbiekben biztosan legyen fekhelyünk. Délelőtt, miután gyermekünk felébredt, lementünk a partra, hogy mártózzunk egyet a hűs habokban. Márk mamája eközben a szálláson készítette el az ebédet, amit családi körben fogyasztottunk el. Ebéd után a család nagy része általában sziesztázott, mivel én nem szeretek napközben visszaaludni, inkább a lementem a partra, hogy olvassak vagy naplót írjak, hébe-hóba azért elszundítottam. Délután vagy kirándultunk vagy a tengerben hűsültünk, a vacsora idő este hét után köszöntött minket. Márk a korábbinál nagyobb étvággyal evett, biztosan a közös étkezések és a friss levegő együttes hatása miatt evett többet. Miután Eszter lefektette fiúnkat, következett az esti merengő a balkonon. Sokkal jobb elfoglaltság ez, mint amikor panell lakásainkban a beszélő dobozt bámuljuk.
A Kemping öt kilométerre található Trogír (Trau) városától, amelynek középkori óvárosa az UNESCO világörökségének a része. A szűk sikátorok labirintusából álló városkát sokszor bejártuk. Persze a gyönyör kis utcácskákban temérdek színes giccseket, turista kacatokat árusító trafikok, standok találhatóak, de ez minden közkedvelt turistahely velejárója, ezen hamar túl kell tennie az embernek magát. Trogír központja mellett található a helyi piac, ahol a környékbeli kufárok hangos szavakkal csalogatják az embereket magukhoz, hogy portékájukat rájuk testálják. Itt többször bevásároltunk gyümölcsből, zöldségből. Kétségtelenül, családunk körében a legnagyobb népszerűségnek az egyszerű mezei lilahagyma örvendezhetett. Semmi másban nem különbözik a hazai fajtától, minthogy nem olyan erős az íze, lágyabb, kissé édeskésebb a zamata. Számos alkalommal vittünk magunknak, volt, hogy salátát csináltuk belőle, volt hogy egyszerűen csak megsóztuk, de szintem minden este fogyott belőle.
Az ember, ha elutazik egy idegen országba, főleg ha turistaként, le kell mondania arról, hogy valós és teljes képet fog kapni az ott élőkről, ezért csak benyomásokat vihet haza az utazó. Én olyan képeket őriztem meg, mint a taxiállomáson kártyázó és cigarettázó taxisok, a halpiac felett őrködő sirály, a kufárok pimasz rátukmáló viselkedése, a menetrend-szerint érkező vízitaxi keltette hullámok, az árusító standokon unott arccal álló fiatal lányok, stb.
A környéken számos kirándulást tettünk. Egyik nap a kempingtől nem messze levő Vranjica kikötőjébe sétáltunk el, ahol egy kis boltban Eszter kedvenc csokijának, az eurocreme-nek a mogyoróvaj-krém változatát megtaláltuk (a későbbiekben a Konzum nevezetű bevásároló központban találtunk táblacsokit is; „Konzum horvát szó a szupermarketre”); elautóztunk Primoštenbe, amelyet elneveztem „Dalmácia Santorinijének”, hisz bár nem olyan skanzen jellegű, mint például Oia városa, de a szigetből az évszázadok alatt félszigetté alakuló óvárosi mag szűk sikátorai, és a hegytetőre épült templom a kertjében lévő temetővel és a tengeri panorámával elvarázsolta lelkünket. Primoštenbe ettük az egyetlen helyi ételt (egyébként hazai koszton éltünk, inkább utazásra költöttük a pénzünket), egy gyors étteremben hirtelen kisütött apró halakat rágcsáltunk.
Az egyik legszebb utunk a Krka Nemzeti Parkba vezetett, amely gyönyörűen kiépített, ámde turistafosztogató hely. Fejenként 95 kuna a belépő, amelyből egy busz viszi le az embert a Skrandinski buk-hoz, amely a park második legnagyobb vízesése. Gyönyörű látványban lehet részünk, ha végig megyünk a fából épült pallókon. A vízesés aljában még fürdőzésre is alkalmunk nyílott, bár az enyhe sodrással és a csúszós nagy sziklákkal vigyázni kellett, de megérte, hiszen kipróbálhattuk a vízesés alatti fürdőzést is. A Nemzeti Parkban háromféle hajóútból is lehet még válogatni, de ez még egyszer annyiba kerül, mint a parkbelépő. Egy ötfős családnak ez már kész vagyon. Persze a vízesés környékén is egy egész napot ki lehet tölteni. Felmerült bennem, vajon melyik a jobb, hogy beleavatkozunk úgy a természet rendjébe, hogy civilizáltabb és rendezett körülmények között látogathassuk annak szépségeit, vagy érintetlenül hagyjuk azt, netalántán még az emberi szem elől is elzárjuk, létezzen önmagáért. A horvátok profi munkát végeztek, de meg is kérik az árát. Vajon Magyarországon miért nincs egyetlen ilyen park sem? Természeti csodáink jellege nem olyan, vagy nincs kellő pénz rá, esetleg a természetmegőrzést másként gondoljuk mi, mint déli szomszédaink?
A kb. 19 ezer lakosú Split (Spalato) Dalmácia gazdasági és kulturális központja is. Mára már lényegében több városkából álló agglomerátum is, amely amnivalens képet fest. Trogír felől érkezve például látunk egy körülbelül akkora monstrum építményt, mint a beremendi cementgyár, az úton átívelő csörlőkön pedig valószínűleg a hegyen lévő bányából szállítják az alapanyagot. Ha szépségre vágyik az ember, akkor a város kikötőjébe kell ellátogatni, ahol hatalmas hajók állomásoznak, és innen juthatunk Diocletianus császár egykori fényűző palotájába, amely még ma is tekintélyt parancsol. Persze itt is visszataszító a giccsárusítók rengetege, amely elözönlötte a palota bejáratát, az, hogy a Szt.-Dumjo Székesegyházba való belépéshez 15 kunát kell leróni. Az idegenforgalom ezen oldalát egyre kevésbé kedvelem. Mára már letettem arról, hogy egy város minden nevezettességét megnézzem, inkább maradok benyomás-gyűjtögető. A Spiltben eltöltött 3 óra nem volt valami sok, de nekünk ennyi jutott. Rájöttem, hogy bármennyire is szép az óvárosi része, én a kisebb, csöndesebb városkák híve vagyok.
Ilyen volt például Omiš, amely eredetileg nem volt úti terveink között, de mivel a borsos kompár (oda-vissza az egész családnak 520 kuna) miatt lemondtunk arról, hogy Brač szigetére áthajózzunk, és ott Bol városkájában az Aranyszarv strandra elmenjünk, úgy döntöttünk, kárpótol minket az a látvány, ahogy a hegyek közül előbújó Četina folyó a tengerbe torkollik. Omiš egykoron hírhedt kalóztanya volt, amelyet a velenciek uralma váltott fel. Mára az óvárosi rész szépen elkülönül a modernebb részektől, amelyek jellegzetesen egyszerű balkáni hangulatot árasztanak magukból. Omiš városában jó pár órát tekeregtünk, a helyi bazárban megkóstoltuk a füge minden párlatát, a Prošek nevű mazsolabort és a diólikőrt is. Az egyik étteremben egy hűsítő frappét ittunk, Márk egy gumiból készült, tüskés, világító szörnyecskét kapott (előtte megfogadtam, hogy ilyet sosem kap az én gyerekem, persze minden efféle elvet egyszer fel kell adni). Itt követtem el életem első olyan szülői cselekedetét, amikor a saját vágyaimat akarom gyermekemre átruházni (remélem azért több ilyen nem lesz). Spanyol futball drukkerként egy Torres mezt vásároltam Márknak, amit méretéből adódóan persze majd csak olyan két év múlva tud majd viselni, de legalább már van neki. Utolsó előtti nap még a közeli Marina nevű falucska szabad strandjára is elmentünk fürdőzni. Marina egy kis öbölben helyezkedik el, itt szinte áll a víz, ennek köszönhetően rengeteg kisgyermekes családdal találkoztunk itt.
A tengervíz egyébként érkezésünk után egyre jobb hőmérsékletű lett, Márk azért még nem szívesen fürdött volna benne, ezért egy gumicsónakban ringattatta magát a tengeren, miközben a tengervízi sót nyaldosta le a labdájáról. A strandcipők jó szolgálatot tettek, mert rendkívül sok kisebb-nagyobb kő van a tenger alján, amelyek cipő hiányában sok kellemetlenséget okozhattak volna.
A Kempingben rengeteg nemzet megfordult, a legtöbben a magyarok és a lengyelek voltak, de találkoztunk csehekkel, osztrákokkal, németekkel, svédekkel, hollandokkal és britekkel. Az alattunk levő appartmanokban egy lengyel nyári tábor lakóit szállásolták el, akik közül néhányan fejüket adták a telefonbetyárkodásra is.
Az utolsó nap estéjén már a csomagolás keserű íze a szánkban szétterjedt, a borozás után egy-két könnycsepp is elhullott. A dalmáciai nyaralás során csak ott és akkor voltunk, minden gondunkat magunk mögött hagytuk, nem foglalkoztunk semmi mással. Rengeteg élménnyel gazdagodtunk, éppen ezért a gyorsan eltelt napok valahogy mégsem bizonyultak kevésnek, azonban szívünk szerint maradtunk volna még. Nyílván, ennek is vége kellett, hogy legyen.
Július 10-én fél kilenckor hagytuk el a kempinget, miután az idegenforgalmi adót a recepciónál leróttuk Innentől ugyanannak az útnak a tükrét tettük meg, mint amin idejöttünk: Seget Vranjica – Seget Donji után az 58-as úton Prapatnica felé haladtunk, Prgometnél az A1-es autópályára hajtottunk fel, ahol Zadar irányába haladtunk. Bosiljevo II.-nél Karlovac és Zagrab irányába mentünk tovább. A Lučko elégazásnél letértünk az A1-ről áés Ivanja Rekanál az A3-on folytattuk utunkat Slavinski Brod irányába. Kutinánál mentünk le az autópályáról, onnan a 45.ös úton Garešnica, Garešnicki Brestovac, Palešnik, Hercegovac volt az irány, majd Velki Zdenci-nél az 5-ös út következett, végül Grubivo Polje, Virovitica, majd Barcsnál léptük át a határt. Onnan az ismert út: Barcs-Szigetvár-Pécs.
Trogírt elhagyva a hegyek közé érve, már borult ég fogadott minket, néhol az eső is esett. Általában igaz az, hogy a haza utat rövidebbnek éli meg az ember, de ezúttal mindannyian minél előbb túl akartunk lenni az utazáson, így csigalassúsággal fogytak a kilométerek. Délután hatkor értünk haza, aztán a hétvégi családi látogatások miatt túl gyorsan jött a visszazökkenés, és Trogír már nagyon messzinek tűnik. A nyaralás ezúttal valóban kikapcsolt mindent, ami azon kívül létezett, és erre volt szükségem.

(képek még: http://picasaweb.google.com/efrijefeg/TrogirSummer200906300710#)