A Pécsi Nemzeti Színház Társulatának bő kézzel osztotta a díjakat a szakmai zsűri az idei POSzTon. Idén kijárt ez az elismerés a Társulatnak, teljesítményük miatt ebben az évadban többször elismerően fejet hajtottam előttük. Régóta vártam erre, hiszen a színházzal való megismerkedésem a gimnáziumi éveimre, a 1990-es éve közepére tehető. Ekkoriban láttam pár kiemelkedő darabot a pécsiek előadásában, úgymint Bubik István és Andorai Péter kettősével fémjelzett Furcsa pár, Fillár István főszereplésével a Jó estét nyár, jó estét szerelem, stb. Később azonban figyelmem elfordult a pécsi teátrumtól, köszönhető volt ez egyrészt annak, hogy Győrben töltöttem egyetemi éveimet, másrészt folyamatosan csalódtam a színvonalban. Amikor 2002-ben, az egyetemi évek után, hazatértem, kerültem a színházat, a gyenge teljesítmény olyan előítéletet alakított bennem ki a Társulat iránt, hogy történetem első éveiben a POSzT is hidegen hagyott.
Feleségemmel való megismerkedésem vezetett vissza végül a színházhoz, bár a pécsiek teljesítményétől óvakodtam továbbra is. Úgy gondoltam, rengeteg tehetségtelen színész dolgozik itt Pécsett, és rendkívül rossz a repertoár.
Az idei évadban viszont történt egy s más. Sőt, már a 2007-2008-as évad befejezésére tehető a fordulópont, amikor Mohácsi János rendezésében bemutatásra került A Képzelt beteg. A tavalyi évadban a Kritikusok véleménye szerint – a kolozsváriak Csehov Ványa bácsi című előadásával megosztva – az előadás az évad legjobbjának bizonyult. Az előadást a premiert követően láttam, 2008. májusában, és nagyon tetszett, annak ellenére, hogy Mohácsi stílusa komoly csorbát szenvedett első találkozásunkkor, a kaposváriak Veszett fejsze című előadása kapcsán. A művészi teljesítmény azonban ezt az előítéletemet is lebontotta. Az Istenítéletet már pozitív előjelekkel vártam. Az előadást még 2008. decemberében láttam, és igen meggyőző volt. Amit a Veszett fejsze kapcsán Mohácsi keze nyomán nem láttam igazoltnak, most egyszerűen működött, és egy rendkívül sok rétegű, nagy ívű előadást élveztem végig.
Habár alapjában véve A képzelt beteget találtam jobbnak, nem lepet meg a zsűri döntése az idei POSzT végén. Az előadás minden bizonnyal sokat fejlődött, és a hírek szerint rendkívül jól időzített a pécsi társaság, és a Színházi Találkozó versenyelőadása sikerült eddig a legjobban, míg – a rendező véleménye szerint – A képzelt beteg nem volt hibátlan.
Ha számba vesszük még a szerintem nagyon pontos Az Ünnep című előadást, és a jó érdemjegyű Portugált, és a közepesnél jobb Koldusoperát, akkor azt kell mondanom, végre megmozdult valami Pécsett. Mi ennek az oka? Nem látok bele, teljesen kívülálló, egyszerű mezei néző vagyok, de véleményem ez van. A friss szellemiségű fiatal színészcsapat önmagába olyan vérátömlesztést jelentett a Társulatnak, hogy a régi gárda tagjai is komoly motivációt kaphattak tőlük. Rá kellett jönnöm, hogy alapjában véve nem a színészekkel volt baj. Egyszerűen kellett valaki, aki új színt hozott a Társulat életébe. Ez pedig egy olyan rendező lehetett csak, mint Mohácsi János és annak szerzőtársa és testvére, Mohácsi István. Az egyik hónapban végig néztem azokat, akik rendezőként Pécsett dolgoznak. Csak két név szerepelt: Balikó Tamás és Béres Attila. Más hónapokban a fiatal Funk Iván is feliratkozott erre a listára, akinek Ivanovja Kukorelly Endre beválogatása ellenére nagyon nem győzött meg, és állítólag A hazug sem jó. Csiszár Imre Ünnepje mondjuk jó, de ő sem az a formabont, új szellemű rendező, kívülről nézve. Nem vitatom Balikó Tamás és Béres Attila tehetségét, de – úgy gondolom – ha egy Társulat évek óta két-három rendezővel dolgozik együtt, előbb-utóbb belefásul. Elméletemet az is alátámasztja, hogy Mohácsi mindkét pécsi rendezése egyaránt közönség. És szakmai siker lett. Véleményem szerint, meg kellene próbálni olyan rendezőket Pécsre hozni, aki a szakmában is komoly hangot képviselnek, úgymint például Zsótér Sándor, aki rendszeresen vidéken is dolgozik, ezúttal Egerben. Tudom, hogy a pécsi Nemzeti az ország legrosszabbul finanszírozott teátruma, de nem minden pénzkérdés szerintem. Ráadásul – úgy gondolom – Mohácsi sem kap kevesebbet a munkájáért, mint más kaphatna.
A másik „örökös bajom” a repertoár sablonossága. Értem én azt, hogy a nézők nagy része a könnyebb zenés műsorokra megy be inkább, de nem hiszem el, hogy ugyanazokat a darabokat kell mindig váltogatni. Szerintem ezen feltételek között is lehetne bátrabban darabot választani. Egy vígjáték is lehet magasabb színtű előadás, mint amit Béres A hülyéjéből kihozott. Annak az előadásnak a puszta nevettetésen kívül semmi más célja nem volt. Persze a darab sem jó ott, de lehetséges, hogy egy vígjáték egyszerre szórakoztasson, és szellemileg erősítsen. Mindemellett szerintem a pécsi közönség is elbírna nagyobb művészi bátorságot. Egy bátrabb repertoár mellet nem lenne üresebb a nézőtér, szerintem.
A pécsi Társulat idén bebizonyította, hogy erőteljes művészeti teljesítményekre képes, ha megkapja a kellő szellemi közeget. Most a POSzT végén a pécsi színház megkapta erőfeszítése jutalmát is, és talán kellő önbizalmat is nyújt a jövőben a Társulatnak ez az elismerés. Bízok az elkezdett út folytatásának.
Feleségemmel való megismerkedésem vezetett vissza végül a színházhoz, bár a pécsiek teljesítményétől óvakodtam továbbra is. Úgy gondoltam, rengeteg tehetségtelen színész dolgozik itt Pécsett, és rendkívül rossz a repertoár.
Az idei évadban viszont történt egy s más. Sőt, már a 2007-2008-as évad befejezésére tehető a fordulópont, amikor Mohácsi János rendezésében bemutatásra került A Képzelt beteg. A tavalyi évadban a Kritikusok véleménye szerint – a kolozsváriak Csehov Ványa bácsi című előadásával megosztva – az előadás az évad legjobbjának bizonyult. Az előadást a premiert követően láttam, 2008. májusában, és nagyon tetszett, annak ellenére, hogy Mohácsi stílusa komoly csorbát szenvedett első találkozásunkkor, a kaposváriak Veszett fejsze című előadása kapcsán. A művészi teljesítmény azonban ezt az előítéletemet is lebontotta. Az Istenítéletet már pozitív előjelekkel vártam. Az előadást még 2008. decemberében láttam, és igen meggyőző volt. Amit a Veszett fejsze kapcsán Mohácsi keze nyomán nem láttam igazoltnak, most egyszerűen működött, és egy rendkívül sok rétegű, nagy ívű előadást élveztem végig.
Habár alapjában véve A képzelt beteget találtam jobbnak, nem lepet meg a zsűri döntése az idei POSzT végén. Az előadás minden bizonnyal sokat fejlődött, és a hírek szerint rendkívül jól időzített a pécsi társaság, és a Színházi Találkozó versenyelőadása sikerült eddig a legjobban, míg – a rendező véleménye szerint – A képzelt beteg nem volt hibátlan.
Ha számba vesszük még a szerintem nagyon pontos Az Ünnep című előadást, és a jó érdemjegyű Portugált, és a közepesnél jobb Koldusoperát, akkor azt kell mondanom, végre megmozdult valami Pécsett. Mi ennek az oka? Nem látok bele, teljesen kívülálló, egyszerű mezei néző vagyok, de véleményem ez van. A friss szellemiségű fiatal színészcsapat önmagába olyan vérátömlesztést jelentett a Társulatnak, hogy a régi gárda tagjai is komoly motivációt kaphattak tőlük. Rá kellett jönnöm, hogy alapjában véve nem a színészekkel volt baj. Egyszerűen kellett valaki, aki új színt hozott a Társulat életébe. Ez pedig egy olyan rendező lehetett csak, mint Mohácsi János és annak szerzőtársa és testvére, Mohácsi István. Az egyik hónapban végig néztem azokat, akik rendezőként Pécsett dolgoznak. Csak két név szerepelt: Balikó Tamás és Béres Attila. Más hónapokban a fiatal Funk Iván is feliratkozott erre a listára, akinek Ivanovja Kukorelly Endre beválogatása ellenére nagyon nem győzött meg, és állítólag A hazug sem jó. Csiszár Imre Ünnepje mondjuk jó, de ő sem az a formabont, új szellemű rendező, kívülről nézve. Nem vitatom Balikó Tamás és Béres Attila tehetségét, de – úgy gondolom – ha egy Társulat évek óta két-három rendezővel dolgozik együtt, előbb-utóbb belefásul. Elméletemet az is alátámasztja, hogy Mohácsi mindkét pécsi rendezése egyaránt közönség. És szakmai siker lett. Véleményem szerint, meg kellene próbálni olyan rendezőket Pécsre hozni, aki a szakmában is komoly hangot képviselnek, úgymint például Zsótér Sándor, aki rendszeresen vidéken is dolgozik, ezúttal Egerben. Tudom, hogy a pécsi Nemzeti az ország legrosszabbul finanszírozott teátruma, de nem minden pénzkérdés szerintem. Ráadásul – úgy gondolom – Mohácsi sem kap kevesebbet a munkájáért, mint más kaphatna.
A másik „örökös bajom” a repertoár sablonossága. Értem én azt, hogy a nézők nagy része a könnyebb zenés műsorokra megy be inkább, de nem hiszem el, hogy ugyanazokat a darabokat kell mindig váltogatni. Szerintem ezen feltételek között is lehetne bátrabban darabot választani. Egy vígjáték is lehet magasabb színtű előadás, mint amit Béres A hülyéjéből kihozott. Annak az előadásnak a puszta nevettetésen kívül semmi más célja nem volt. Persze a darab sem jó ott, de lehetséges, hogy egy vígjáték egyszerre szórakoztasson, és szellemileg erősítsen. Mindemellett szerintem a pécsi közönség is elbírna nagyobb művészi bátorságot. Egy bátrabb repertoár mellet nem lenne üresebb a nézőtér, szerintem.
A pécsi Társulat idén bebizonyította, hogy erőteljes művészeti teljesítményekre képes, ha megkapja a kellő szellemi közeget. Most a POSzT végén a pécsi színház megkapta erőfeszítése jutalmát is, és talán kellő önbizalmat is nyújt a jövőben a Társulatnak ez az elismerés. Bízok az elkezdett út folytatásának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése