Hú, de messze van Petuski!; Stúdió "K" Színház, Budapest; rendező: Tamási Zoltán

A POSzT látványképéhez hozzátartozik a versenyelőadások előtt a bejáratnál tolongó emberek csoportjának a képe, akik – bízva a jegyszedő hölgyek kegyében – arra várnak, hogy bebocsáttatást nyerjenek a kívánt előadásra. Pénteken én is próbát tettem, és a Stúdió „K” Színház beválogatott produkciójára, a Hú, de messze van Petuski! című kamaradarabra megkíséreltem bejutni. Végül szerencsével jártam, olyannyira, hogy az első sor közepén foglalhattam el helyemet. A darabra kapható jegyek a jegypénztár nyitását követően az elsők között fogytak el. Gondolom a temérdek szponzori és szakmai jegy a címzetteket nem győzte meg arról, hogy meg kell tekinteni ezt a röpke (mindössze 75 perc hosszúságú) darabot, így valamennyi jegytarhálót beengedtek a Szobaszínház nézőterére.

Harangzúgással, üvegcsörömpöléssel indul az előadás. A sötétből egy üveg halom alól Venyicska, a menthetetlen alkoholista kúszik lassan elő. A darab főszereplője, Venyicska részeg. Nem csak most, mindig. A kérdés csak az, hogy ezúttal mennyire. Venyicska rendszeresen Moszkvából Petuskiba vonatozik, hogy miért? Jó kérdés. A delírium homályából olykor egy a peronon várakozó nő képe és egy fiúgyermek arca világlik elő.

Az előadás Venyedikt Jerofejev Moszkva-Petuski című kisregényének és a Walpurgis-éj, avagy a kővendég léptei című tragikomédiájának felhasználásával Tamási Zoltán alkalmazta színpadra, aki egyben a darab főszerepét is eljátssza. Előre le kell szögeznem, hogy az irodalmi alapokat nem ismertem az előadás előtt, így a nézői befogadóképességem korlátozottabb volt, mint talán kellett volna. Úgy gondolom, azonban ez kicsiny hiba a részemről, hiszen, véleményem szerint, vajmi kevés néző érkezik úgy egy előadásra, hogy tisztában lenne az irodalmi alapanyaggal. Ebből a szempontból a színházi embernek úgyis érthetővé, átélhetővé kell tennie egy előadást, hogy ragaszkodna az alapmű ismeretéhez.

Az ivás rendkívül változatos dolog, így Venyicska sohasem unatkozik. Az alkohol hatására nagyon tanulságos dolgok történnek, az ember például mindig odatalál a Kurszki pályaudvarra, kiváltképp, ha a Kremlt szeretné látni. Venyicska pedig minden áldott nap szeretné. Így jut el mindig a Kurszki pályaudvarra. De ezen a napon mégsem oda tart; Petuskiba igyekszik, vonattal. Venyicskát az utazás során két tiszta feketében ücsörögő alak kíséri. A vajszín ingbe és csíkos nadrágba öltözött Venyicska fejében angyalok ők, akik támogatják az útján. Kakasy Dóra és Homonnai Katalin azonban angyal szerepük mellett, megelevenítik a Venyicska által felelevenített pillanatok szereplőit: ivócimborákat, munkatársakat, orvosokat és ellenőröket. Az utazás során mesélt minden egyes történet az ivás körül forog, és a mennyiségi vonalat az üres üvegekből álló díszlet remekül kiszolgálja. Vodka, vörös- és fehérbor, vermut, stb. fogy a vonaton és a megelevenedett anekdotákban is. Kapunk egy kevés rendszerkritikát is, amely nyilván szólt az akkori szovjet berendezkedésnek, de ez a mai társadalmi hülyeségekre is kiválóan aktualizálható. Az előadásban megjelenik az orosz élet monoton körforgása, az Idétlen idők folyamatosan változatlan jelenideje.

Az előadást praktikusan leleményes minimalizmus jellemez. A díszlet mindössze négy egymásba rakott sörsátras vagy tornatermi (kinek hogy tetszik) padból áll, amely tetszés szerint jelölhet vonatablakot vonatüléssel, kocsmai pultot, mennyei lest, orvosi rendelőt, satöbbit. Emellett persze az üvegek is főbb szerepet kapnak, a Kreml, vagy a harang funkcióját is Venyicska legjobb barátai töltik be. Az előadás igazi erőssége a semmiből teremtés, amely jó példája az alkotói furfangnak. A minimalizmusból rengetek nyelvi és térbeli komikum ered. Az előadás főszereplője, Tamási Zoltán az elején nagyszerűen fogja meg Venyicska alakját, az angyalokat játszó színésznők remekül egészítik ki őt.
Remek, ügyes, friss előadás a Petuski, mégis maradt bennem némi hiányérzet. Nem ismerem az alapművet ugyan, ez az én hibám. Tény marad azonban az, hogy számomra nem jött át a darab drámaisága. Venyicsak magányos ember, az orosz néplélek megtestesítője, de mi a tragédiájának a lényege, azt nem tudtam meg. Tamási Zoltán a végére a kelleténél egy kicsit többet adott rá az alkoholos befolyásoltságból, így sokszor feleslegesen hangos, érthetetlen mondatok hangoztak el. Olvasva az előadás másnapján megtartott szakmai beszélgetését, ez a megszokott hazai terep hiánya miatt szándékos volt. Kár érte. Tetszett, de nem maradéktalanul.

(képek: www.poszt.com; FoTóth)