Kosztolányi Dezső: Esti Kornél; Esti Kornél kalandjai; Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2007

Talán már említettem korábban is, hogy nem jellemző rám az újraolvasás. Oly sok könyv van, amely befogadásra vár a részemről, hogy nincs elegendő idő egy mű újbóli kézhezvételére. Nagyon ritkán mégis megteszem. Így voltam Márai Sándor Gyertyák csonkig égnek című regényével, és az imént fejeztem be Kosztolányi nagyszerű kötetét, amely Esti Kornélról szól. Még gimnazista koromban, vagy friss egyetemistaként találkoztam a novellákkal. Akkoriban az Európa Kiadó ízléstelen – bár olcsó – diákkönyvtári kiadványát vettem kézbe. Később megtudtam, hogy léteznek olyan novellák is, amelyben ugyancsak Esti a főszereplő. Az eredeti 1933-ban megjelent novellagyűjtemény után az író halálának évében (1936) közreadott Tengerszem-ben jelent meg egy újabb kötetnyi ciklus (Esti Kornél kalandjai). Évtizedekkel azelőtt megjelent már egy egybeszerkesztett kötet (talán a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában), de az szinte beszerezhetetlen volt. Antikváriumokban nagy ritkán egy-egy példány előkerült, de leginkább akkor találkozhatott az ember vele, ha betért valamelyik helyi könyvtárba.

Amikor a Partvonal Kiadó 2007-ben úgy döntött, hogy ismét megpróbálkozik a két novellafüzér együttes kiadásával, nagyon örültem. Meg kellett, hogy vegyem. Ennek ellenére három évig halogattam az elolvasását. Az egyik felét már ismertem, ez volt a késlekedés legfőbb oka. Most úgy döntöttem belevágok, és természetesen az elejétől kezdtem. Nem bántam meg, mert ismét találkozhattam Kosztolányi remek prózájával.

Nem tudom, hogy jelenleg mi folyik a középiskolai irodalomórákon, de tartok attól, hogy a nemzeti tanterv túl sokat most sem enged az Esti Kornélból. Annak idején az irodalmi szöveggyűjteményünkbe talán egy-két rövidebb novella került be az Esti Kornél kalandjaiból, aztán slussz-passz. Kosztolányi művészetéről az amúgy valóban nagyszerű költeményein keresztül tudhattunk meg valamit, a prózai író csak amúgy mellékes életrajzi zöngeként jelent meg szemünk előtt.

A könyv első kötete, az Esti Kornél – amely a kötet jó kétharmadát teszi ki – hosszabb lélegzetvételű novellákat gyűjt egybe és Esti Kornél születésének, utazásainak tartalmas beszámolóit nyújtja. A könyv második fele, Az Esti Kornél kalandjai a pesti kávéházi kultúrközegben megszületett adomák, anekdoták gyűjteményes tárháza, amely bennfentes, kritikus hangvételben beszél a hazai terepről.

Az Esti Kornél irodalomtörténetileg azért is jelentős annyira, mert Kosztolányiról, mint az irodalmi élet szereplőjéről is komolyabb képet kapunk. A szerző ugyanis Esti alakja mögé bújva önmagáról beszél a novellák során. Nyílván az írói képzelet, a vicc, a groteszk, a cinikum belenyúl a helyzetek valóságtartalmába, de nem a szó szerinti igazság lényeges itt, hanem az érzület, a jellem, amely átszüremlik a novellák betűsűrjén.

Kosztolányi Kornél azaz Esti Dezső anekdotáin keresztül a legfontosabb kérdésekről, életről és halálról vallott gondolatokról tudunk meg sokat. A Kötetbe rendezett utolsó írás, a Világ vége utolsó sorai gyönyörű szépen foglalják össze egy élet lényegét. „Mert jegyezd meg, hogy csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készültünk el, és mindenáron élni akarunk. A rend, melyet magad körül látsz, voltaképpen rendetlenség, s a rendetlenség az igazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.”

Na igen. Esti történetein persze érződik a XX. század eleje, de Kosztolányi és az egész Nyugat nemzedékkel vetet kezdetét az a fajta modern irodalom, amelyet még a mai olvasó is élvezni képes. Kosztolányi egyik kiemelkedő alakja nemzedékének. Meggyőződhettem arról, hogy még ma, a XXI. század hajnalán is frissen cseng a hangja.