Srđn Golubović A csapda című filmje súlyos alkotás. Témájában is határozott nyomást irányoz a néző lelkére, elbeszélésében pedig meglehetősen pontos fogalmaz. Szerető család alapja rendül meg, amikor kiderül, hogy a szülők egyetlen gyermeke súlyos szívbetegségben szenved. Az egyetlen megoldást egy szívműtét jelentené, amely azonban a szülők átlagos egzisztenciális körülményei miatt elérhetetlen vágyálom, ugyanis 36 ezer euróba kerülne a Berlinben végrehajtott beavatkozás. Az anya elkeseredésében a jólelkű embertársaiban keresi a mentsvárt, hirdetést ad fel az újságban segítséget várva. Egy férfi jelentkezik a segélykérő szóra, az apa találkozik vele. A férfi a teljes műtéti költség kifizetését ígéri, egyetlen feltétele van: az apának meg kell ölnie egy férfit.
A tökéletes sakk-matt helyzet. Mit tegyen ilyenkor egy szülő, akinek semmi más lehetősége van? Vajon meddig terjed a szerető gondoskodás határai? És mit tudunk utána önmagunknak megbocsátani? Mindezek olyan súlyos kérdések, amelyekre lehetetlen válaszolni. Én legalábbis nem tudnék.
Az apa hosszú-hosszú gyötrődés után, a gyermek újabb rohama alkalmával megteszi a megtehetetlent, gyilkol fia életéért. Élettel fizet egy másik életért. Golubović azonban nem áll meg itt, az apa csapdahelyzetét tovább mélyíti. A megbízó nem jelentkezik, az ígért pénzt nem küldi meg. Mindezt a rendező úgy tálalja elénk, hogy a néző maga is belesétál a csapdába. Én is elhittem, hogy a fizetséghez kétség sem férhet. De a súlyos döntés megbosszulja önmagát. Golubović azonban nem kímél a továbbiakban sem minket: a segítség onnan jön, ahonnan nem kellene. A megölt férfi felesége jót akar cselekedni, ezért felajánlja a pénzt az apának, hiszen ismerik ők egymást. A nő lánya és a férfi fia rendszeresen együtt játszanak a játszótéren. Ez az a segítség, ami az apa már nem fogadhat el, a nő azonban mégis megtalálja a segítségnyújtás módját.
A férfi sorsa megpecsételődött. A gyermek műtéte sikeres, ámde ennek ára van, komoly fizetséget kérnek érte. Önfeláldozás ez? Erkölcsileg megítélhetetlen. Golubović filmje attól lesz igazán megrázó, hogy nem tudjuk sem az apát felmenteni, sem magunkat. A film a megannyi csavarja ellenére sem bonyolítja túl magát, csak kíméletlenül továbbfűzi a megkezdett gondolatsort, amely lavinaszerűen visz magával mindent.
A csapda egy meglepően jó film, kis szerb mozicsoda, innen a déli szomszédból.
A tökéletes sakk-matt helyzet. Mit tegyen ilyenkor egy szülő, akinek semmi más lehetősége van? Vajon meddig terjed a szerető gondoskodás határai? És mit tudunk utána önmagunknak megbocsátani? Mindezek olyan súlyos kérdések, amelyekre lehetetlen válaszolni. Én legalábbis nem tudnék.
Az apa hosszú-hosszú gyötrődés után, a gyermek újabb rohama alkalmával megteszi a megtehetetlent, gyilkol fia életéért. Élettel fizet egy másik életért. Golubović azonban nem áll meg itt, az apa csapdahelyzetét tovább mélyíti. A megbízó nem jelentkezik, az ígért pénzt nem küldi meg. Mindezt a rendező úgy tálalja elénk, hogy a néző maga is belesétál a csapdába. Én is elhittem, hogy a fizetséghez kétség sem férhet. De a súlyos döntés megbosszulja önmagát. Golubović azonban nem kímél a továbbiakban sem minket: a segítség onnan jön, ahonnan nem kellene. A megölt férfi felesége jót akar cselekedni, ezért felajánlja a pénzt az apának, hiszen ismerik ők egymást. A nő lánya és a férfi fia rendszeresen együtt játszanak a játszótéren. Ez az a segítség, ami az apa már nem fogadhat el, a nő azonban mégis megtalálja a segítségnyújtás módját.
A férfi sorsa megpecsételődött. A gyermek műtéte sikeres, ámde ennek ára van, komoly fizetséget kérnek érte. Önfeláldozás ez? Erkölcsileg megítélhetetlen. Golubović filmje attól lesz igazán megrázó, hogy nem tudjuk sem az apát felmenteni, sem magunkat. A film a megannyi csavarja ellenére sem bonyolítja túl magát, csak kíméletlenül továbbfűzi a megkezdett gondolatsort, amely lavinaszerűen visz magával mindent.
A csapda egy meglepően jó film, kis szerb mozicsoda, innen a déli szomszédból.
(Srđn Golubović: A csapda)
(képek: www.mozi-dvd.hu; www.filmkatalogus.hu)
2 megjegyzés:
Igen, ez tényleg jó film, láttam tavaly nyáron. Bár egy kissé talán túlságosan is összevágnak a cselekményszálak benne, mégsem érezzük mesterkéltnek, inkább végzetszerűnek. Igazi végzetmozi.
igen taláén ez a jó szó rá
Megjegyzés küldése