Eugene O’Neill harminc évet átölelő drámaírói munkássága során kétféle stílushoz vonzódott leginkább: realizmushoz és az expresszionizmushoz. Repertoárjában éppúgy helyet kapnak az egyfelvonásos művek, mint az egész estés színpadi alkotások. Az első körbe tartozó darabjaiban főleg a szereplők sorsát, lelkiállapotát kutatja, a szimbolista-expresszionista műveiben a formákkal kísérletezik. A negyvennyolc darabot magába foglaló életművét végül 1936-ban Nobel-díjjal ismerték el.
Az Utazás az éjszakába utolsó, 1941-ben írt és posztumusz bemutatott (1953-ban halt meg) drámája saját családjának tragédiáját rajzolja meg. A wikipédia szerint általában ezt tartják a legtökéletesebb művének. Nem ismerem O’Neill munkásságát, eleddig nevét az Eljő a Jeges darab révén ismertem, amelyet sosem olvastam, színpadon sosem láttam, de nevem okán ismerőseim sokszor vicceltek vele.
A Budapesti Kamaraszínház és a Pécsi Nemzeti Színház közös produkciójában bemutatott darab egy négytagú család szeretetteljes és egyben gyűlölettel teli kapcsolatrendszerét mutatja be. Az elhibázott életek, a vagyonért, sikerért eladott tehetségek, züllött emberi viszonyok között hitet vesztett emberek látunk, akik folytonosan becsapják önmagukat és egymást. A kölcsönös függőség rendszerében felsejlik apa, anya, fiú, testvér, férj, feleség hazugsága. A háttérben sutyorgó igazság a szereplők sebezhetőségére, hitetlenségére, kétségbeesésére világít rá.
Tartottam az előadástól. Nem szeretem igazán az olyan darabokat, ahol a szereplők elbeszélve egymás mellett, meredten bámulva végig monologizálják az előadást. Ehhez képest az első felvonás meglepetésszerűen lekötötte figyelmemet. A tőle elvárható alakítását nyújtó direktor, Balikó Tamás és a tehetséges ifjú színészek (Zayzon Zsolt és Pál András) mellett a vendégszereplő Kováts Adél számomra nem hagyott kétséget afelől, hogy értik a szakmájukat. A második felvonás azonban megmutatta azt is, hogy a darab rossz. Nem bírom értékelni az olyan színpadi műveket, ahol legalább egy felvonásnyi időben mindenki részegen fetreng. Persze azt is lehetne mondani, hogy a színészek nem képesek megbirkózni a feladattal, de én nem ezt éreztem. Értettem én az ital által görcsükből feloldódott emberekből feltörő szívszorító fájdalmat, de a második felvonás sok volt. Untam, alig vártam, hogy befejeződjön. Felemás, összességében elégedetlen érzéssel hagytam el a nézőteret az előadás végén. Mindez azért sajnálatos, mert az utóbbi időben elkényeztetett a pécsi Társulat engem. Hangsúlyozom azonban, hogy inkább a darabválasztással, illetve a rendezői koncepcióval van gond, nem a színészekkel. Persze az is lehet, hogy az én készülékemben van a hiba. Ízlések és pofonok. Azt hiszem abbahagyom a közhelyek gyártását, egyebet meg nem tudok mondani az előadásról.
Az Utazás az éjszakába utolsó, 1941-ben írt és posztumusz bemutatott (1953-ban halt meg) drámája saját családjának tragédiáját rajzolja meg. A wikipédia szerint általában ezt tartják a legtökéletesebb művének. Nem ismerem O’Neill munkásságát, eleddig nevét az Eljő a Jeges darab révén ismertem, amelyet sosem olvastam, színpadon sosem láttam, de nevem okán ismerőseim sokszor vicceltek vele.
A Budapesti Kamaraszínház és a Pécsi Nemzeti Színház közös produkciójában bemutatott darab egy négytagú család szeretetteljes és egyben gyűlölettel teli kapcsolatrendszerét mutatja be. Az elhibázott életek, a vagyonért, sikerért eladott tehetségek, züllött emberi viszonyok között hitet vesztett emberek látunk, akik folytonosan becsapják önmagukat és egymást. A kölcsönös függőség rendszerében felsejlik apa, anya, fiú, testvér, férj, feleség hazugsága. A háttérben sutyorgó igazság a szereplők sebezhetőségére, hitetlenségére, kétségbeesésére világít rá.Tartottam az előadástól. Nem szeretem igazán az olyan darabokat, ahol a szereplők elbeszélve egymás mellett, meredten bámulva végig monologizálják az előadást. Ehhez képest az első felvonás meglepetésszerűen lekötötte figyelmemet. A tőle elvárható alakítását nyújtó direktor, Balikó Tamás és a tehetséges ifjú színészek (Zayzon Zsolt és Pál András) mellett a vendégszereplő Kováts Adél számomra nem hagyott kétséget afelől, hogy értik a szakmájukat. A második felvonás azonban megmutatta azt is, hogy a darab rossz. Nem bírom értékelni az olyan színpadi műveket, ahol legalább egy felvonásnyi időben mindenki részegen fetreng. Persze azt is lehetne mondani, hogy a színészek nem képesek megbirkózni a feladattal, de én nem ezt éreztem. Értettem én az ital által görcsükből feloldódott emberekből feltörő szívszorító fájdalmat, de a második felvonás sok volt. Untam, alig vártam, hogy befejeződjön. Felemás, összességében elégedetlen érzéssel hagytam el a nézőteret az előadás végén. Mindez azért sajnálatos, mert az utóbbi időben elkényeztetett a pécsi Társulat engem. Hangsúlyozom azonban, hogy inkább a darabválasztással, illetve a rendezői koncepcióval van gond, nem a színészekkel. Persze az is lehet, hogy az én készülékemben van a hiba. Ízlések és pofonok. Azt hiszem abbahagyom a közhelyek gyártását, egyebet meg nem tudok mondani az előadásról.
(képek: Körtvélyesi László; www.pnsz.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése