Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél; Pécsi Nemzeti Színház, rendező: Mohácsi János

Az előadás szórólapja szerint, „Ion Luca Caragiale Az elveszett levél című darabja abban a magyar néző számára úgyszólván ismeretlen helyzetben játszódik, amikor piszlicsáré magánügyek határozzák meg egy város, egy ország sorsát, és földhözragadt, személyes, helyi érdekek, illetve olümposzi magasból érkező párthatározatok irányítják a helyi kisközösségek életét. Mindent meg fogunk tenni azért, hogy ezt az egzotikumot valahogyan érthetővé tegyük, közelebb hozzuk a hazai közönség számára."
Nos az előadásban bemutatott társadalomrajz korántsem ismeretlen a magyar néző számára, hiszen társadalmunk az előadásban felvonultatott emberi hülyeség közéletünkben, celeb világunkban nem ismeretlen kategória. Az alkotók szerencsére azonban nem a jelenkori magyar viszonyokra fókuszáltak az előadás létrehozásakor, hanem globálisabb és általánosabb képet próbáltak festeni az emberi hülyeségről. A történet ugyan a térben és időben meghatározott (az 1880-as évek Romániájában járunk), az időbeli és térbeli környezet azonban némi érintettség ellenére is olyanfajta elidegenítő erővel bír, amelyben a nézőnek óhatatlanul a távolabbi összefüggések jutnak eszébe. Az ország választás előtt áll, az egyik párt egyik legprominensebb emberének öccse (aki ugyancsak befolyásos közéleti személyiség) és felesége bonyolódik szerelmi viszonyba. A közös légyottok egyik bizonyítéka, egy szenvedélyes szerelmi levél azonban elkallódik, és illetéktelen kezekbe kerül, amely a politikai manőverek láncát indítja el. A szerelmi szál a darabban lényegében csak ürügy a társadalom elé tartott görbe tükörbe való bepillantásra.
Caragiale darabját nem ismerem, nem olvastam, de a hírek szerint és az eddigi alkotói eljárásmódot is figyelembe véve, látható, hogy Mohácsiék egy, az írott művet felhasználó szuverén szerzői művet hoztak létre, amelyben a félreértéseken alapuló vígjáték és a társadalmi szatíra elemei vegyülnek egymással, kihangsúlyozva, élesen kontúrozva az abszurd helyzeteket. A hülyeség, mint olyan a modern társadalmakban létjogosultságot nyert, általánosan elfogadott mozgatórúgóvá vált.
A Pécsi Nemzet Színház Társulata a Mohácsi testvérekkel való együttműködésük sikere (A Képzelt beteg 2008-ban, az Istenítélet pedig az idei évadban nyerte el a legjobb előadás díját a Színikritikusok szerint) nyomán magasra tette a mércét, így már egy egészen más nézői elvárásnak kellett megfelelniük, mint egy évvel korábban.
A Mohácsi előadások jellemzője, azaz a Társulat egységként történő működtetése, ismételten megvalósul. Véleményem szerint mindenki a maximumot hozza ki magából, sőt egyesek saját árnyékukon is át tudnak lépni (például kellemes meglepetés volt számomra Vidákovics Szláven játéka), mindenki a helyén van, sportnyelven szólva „nem önzőzik”, végrehajtja azt a feladatot, amelyet a rendezői utasítás szerint meg kell csinálnia. A pécsi Társulat legnagyobb hozadéka a Mohácsi Jánossal való találkozásból – szerintem – elsősorban a közös alkotói munkába való hit és felelősség megfelelő átérzése. Emiatt nem is szívesen emelnék ki egyetlen színészt sem az összjátékból, mindannyian nagyszerűek voltak.
A Mohácsi darabok elmaradhatatlan velejárója a zene, Kovács Márton és csapata ezúttal amolyan kusturicás talpalávalóval festi be a színpadot, erősítve a látottak burleszk hatását. A sötét tónusok jellemezte díszlet is dicséretet érdemel, komoly alkotói vívmány a pécsi színház sanyargatott helyzetében.
Nem rossz előadás a pécsiek évadnyitó bemutatója, de számomra a sok nyelvi trükk, testi játék okozta humor mellett a drámai hatás kicsit súlytalannak bizonyult. Az Istenítélet végén a tenyerem izzadt, annyira megütött a darab mondanivalója. A képzelt beteg annak ellenére komoly drámai végkifejlettel bírt, hogy szinte végigröhögtem az előadást. Az elveszett levélben csak néhány pillanatban éreztem ezt, vagy az ehhez hasonló drámai hangsúlyt, az abszurd, a szatíra mellett azonban a katarzis csendes maradt.
Nyílván Az elveszett levél jellegében más a fent jelzett előadásoknál, de az is megeshet, hogy még össze kell forrnia az előadásnak. Minden kétségem, hiányérzetem mellett azonban le kell szögeznem: a pécsi Társulat ezúttal is komoly munkát végzett. A teljesítmény már egészen más mércén kerül megítélésre.

(képek: Körtvélyesi László; www.pnsz.hu)