A bizalom köre

Stockholm fagyos külvárosi negyedében él Oskar Eriksson, egy átlagos 12 éves kisfiú, aki folyamatosan szenved vagányabb, pökhendibb iskolástársai megaláztatásától. Szomszédjukba költözik Eli, a különleges lány, akiről hamar kiderül, hogy csak emberi vérrel képes oltani étvágyát. Oskarnak nincs senkije: ugyan édesanyjával él, de az asszony valójában észre sem veszi a fiút, az apjánál tett látogatások alkalmával sem kap több figyelmet. Eli édeaspjával érkezik a lakótelepre. A lány különleges életmódja miatt örökre száműzött a társadalom viszonyrendszeréből. Oskar és Eli sajátja a magány, a sötétség csöndjébe való burkolózás. Az Engedj be! egy koravén kisfiú és egy kortalan lány különleges barátságának a története, dacára a sor rémisztő és véres képsorok ellenére.
Tomas Alfredson filmje végtére is vámpír-film, hiszen egyik főhőse az emberi vérre van rákattanva, ebből pedig számos rémes esemény következik. Bevallom, sosem voltam oda a vámpírtörténetekért. Számos gagyi filmet sikerült összehozni már a filmeseknek ebben a témakörben, talán még Tarantino poénfilmje (persze a rendező Rodriguez volt), az Alkonyattól pirkadatig tetszett közülük a leginkább. A műfaj egyik legújabb, svéd darabja azonban meglehetősen komolyan veszi magát. A rendező itt sokkal inkább két lény kapcsolatára helyezi a film középpontjába, mintsem a sztoriban rejlő vérgőzös lehetőségekre.
Az Engedj be! helyenként hátborzongató, sokkoló és félelmetes mozi, de alapjában véve a hangsúly a magány és a bizalom képi megalkotására tolódik. Ebben nagy erő Hoyte van Hoytema operatőri munkája, és a két főszereplő gyermek (Kare Hedebrant és Lina Leandersson) eszköztelen játéka, az arcuk csöndes kifejezőereje. A fiú és a lány lassan megismerik egymást, kibontakozik a bizalom közöttük. Az önzetlen szeretet az önmagunktól való félelmet is képes kezelni, helyére tenni.
Alfredson filmje ugyanakkor a szemérmes hangulat és az olykor megjelenő harsány erőszak kettőse között őrlődik, miközben nem nélkülözi a fekete humort sem. Néhol az intenzív zenei aláfestést túl harsánynak, helyenként feleslegesen hatásvadásznak ítéltem meg. Összességében azonban az Engedj be! figyelemre méltó teljesítmény, hisz az alkotók úgy alkottak valóban műfajfilmet, hogy annak szabálykönyvét sikerült felforgatniuk. A horror-filmek vérbő dramaturgiája helyett a szereplők motivációira és viszonyaira főkuszáltak. Az eredmény pedig egy kifinomult érzékkel átgondolt, végtelenül szomorú és méltóságteljes emberi történet lett.

(Tomas Alfredson: Engedj be!)
(fotók: http://www.est.hu/)