2009. augusztus 25., kedd

Dunaremete és Darnózseli

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még valaha visszatérek Dunaremetére, ahol egyszer első egyetemi évemben fordultam meg, amikor az egyik évfolyamtársam vendégszeretetét élveztem első római jogi vizsgámat megelőző éjszaka (egyébként én büszkélkedhettem azzal a címmel, hogy az évfolyamunkon elsőként buktam meg a rettegett tárgyból).
A falu a Szigetköz szívében fekszik, Győrtől 32, Mosonmagyaróvártól 12 kilométerre, és a község hivatalos weboldala szerint jelenleg 254 lélek lakja, egyes vélemények szerint ez eléri a háromszázat is. A faluban régi jó ismerőseink laknak, akiknek nem mondhattunk nemet, amikor már sokadszorra kedvesen invitáltak vendégségbe magukhoz, főleg, hogy júniusban náluk egy leánygyermek is meglátta a napvilágot, így őt is ideje volt meglátogatni. Az augusztus huszadikai hosszú hétvége erre kiváló alkalmat nyújtott.

Szállásunk a szomszédos faluban, Darnózseliben volt (Tamás Vendégház, Jókai utca 22.), ahol hallatlan kedvességgel fogadtak minket, és szállásadóink legnagyobb örömére az érkezésünkre kínált rövid italt sem utasítottuk vissza. Darnózseliben a megérkezés napjának délutánján tartózkodtunk hosszabb ideig, de a következő két napot barátainknál töltöttük, a vendégházba valóban csak megszállni tértünk meg.
A Dunaremetén eltöltött két nap alatt rendkívül jól éreztük magunkat, a város zaját, az EKF térfelújítások harsány kopogását, a panell lakásban lakók magánéleti civódásait és az éjszakai kocsmából hazatérő lelkek vonyítását magunk mögött hagytuk. Az általánosan csöndesebb vidéket más zaj töltötte meg: számtalan kutya csaholása, a templom harangjainak menetrendszerinti kongása, egy létráról leeső munkás fejének koppanása. A városi emberre üdítően hat az efféle környezet, könnyen fel tud töltődni a dolgos mindennapokra, csak a visszazökkenés fájdalmas.
A remetei két nap alatt barátainkkal beszélgettünk, babáztunk az újszülöttel és néztük, ahogy gyermekünk széles mosollyal az arcán közlekedik le-föl a kertben, vagy éppen dömperen ülve utazik. Csipisz is jó barátra lelt Levente személyében e két nap alatt, ennyire jól még senki emberfiával nem játszott el. Találkozott jó pár „Vau”-val is, akik közül nem egy üdvözlésképpen védhetetlenül bevitt neki egy arcon-nyalást. Csipisz első esését is elszenvedte, amelynek helyét három kis kavics nyoma jelzi a homlokán (azóta idehaza már az állát is sikeresen lehorzsolta). Családunk felnőtt tagjai vendéglátónk felmenőinél töltött vendégeskedés alatt finom ételeket ettek, a gyerekekkel a kerti mobil medencében megmártóztak, aztán (főleg a hímnemű tag) az egyik este végére jól el is áztak némi whiskey és bor elfogyasztása után.
Dunaremetén egyik nap a szemerkélő esőben és fülledt légkörben a közeli töltésre gyalogoltunk el, amely mellett épp egy „hippifesztivál” (Pyramiduna fesztivál) gépzenéjének zakatolása zavarta a hallójáratunk kényelmét.
Két nap barátaink körében valóban fantasztikus volt, az ember mindig mélyen emlékezik a manapság ritkaságszámba menő kedvességre, főleg ha ennyire bőkezűen osztogatják neki. Meg kell, hogy mondjam, fájó szívvel jöttem haza, de a tökéletes pillanat is mulandó, igaz nem elillanó.
Haza a környéken kiránduló és értünk jövő nagyszülőkkel utaztunk. Vasárnap még megálltunk Győrben, ahol diákéveim meghatározó éveit töltöttem. Hét éve, amióta befejeztem az egyetemet, nem jártam a városban. A városhoz kötődő érzéseim megfakultak, átalakultak, a múlt ölelte keblére őket, így egészen furcsa érzés volt Győrben járni. Tudtam, merre található a Széchenyi tér, a színház, a Rába part, a bazilika, az utcák, a terek ismerősek voltak, de a jelentésük kiüresedett, a régmúltból tekintettek vissza rám, ahonnan már a nosztalgia érzése sem tér vissza. Nyilván én is sokat változtam azóta, azért is éreztem úgy, hogy az egy másik ember volt, aki egykoron ezeket az utcákat rótta. Az egyetem befejezésével elhatároztam, hogy lezárom a győri időszakot magamban, de csak most tudtam meg, hogy ez teljesen sikerült. Lepusztultnak éreztem a várost, amihez nyilván a szürke, szomorkás idő is hozzájárult. Győr pedig bizonyára sokat fejlődött az elmúlt hét évben, de már ott-tartózkodásom éveiben sem tudtam Pécshez mérni (gazdaságilag nyilván a Rába-parti város áll jobban, de a városképből áradó szellem Pécsett engem jobban megfog) az észak-nyugat magyarországi várost, és ez az érzés most még jobban felerősödött bennem, nem véletlenül jöttem én haza akkoriban, és mennyire jól tettem.
Győr sétálóutcájában, a Baross Gábor utcán, a belváros talán legdrágább éttermébe sikerült beülnünk (Big Ban Club), ahol nagyon finom ebédet fogyaszthattunk el, Csipisznek is ízlett a levesben főtt hús. A koradélutáni étek elfogyasztása után a belvárosban sétáltunk egyet, amíg fiunk a babakocsiban aludt. A haza út a Bakonyon keresztül (Csesznek, Zirc) át, a Balaton mellett vezetett, áthaladva Tolna megyén. Este 8 után értünk haza, tengernyi élménnyel. Jó volt újra itthon, de a barátok mellett is mindig jó.



(többi fotó:http://picasaweb.google.com/efrijefeg/Dunaremete2009Augusztus#)


2 megjegyzés:

Novics János írta...

Basszus , Dunaremetén lakik az anyám. Ott éltem 7 évet. Borzasztó hely, már legalábbis nekem az volt, turistaként más lehet.

jeges-varga írta...

Hát minden helyhez valami érzelem kötődik. Élni, hosszabb távon, valószínűleg én sem tudnák ott. ha falu, akkor is egy nagy város közelében. De egy panell-lakónak nagyon jó érzés volt kicsit kimozdulnia, messze a várostól. Na meg ne feledjük barátainknál voltunk, és az emocionális értékét ez is növeli a helynek.