Megint két filmről

A Sötétkékmajdnemfekete a huszonéves Jorge különös felnőtté válásáról mesél nekünk. Jorge házmesterként dolgozik lépcsőházukban, ahol régóta beteg, tolókocsis édesapját ápolja napi huszonnégy órában. A rendszeres kitörési kísérletei, hogy diplomáját felhasználva hét év elteltével végre komolyabb állást találjon, folytonosan kudarcba fulladnak. Bátyja, Antonio épp a börtönből szabadul, maga után hagyva szerelmét Paulát, akit férfiúi teste hibája miatt képtelen teherbe ejteni, a lány pedig ezzel tud kitörni félresiklott sorsából. Antonio tisztában van azzal is, hogy Paula választása ő rá csak a fizikai jelenléte miatt esett. Mivel szerelmét mindenképpen meg akarja tartani, Jorgét beszéli rá, hogy csináljon gyereket Paulának. A fiú az intimszobai légyottok különös légköre és egy felmelegített serdülőkori szerelem (Natalia) zavart utórezgései között őrlődik.
A címben szereplő szín annak az öltönynek a színére utal, amelyre Jorge folyamatosan áhítozik, amely a felnőtt lét reményével kecsegteti őt. Daniel Sánchez Arévalo filmje könnyed műve gyarapítja azon spanyol filmek sorsát, amelyben az Ibériai-félsziget mágikus realista atmoszférája lengi be a filmvásznat. A sötétkékmajdnemfekete hősei is legalább olyan elrugaszkodott alakok, mint Almodóvar szereplői vagy Az Északi sarkkör szerelmesei című film főszereplő párosa.

(Daniel Sánchez Arévalo: Sötétkékmajdnemfekete)

Párizs mindenkit megihlet. Már szinte közhely, hogy Párizs a szerelem városa, egyszer talán én is megtudom miért, ha eljutok a francia fővárosba, addig huszonkét rendező tizennyolc rövid történetéből hagyom magam meggyőzni erről. Nem igazán érdekelnek azokat a projekteket, amikor rendezők sokasága összeállnak, hogy mindannyijuk filmes skicceikkel egy egészet dobjanak össze. Előítéletem egyszerűen abból táplálkozik, hogy nem hiszek abban, hogy heterogén mozaikdarabokból egy egységes, magas színvonalú filmet lehet összehozni. A Tíz perc kétrészes filmes moziját sem volt erőm eddig még megnézni, ám ezúttal kivételt tettem és a Párizs, szeretlek! című összmunkát megnéztem. Bár az előítéletem abból a szempontból beigazolódott, hogy az egyes munkák a művészi színvonal széles skáláját alkotják, mégis a szerelem tárgyköre valamiféle egységes atmoszférát kerít köréjük. Az egység talán éppen abból adódik, hogy a szerelem más és más, és mégis mindenki számára ugyanazt jelenti, csak a hőfok, a hangsúly különböző. Külön tetszett Coenék vicces turista hozzáállása, Tykwer montázsba sűrített kerek története, Isabel Coixet saját hangjának Amelies csomagolása, Sylvain Chomet pantomimja, Nobuhiro Suwa története a fiát elvesztő anya szeretetéről, Olivier Assayas meséje a filmsztárról és a drogdílerről, vagy Alexander Payne záróakkordja, kevésbé tetszett viszont Chritopher Doyle számomra kissé érthetetlen keleti fodrász története és kifejezetten kilógott az összképből Vincenzo Natali morbid vámpír love storyja. Szerencsére a kitűnő szerkesztés a gyengébb darabokat is elfogadhatóvá teszi, és Párizs képei tökéletes átjáróságot biztosítanak az egyes történetek között.

(Párizs, szeretlek!; rendezők: Olivier Assayas, Emmanuel Benbihy, Frédéric Auburtin, Ethan Coen, Gurinder Chadha, Joel Coen, Sylvain Chomet, Isabel Coixet, Alfonso Cuarón, Wes Craven, Gérard Depardieu, Christopher Doyle, Richard LaGravenese, Vincenzo Natali, Walter Salles, Alexander Payne, Bruno Podalydes, Oliver Schmitz, Nobuhiro Suwa, Daniela Thomas, Tom Tykwer, Gus Van Sant)

(fotók: http://www.est.hu/)