Juliette (Kristin Scott Thomas) 15 éves börtönbüntetésből szabadul, amit egy kimondhatatlan bűnért róttak ki rá. Az egykori gyermekorvos már csak árnyéka egykori önmagának, szülei rég megtagadták létezését, húgával, Léával (Elsa Zylberstein) sem tartotta börtönélete során a kapcsolatot, mégis testvére fogadja be, miután a rá kirótt állami büntetés idejét letöltötte, és újra kell kezdenie életét a börtönfalakon kívül. Juliette nem sokat beszél, súlyos titkok nyomják a lelkét. Léa férje is gyanakvóan tekint a magába burkolódzó nőre, nem bízik benne, ám Léa türelemre inti. Juliette-nek időre van szüksége, hogy megnyíljon, és végre beszéljen mindarról, ami egykor történt.
A film egy olyan anyáról szól, aki tulajdon gyermeke ellen elkövette a bűnök bűnét, egy önmagát bűnhődésre kényszerítő nőről, aki mindent feladott gyermekéért. Súlyos téma, és hála Philippe Claudel rendezőnek a lényeg nem sikkad el, és így nem megy el a film olyan irányba, ahonnan csak a nézők könnyzacskóinak megerőszakolásához vezethetne az út. Az elsőfilmes rendező mértéktartóan nyúlt a kényes témához, és nagy segítségére volt a jó végeredmény megvalósításában a két főszereplő.
A film lassan csordogál előre. A háttérben megbúvó titok olyannyira mélyen van elrejtve, hogy a film nem is fókuszál olyan erővel a megismerhetetlenre, hogy azt a néző minden percében türelmetlenségében magának követelje. A forgatókönyv is türelmet oszt Juliette-nek, megadja a kellő időt a kitárulkozáshoz. Kristin Scott Thomas pedig apró arcrándulásokkal, mosolyokkal, kifürkészhetetlen mimikával, finom mozdulatokkal játssza Juliette szerepét, kivételes alakítás. Az Akadémia becsukta a szemét, az angolok egy BAFTA-díjjal jutalmazták ezért.
Nem hibátlan film az Oly sokáig szerettelek. Képi minőségében azokra a televíziós produkciókra emlékezetet, ahol valószerűtlenül túl éles a háttér, és a szereplők kiemelkednek a környezetből, mintha oda lennének kopírozva, mintha valójában ott sem lennék, ezt ráadásul fokozza az, hogy a szereplők mozgása kissé darabos, homályos. Nem jöttem rá, hogy ez egy jól végig gondolt rendezői koncepció szövedéke, és jelentéssel bír a filmben, a film utolsó mondatában elhangzó „Itt vagyok!” önmeghatározásába talán az azt megelőző ellentétes állapot megjelenítésébe ez még bele is magyarázható. Ha ez valójában így történt, akkor ügyes képi metafora, de nem vagyok meggyőződve a tudatosságról, jómagam a gyenge operatőri munkára tenném a voksom.
A film erényét sokkal inkább a szereplők közötti párbeszédek, a színészi játék adja. Nem hivalkodó a két főszereplő filmes jelenléte. Nem kellenek ide üres sallangok, egyszerűen és nagyon tisztán játsszák el az erős érzelmi töltéssel bíró jelenteket. Ebben a forgatókönyv is a segítségükre siet, hiszen semmi sincs szájba rágva, nincs erőteljes érzelmi váltás a filmben, a lassan megnyíló nő története csak a film utolsó harmadában kap igazi lendületet, de azt is olyan természetességgel teszi, hogy észre sem vesszük, hogy azt. Olyan tiszta emberi pillanatokat kapunk, hogy észre sem vesszük, hogy mindez filmes fikció.
A film egy olyan anyáról szól, aki tulajdon gyermeke ellen elkövette a bűnök bűnét, egy önmagát bűnhődésre kényszerítő nőről, aki mindent feladott gyermekéért. Súlyos téma, és hála Philippe Claudel rendezőnek a lényeg nem sikkad el, és így nem megy el a film olyan irányba, ahonnan csak a nézők könnyzacskóinak megerőszakolásához vezethetne az út. Az elsőfilmes rendező mértéktartóan nyúlt a kényes témához, és nagy segítségére volt a jó végeredmény megvalósításában a két főszereplő.A film lassan csordogál előre. A háttérben megbúvó titok olyannyira mélyen van elrejtve, hogy a film nem is fókuszál olyan erővel a megismerhetetlenre, hogy azt a néző minden percében türelmetlenségében magának követelje. A forgatókönyv is türelmet oszt Juliette-nek, megadja a kellő időt a kitárulkozáshoz. Kristin Scott Thomas pedig apró arcrándulásokkal, mosolyokkal, kifürkészhetetlen mimikával, finom mozdulatokkal játssza Juliette szerepét, kivételes alakítás. Az Akadémia becsukta a szemét, az angolok egy BAFTA-díjjal jutalmazták ezért.
Nem hibátlan film az Oly sokáig szerettelek. Képi minőségében azokra a televíziós produkciókra emlékezetet, ahol valószerűtlenül túl éles a háttér, és a szereplők kiemelkednek a környezetből, mintha oda lennének kopírozva, mintha valójában ott sem lennék, ezt ráadásul fokozza az, hogy a szereplők mozgása kissé darabos, homályos. Nem jöttem rá, hogy ez egy jól végig gondolt rendezői koncepció szövedéke, és jelentéssel bír a filmben, a film utolsó mondatában elhangzó „Itt vagyok!” önmeghatározásába talán az azt megelőző ellentétes állapot megjelenítésébe ez még bele is magyarázható. Ha ez valójában így történt, akkor ügyes képi metafora, de nem vagyok meggyőződve a tudatosságról, jómagam a gyenge operatőri munkára tenném a voksom.A film erényét sokkal inkább a szereplők közötti párbeszédek, a színészi játék adja. Nem hivalkodó a két főszereplő filmes jelenléte. Nem kellenek ide üres sallangok, egyszerűen és nagyon tisztán játsszák el az erős érzelmi töltéssel bíró jelenteket. Ebben a forgatókönyv is a segítségükre siet, hiszen semmi sincs szájba rágva, nincs erőteljes érzelmi váltás a filmben, a lassan megnyíló nő története csak a film utolsó harmadában kap igazi lendületet, de azt is olyan természetességgel teszi, hogy észre sem vesszük, hogy azt. Olyan tiszta emberi pillanatokat kapunk, hogy észre sem vesszük, hogy mindez filmes fikció.
(Philippe Claudel: Oly sokáig szerettelek)
(képek: www.est.hu)
1 megjegyzés:
ezt megnézem, köszi!
Megjegyzés küldése