A gyerek – azaz Laci, a keresztnevét a regény utolsó lapjain tudjuk meg, - na nem mintha jelentősége lenne – egy Pest megyei faluból indul útjára, a fővárosban érettségizik, és miután a bölcsészkar filozófia szakára nem veszik föl (holott gyerekkora óta csodának vélték, meg is volt írva, hogy tudós lesz belőle, ez volt az elvárás), a szegedi tanárképzőt végzi el. Otthon kezd tanítani az általános iskolában, idővel igazgatóvá választják, de mint oly sok kortársát, őt is felemészti a vidéki lét perspektívátlansága, az önmagával szemben belülről és kívülről támasztott elvárások súlya: marad hát a borral teli műanyag kanna és a lejtő, gyorsmenetben.
Ha röviden össze akarjuk foglalni Háy János regényének történetét, A gyereket, valahogy így, a fentiek szerint tehetjük ez. A gyerek negatív karriertörténet a javából, amelyből a kilátástalanság, a társadalmi patthelyzet súlya ólomnehezékként borul a frusztrált olvasó lelkére. A gyerek című regény nem csak a központi regényalak példamutatónak egyáltalán nem mondható sorsát beszéli el, hanem számos rokon, felmenő, lemenő, barát, távoli és közeli ismerős, vagy ismeretlen hasonlóan eltévedt életét mondja el az olvasónak.
Háy János könyvének üzenete kényelmetlen érzést kreál bennem, számomra kelet-európaiságunk, magyarságunk vesztes-tudata hallatszik ki belőle, és bevallom ez a fajta gondolkodás szörnyen idegesít. Nem a nyugati világ hurráoptimizmusának felvett szokása mondatja ezt velem, hanem a gazdasági válság folyamatos frusztrált légkörében élő ember „elegem van” érzése.
Hogy mégis miért érdemes Háy János könyvének elolvasása? A választ tulajdonképpen ugyanaz, mint amiért taszít a könyv. A regényben földrajzilag meghatározott tudat formálta élethelyzeteket kapunk magunkról, környezetünkről, a bukások sorozatában kirajzolódik egy apáról fiúra szálló szenvedéstörténet, a másra való törekvés hiábavalóságának körkörös rendje. Ez pedig mindenképpen tanulságos, és ahogyan ez el van mesélve, azt csak Háy tudja.
Háy elbeszélésmódja ugyanaz a kocsmanyelv, a falusi pletyka szava, amely már drámáit, korábbi prózai műveit is jellemezte. A narrátor akár egy kocsmai elbeszélő is lehetne, aki jó néhány pohár fröccs (némi kísérő) társaságában, nagyhangon meséli el ivócimboráinak mindazt, amit az életében tapasztalt, amit az utcán hallott, vagy amiről a hírekből értesült. Többszörös összetett mondataiban az egyszerű ember nyelve bontakozik ki. A narráció a fő esemény szál, a gyerek sorsának elbeszélése közben el-eltéved, letér a főszálról, a mellékágakban elidőz kissé, ott ragad, némi idő elteltével tér csak vissza az eredeti mederbe.
Háy szereplőit a bárki névtelenségébe löki, mert nem az egyes szám, hanem a többes a lényeg, A gyerek egy nép, egy földrajzi hely lakóinak jellem- és sorsábrázolását adja. Némiképp érthetetlen is számomra az utolsó előtti oldal lábjegyzete, amelyben az írói én azonosítja önmagát. Persze a cél talán pont az, hogy mintegy ezzel leválassza magát azokról, akikről ír. A narrátor a gyerek sorsát is először elnézően, együttérzően közelíti meg, végén azonban az irónia szól belőle, amely már a távolságtartás szele, a rögből kiszakadtak szava.
A fenti ambivalencia miatt Háy János regénye nem osztja valódi kedvenc olvasmányaim sorsát, ám mindmáig az egyik, ha nem az egyetlen magyar író a kortárs magyar irodalmi paletta, a szakmai kritika által felkapott, posztmodernek csúfolt irányzatából, akit képes vagyok elolvasni.
Ha röviden össze akarjuk foglalni Háy János regényének történetét, A gyereket, valahogy így, a fentiek szerint tehetjük ez. A gyerek negatív karriertörténet a javából, amelyből a kilátástalanság, a társadalmi patthelyzet súlya ólomnehezékként borul a frusztrált olvasó lelkére. A gyerek című regény nem csak a központi regényalak példamutatónak egyáltalán nem mondható sorsát beszéli el, hanem számos rokon, felmenő, lemenő, barát, távoli és közeli ismerős, vagy ismeretlen hasonlóan eltévedt életét mondja el az olvasónak.
Háy János könyvének üzenete kényelmetlen érzést kreál bennem, számomra kelet-európaiságunk, magyarságunk vesztes-tudata hallatszik ki belőle, és bevallom ez a fajta gondolkodás szörnyen idegesít. Nem a nyugati világ hurráoptimizmusának felvett szokása mondatja ezt velem, hanem a gazdasági válság folyamatos frusztrált légkörében élő ember „elegem van” érzése.
Hogy mégis miért érdemes Háy János könyvének elolvasása? A választ tulajdonképpen ugyanaz, mint amiért taszít a könyv. A regényben földrajzilag meghatározott tudat formálta élethelyzeteket kapunk magunkról, környezetünkről, a bukások sorozatában kirajzolódik egy apáról fiúra szálló szenvedéstörténet, a másra való törekvés hiábavalóságának körkörös rendje. Ez pedig mindenképpen tanulságos, és ahogyan ez el van mesélve, azt csak Háy tudja.
Háy elbeszélésmódja ugyanaz a kocsmanyelv, a falusi pletyka szava, amely már drámáit, korábbi prózai műveit is jellemezte. A narrátor akár egy kocsmai elbeszélő is lehetne, aki jó néhány pohár fröccs (némi kísérő) társaságában, nagyhangon meséli el ivócimboráinak mindazt, amit az életében tapasztalt, amit az utcán hallott, vagy amiről a hírekből értesült. Többszörös összetett mondataiban az egyszerű ember nyelve bontakozik ki. A narráció a fő esemény szál, a gyerek sorsának elbeszélése közben el-eltéved, letér a főszálról, a mellékágakban elidőz kissé, ott ragad, némi idő elteltével tér csak vissza az eredeti mederbe.
Háy szereplőit a bárki névtelenségébe löki, mert nem az egyes szám, hanem a többes a lényeg, A gyerek egy nép, egy földrajzi hely lakóinak jellem- és sorsábrázolását adja. Némiképp érthetetlen is számomra az utolsó előtti oldal lábjegyzete, amelyben az írói én azonosítja önmagát. Persze a cél talán pont az, hogy mintegy ezzel leválassza magát azokról, akikről ír. A narrátor a gyerek sorsát is először elnézően, együttérzően közelíti meg, végén azonban az irónia szól belőle, amely már a távolságtartás szele, a rögből kiszakadtak szava.
A fenti ambivalencia miatt Háy János regénye nem osztja valódi kedvenc olvasmányaim sorsát, ám mindmáig az egyik, ha nem az egyetlen magyar író a kortárs magyar irodalmi paletta, a szakmai kritika által felkapott, posztmodernek csúfolt irányzatából, akit képes vagyok elolvasni.
3 megjegyzés:
Gratulálok, remek jegyzetet írtál!
Én is szeretem a munkáit, még, ha meg is botránkozom rajta olykor, de igenis jó, hogy van, aki megírja a magyar társadalom nem kis részének valóságait a maga naturalizmusában. Mit tudnánk a vidéki angol életről, ha nem lettek volna J.Austen-ok, vagy a magyar lecsúszott arisztokráciáról, ha nem lettek volna Mikszáthok és Móriczok. Mit fog tudni a világ, beleértve a magyarokat is a 2000-es évek magyar életéről, ha púderozgatjuk a jelenünket és senki nem írja az le így, ahogy van.
Ebben igazad is van, szerencsére Háy tud a történettel báni, mégha olykor a "posztmodern" szófolyam is elkapja, és a drámái például kifejezetten figyelemre mltóak, ahol a tragikus és a komikus jelenetek egymásba fordulnak. Sosem tudja az ember, hogy akkor most röhögjön vagy ne. No persze az elviselhetőség szempontjából, meg a távolság megtartása érdekében nevetünk, na persze...
Rám nagyon nagy hatással volt a regény. Tökéletes korrajz, még akkor is, ha kényelmetlen elfogadnunk, hogy így éltünk.
Sok Lacit ismerek, akik időnek előtte (50 alatt) belehaltak ebbe a sorsba.
Nagyon tetszett a stílusa, az a kicsit távolságtartó, szinte tárgyilagos mesélés esetenként némi iróniával megspékelve, a néhol szinte szociológikus pontosság mégis elvezet oda, hogy az emeber felfogja, átérezze a kor tragikumát.
A történetfűzése Hofiéra emlékeztet, a szerteágazó mesélés követése izgalmas, de az elkalandozások közepette mégis mindig ügyesen visszavezeti az olvasót a fősodorra. Izgalmas, ahogy tördeli az idősíkokat.
Jól írod, hogy max. röhögni lehet helyenként, felszabadult jóleső nevetés szóba sem jöhet.
Megjegyzés küldése