„Hogy boldogok-e errefelé az emberek? Halovány fogalmam sincsen.” Ezekkel a szavakkal kezdi Cserna-Szabó András legújabb kötetét, a Pusziboltot. Cserna-Szabó művének szereplői egy meghatározatlan kisvárosban élnek, halnak, szeretnek, gyűlölnek, mindannyian a maguk módján keresik a boldogságot, olykor megtalálják, olykor elveszítik, a puszibolt hol bezár, hol kinyit, és e nagy keresésben folyton-folyvást groteszk és fantasztikus helyzetekbe kerülnek. „Ez a könyv a boldogságról szól” - olvasható a fülszövegen is. Valóban itt mindenki kap valamit a pusziboltban, néha megértő léleksimogatást, olykor jó kiméretezett nyaklevest.
A város neve ismeretlen, valahol Magyarországon vagyunk, de azon belül éppúgy egy városkában vagy egy faluban is tartózkodhatunk. A kor sem meghatározott, a közelmúlt, a jelen, a közeljövő is szóba jöhet. Viszonylag időtlen és területileg megfogalmazhatatlan tájon gázolunk, ahol minden egyes embernek megvan a saját története, és alig várja azt, hogy ezt elbeszélhesse. Cserna-Szabó András, aki terjedelmes étlapját magával hozta a Levin körútról, pedig kész a mesélésre. A szórakoztató történetekből sok mindent kapunk, életbölcsességeket, vérbő filozófiát, a világ rendjét, néhány keresetlen szó csomagolásában.
A Puszibolt műfaji besorolása számomra eldönthetetlen, regény vagy novellafüzér? A novellafüzérnél erősebb kohéziót mutat a szöveg, hiszen a mű egyes szereplő vissza-visszatérnek, azonban a mű nem áll össze valódi egésszé. A szerző ugyanakkor valóban koherens világot teremtett, de az egyes történetek önálló életre képesek, mint ahogy a kisvárosi hír, a duma, a pletyka is önálló utakon jár, amelyek azonban egymásba szövik az egyes történeteket.
A narrátor személye nem derül ki, talán az utolsó fejezetben kaphatunk erre választ, de nem egyértelmű, hogy egy személy a mesélő, vagy maga a szájhagyomány (talán inkább az utóbbira tenném le a voksomat). Mint minden rövid történetekre szabdalt mű, a Puszibolt sem tartalmaz egységes színvonalú sztorikat, de talán nem is ez adja Cserna-Szabó András könyvének a velejét. A Puszibolt érdekes kevercs, egyrészről eszembe juttatja Grecsó Krisztián Pletykaanyuját (pedig azt még nem sikerült teljes terjedelmében magamévá tennem), illetve Móricz és Krúdy alakja is ott settenkedik a mesélő háta mögött. Cserna-Szabó András szerencsére nem tartozik azon kortárs magyar írók sorába, akiket a magyar kortárs posztmodern próza emelt a piedesztálra (Kukorelly, Nádas, Esterházy, Garaczi, stb.) Cserna-Szabó szeret mesélni, történetekbe fojtja grafomániáját, és nekem ez tetszik. Bár nem akarok párhuzamot vonni köztük, de a Puszibolttal Cserna-Szabó nagyon közel került Darvasi László mágikus prózájához is, hisz ki hallott már korábban a vadász macifeleségéről, a legyekkel szexelő úrról, a kisváros különös 23 szobráról, az öngyilkosságot serkentő kézifegyverről, a kannibál végtagok nélkül élő férfiakról, és így tovább.
Cserna-Szabó András hatodik kötetében sok jól megrajzolt figura van (mennyi fantáziadús név!), sok szellemes jelenet, a teremtett világ mégis mintha széttartana kissé. A szerző nem szűkölködik a mondanivalóban, az eszköztárát zabolátlanul szabadon engedi, a kevesebb olykor több lett volna. No de nem kényeskedem, hisz élvezetes próza Cserna-Szabóé, és ez a legfontosabb, ami elmondható.
A város neve ismeretlen, valahol Magyarországon vagyunk, de azon belül éppúgy egy városkában vagy egy faluban is tartózkodhatunk. A kor sem meghatározott, a közelmúlt, a jelen, a közeljövő is szóba jöhet. Viszonylag időtlen és területileg megfogalmazhatatlan tájon gázolunk, ahol minden egyes embernek megvan a saját története, és alig várja azt, hogy ezt elbeszélhesse. Cserna-Szabó András, aki terjedelmes étlapját magával hozta a Levin körútról, pedig kész a mesélésre. A szórakoztató történetekből sok mindent kapunk, életbölcsességeket, vérbő filozófiát, a világ rendjét, néhány keresetlen szó csomagolásában.
A Puszibolt műfaji besorolása számomra eldönthetetlen, regény vagy novellafüzér? A novellafüzérnél erősebb kohéziót mutat a szöveg, hiszen a mű egyes szereplő vissza-visszatérnek, azonban a mű nem áll össze valódi egésszé. A szerző ugyanakkor valóban koherens világot teremtett, de az egyes történetek önálló életre képesek, mint ahogy a kisvárosi hír, a duma, a pletyka is önálló utakon jár, amelyek azonban egymásba szövik az egyes történeteket.
A narrátor személye nem derül ki, talán az utolsó fejezetben kaphatunk erre választ, de nem egyértelmű, hogy egy személy a mesélő, vagy maga a szájhagyomány (talán inkább az utóbbira tenném le a voksomat). Mint minden rövid történetekre szabdalt mű, a Puszibolt sem tartalmaz egységes színvonalú sztorikat, de talán nem is ez adja Cserna-Szabó András könyvének a velejét. A Puszibolt érdekes kevercs, egyrészről eszembe juttatja Grecsó Krisztián Pletykaanyuját (pedig azt még nem sikerült teljes terjedelmében magamévá tennem), illetve Móricz és Krúdy alakja is ott settenkedik a mesélő háta mögött. Cserna-Szabó András szerencsére nem tartozik azon kortárs magyar írók sorába, akiket a magyar kortárs posztmodern próza emelt a piedesztálra (Kukorelly, Nádas, Esterházy, Garaczi, stb.) Cserna-Szabó szeret mesélni, történetekbe fojtja grafomániáját, és nekem ez tetszik. Bár nem akarok párhuzamot vonni köztük, de a Puszibolttal Cserna-Szabó nagyon közel került Darvasi László mágikus prózájához is, hisz ki hallott már korábban a vadász macifeleségéről, a legyekkel szexelő úrról, a kisváros különös 23 szobráról, az öngyilkosságot serkentő kézifegyverről, a kannibál végtagok nélkül élő férfiakról, és így tovább.
Cserna-Szabó András hatodik kötetében sok jól megrajzolt figura van (mennyi fantáziadús név!), sok szellemes jelenet, a teremtett világ mégis mintha széttartana kissé. A szerző nem szűkölködik a mondanivalóban, az eszköztárát zabolátlanul szabadon engedi, a kevesebb olykor több lett volna. No de nem kényeskedem, hisz élvezetes próza Cserna-Szabóé, és ez a legfontosabb, ami elmondható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése