Az Indy visszatér

Ifj. Dr. Henry Walton Jones a princetoni egyetem régész-kalandor egyetemi oktatója 19 évnyi hallgatás után visszatért a filmvászonra. Az egyszerűen csak Indyként emlegetett professzor a régmúltat kutatja minden alaklommal, ám mégis az emberiség jövőjét hivatott megmenteni. Indiana Jones azonban nem szuperhős, hanem esendő ember, összetett személyiség. Művelt, ugyanakkor hiányzik belőle a bondi arisztokratizmus, ezt pótolja némi tahósággal. Sármos, de a nőkkel mégsem tud igazán bánni, és az apa-fiú viszonyt is nehezen dolgozza fel. Az egyetem berkein belül önmérsékletet tanúsító régész a terepen érzi elemében magát, ahol (eddig általában) rajzfilmfigura-szerű náci gonosztevőkkel kellett megküzdenie, hogy Ő érjen előbb a kincset rejtő helyre. A judaizmus (a tízparancsolatot rejtő frigyláda), a hinduizmus (a Sankara kövek) és a keresztény világ (a Szent Grál) meghatározó kegytárgyai után ezúttal a perui Nazca-vonalak mentén, a maja indiánok világába tartozó, legendás, kristálykoponya miatt van a nagy cécó.

A negyedik epizódban 1957-et írunk. A hidegháborús korszakban kézenfekvően a ruszkik adják a főellenséget (Spielberg, bevallás alapján, a Schindler listája után nem is tudná matinés gonosztevőkként ábrázolni a nácikat, mint korábban). Indy (és az őt alakító Harrison Ford) felett is eljárt az idő, haja ritkuló félben van és erősen deresedik. 19 év után az új történetnek, az egykori epizódokat az anyatejjel magába szívó generációnak szólóan, a régi kalandok táptalaján újjáéledő mítosszal magával is foglalkoznia kell. Indy negyedik fellépése, egy a kocsiból kigördülő kalappal, és az automobilon kirajzolódó Indy árnyékával kezdődik. Hősünk poraiból újra testet öltött. Az újraalkotó felütés után, Indy – in medias res – az események fősodrában találja magát, és a vége főcím feltűnéséig nincs is megállás. Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága című film méltó folytatása az immáron tetralógiává kiegészülő filmfüzérnek.

Élvezettel néztem gyerekkoromban az Indiana Jones trilógia epizódjait, ám sosem ért el nálam akkora népszerűséget, mint a Star Wars trilógia. A Csillagok háborúja előzményei azonban – véleményem szerint – kellőképpen mítoszromboló hatásúak lettek. George Lucas és Steven Spielberg viszont Indiana Jonesnak megadta a méltó jubileumi fellépés lehetőségét.
Az alkotók az ötvenes évek B-filmes miliőjében forgatták le filmjüket, igazi retró zsánert alkottak. A hollywoodi díszletvárosokban és külső helyszíneken is forgatott filmet nem terhelték túl a digitális technika vívmányai nyújtotta új lehetőségekkel. Minden ízében élvezetes kalandfilmet alkottak.

Indy történetei sosem álltak a realitások talaján, számos alkalommal láttunk hajmeresztő, hihetetlen manővereket, de ezek sosem akarták magukat komolyan venni, és a sorozatra jellemző burleszk-szerű humor az ezek felett érzett aggodalmakat feledtetni tudta.
Harrison Ford egy-egy merészebb akció után már kicsit szaporábban veszi a levegőt, ez tény. Szerencsére az alkotók ezt nem akarták eltusolni, inkább humorral fűszerezték az idő múlásának tanúbizonyítékát.
1957-ben, a nevadai sivatagban levő 51-es hangárnak nevezett katonai létesítményben kell az elrabolt Indynek egy bizonyos ládát megtalálnia, melynek köze van a tíz évvel korábban, az új-mexikói Roswell környékén történteknek. Eközben Indy korábbi kollégája, Harold Oxley professzornak (John Hurt) nyoma veszett Peruban, miután rábukkant egy kristályból készült koponyára. Peruban Jones és a hozzácsapódott ifjú Mutt Williams (Shia LaBeouf) rájönnek, hogy az 1500-as években eltűnt konkvisztádor, Francisco de Orellana sírja a Nazca-vonalaknál van. A történet Akatorban, az aranyvárosban fejeződik be. A kalandok hármas vízeséseken, óriás hangya folyamon, sziklaszéli autósüldözéseken, stb-n vezetnek a végkifejlet felé.
Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága kiváló matiné mozi. Szórakoztatni akar, és megteszi. Ennél többnek és másnak nem akar látszani.

(Steven Spielberg: Indiana Jones és a kristálykoponya királysága)