Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét; Pécsi Nemzeti Színház; rendezte: Balikó Tamás

Sánta Ferenc regényét, Az ötödik pecsétet körülbelül 8 évvel ezelőtt olvastam. Akkoriban nagyon tetszett a mű. Ma, egy nappal a Pécsi Nemzeti Színház Társulatának előadása után azonban igazat kell adnom Alföldi Róbertnek, aki azért vette le Jordán Tamás rendezésében Sánta művét a Nemzeti repertoárjából, mert véleménye szerint ez egy rossz darab.
Ha Jordán valamit megrendez Budapesten, a Pécsről politikailag elmozdíthatatlan Balikó Tamásnak azt a Mediterrán hangulatok városában is színpadra kell vinnie.
Fábri Sándor híres filmjét ugyan nem láttam, a regényt olvastam és tetszett, de az emléke már romantikus homályba veszett. A regényből színpadra rendezett két felvonásos színmű azonban – véleményem szerint – túlságosan példázatértékű, didaktikus, papíralakokat felvonultató darab.
A színmű fókuszában az emberi lelkiismeret örök kérdése áll, amely a darab egyik szereplőjének, Gyuricza órásmesternek az interpretálásában úgy hangzik el, hogy ha halálunk után feltámadnánk, mik lennénk? Tomoceuszkatatiki - azaz a kor barbár törvényei szerint cselekvő, éppen ezért lelkiismeret-furdalást nem érző zsarnok -, vagy Gyugyu - kisemmizett, mindent elszenvedő, ámde tiszta lelkiismeretű alávetetett, rabszolga. A kérdés persze sokféleképpen megfogalmazódott már, és érdemes lenne elrágódni is a felvetésen, a néző meg is tenné, ha nem unatkozna a nézőtéren.
A fasizmust, a nyilas uralmi rendszert csak történelmi háttérként felvillantó mű központi kérdése természetesen a ma élő ember számára is aktuális kérdés lehet, de Balikó látszólag semmi újat nem akart az előadásába belecsempészni, csak egy tisztességes iparosmunkát akart véghezvinni. Kár, hogy ez sem sikerült neki. Ami a színpadon történt egyáltalán nem volt hatással rám. A történet szempontjából jelentőségteljes eseményeknél felhangzó hatásvadász zenénél ocsúdtam fel, hogy itt valami komoly dologról akarnak beszélni nekem. A tapsrendnél is csak becsületből érintettem össze párszor a tenyeremet.
Sokat dobhatna egy rossz darabon a színészi játék, ám a darab súlytalanságában a színészek is elmerültek. A mostanában a pécsi nemzetiből a pécsi harmadikba kiszoruló karakterszínész, Krum Ádám kocsmárosa kezdetben az egyik legelevenebb alakja volt a darabnak, aztán egy-két baki, meg esetlen esés mindent sztornózott. Németh János asztalos Kovács ura jellegtelen, sőt a végére az általam régebben kedvelt helyi színész kifejezetten rossz momentumokkal lepte meg a nagyérdeműt, és így inkább emlékeztet engem arra a képre, amikor az 1-es számú helyi tömegközlekedési viszonylaton a buszsofőr a szemem láttára hangosan helyrerakta a ki nem lyukasztott jegye miatt, mintsem egy helyi szinten megbecsülendő színpadi szereplőre. N. Szabó Sándor, a könyvügynök Király szerepében ugyanazt hozza, amitől évek óta a hidegrázás kerülget engem, és ami a különböző helyi pártrendezvények miliőjében lehet, hogy jópofának mutatkozik, de a színházban idegesítő. Még az órás Gyuricza szerepét alakító, Bánky Gábor mutat valami említésre érdemest a színpadon, de Ő egyedül kevés ahhoz, hogy az összképen segíteni tudjon. Köles Ferenc nyilasa, és a civilruhás Ottlik Ádám nyújtja színészileg a legtöbbet a darabban. Véleményem szerint az az előadás legerősebb jelenete, amikor Ottlik szerepe elmagyarázza Köles nyilasának miért is verik a kihallgatás közben az embereket.
Az egész előadást jellemzi az, hogy az egyik legfajsúlyosabb jelenet, amikor Keszei, a fényképész (az egészen gyatra Bellus Attila alakítás) bemártja ivócimboráit a helyi nyilas pártirodán, súlytalanná válik. A néző nem ismeri meg az igazi okot, miért is ment Keszei az igazságszolgáltatás képviselőjéhez, ami pedig a színpadon elhangzik, az hiteltelenné válik.
Évek óta azt veszem észre, hogy a Balikó vezette pécsi színház vergődik. A színház repertoárjában alig akad valami figyelemre méltó, semmi bátor húzás, semmi újító szándék. Nyílván egy vidéki színház sokkal szűkebb keretek között mozoghat, mint egy pesti társulat, és itt nem csak a dolog anyagi részére gondolok. Az azért mutat valamit a képből, hogy a 2006/07-es évadot, a szezon szinte minden darabjában szereplő Fillár István vitte el a hátán. Mint minden valamire való színész, idén ő is elhajózott Budapestre. Ebben az évben Zayzon Zsoltot, az ifjú tehetséges színészt szerepeltetik a repertoár kétharmadában. Nem jósolok neki hosszú jövőt itt.
A véleményem egy kissé lesújtóra sikeredett, de a tegnapi este számomra így festett. Nincsen lehangolóbb annál, amikor egy színházi előadásról azzal az érzéssel távozol, hogy az elmúlt két órában nem történt semmi.

(fotók: Körtvélyesi László - www.pnsz.hu)