Spiró György: Kvartett; Pécsi Harmadik Színház; rendezte: Vincze János

A Pécsi Harmadik Színház Pécsett mindig is azt az űrt töltötte ki, amit sokszor a Pécsi Nemzeti Színház hagyott maga mögött. Az Uránváros egyik szocreál jellegű művelődési házát megöröklő színház önmeghatározása szerint „amatőr és alternatív hagyományokra építő, társulat nélküli színház, amely működését a saját produkciók és a meghívott előadások kombinációjára építi”. A Harmadik Színház 1986-ban jött létre, a Pécsi Nyitott Színpad és a Pécsi Nemzeti Színház újat akaró, kezdeményező művészei által, akik egy a hivatalos és az amatőr színházaktól egyaránt különböző, új tartalmi és formai kifejezési formákat, lehetőségeket kereső alternatív színházat hoztak létre. Az elnevezésében szereplő „harmadik” a profizmus és amatőrizmus egymásba játszását jelenti.
Számos kiváló darabot láttam már ebben az ütött, kopott, kényelmetlen faszékes színházban. Tegnap végre megnézhettem a színház egyik sikerdarabját. Spiró György Kvartett című drámáját 1997-ben mutattuk be Vári Éva, Krum Ádám, Márton András és Töreky Zsuzsa előadásában. A produkciót 2001. végén kényszerből – Márton Andrásnak a New York-i Magyar Kulturális Központ élére való kinevezésekor – vették le repertoárból átmenetileg. A színész megbízatásának lejárta után, 2005-ben újra műsorra tűzték a darabot.
A színház ügyvezető igazgatója, Vincze János által színpadra rendezett darab négyszereplős szobaszínház (vagy inkább „konyhaszínház”). Pesten lerobbant lakótelepi lakásban él az Öreg és a Feleség, akihez aznap jön a Nő (az Öreg és a Feleség lány), hogy elvigye a paprikás csirkét. Ezt a ritkán előforduló pillanatot lesi ki a Vendég, aki a Tengerentúlról érkezett haza. Az Öreg 1957-ben megmentett a Vendég életét, amikor szólt neki, hogy pucoljon el, amíg megteheti. A Vendég ugyanis 1956-ban géppisztollyal a vállán őrt állt egy gyár kapujában. Akkor a vendég elment Bécsbe, majd Amerikába. Most visszajött, hogy hálát adjon, hogy megköszönje…
A Vendég a gyermekkori emlékeit keresi. Megcsömörlött az idegen országban élő, idegen családjától, egy olyan országtól, ahol „az emberek nem beszélnek”, hanem csak tülekednek, a pénzért hajtanak. Haza akarja hozni a pénzét, hogy az Öreg családjával új családot alapítson. Az Öreg az a fajta, aki hisz a régi eszmében, jó ember, becsületes. Volt szakszervezetis, személyzetis, ismeri ő a világot és az embereket. Ugyanakkor paranoid alkat, betegesen gyanakszik. Úgy gondolja, hogy az új rendszerben jött a Tőke, ellopják, eladják az egész országot. Nem ismeri, vagy nem akarja ismerni a Vendéget. Nézi az eurosportot (nem juró, hanem ajró), a könyvtárba jár és irogatja a füzetét régi újságcikkekből és az emlékezetéből, mert majd ez egyszer egy fontos munka lesz. A feleség a szvetter, a paprikás csirke és a mákos tészta perspektívájában éli az életét. Semmit sem ért, de mindenre bólogat. Mindig tudja, mikor kínálja az ételt. A Nő elvált, lestrapált egy gyermekes anya, aki könyvelőként dolgozik. A pénz, az új lehetőségek bűvöletében él. Idegbeteg mohósággal veti rá magát a vendég ajánlatára.
Négy ember, akik elbeszélnek egymás mellett. Négy ember, akik látszólag örültek, pedig ha jobban megnézzük, arra jutunk, hogy talán a világ őrült meg körülöttük.
A darab egyetlen helyszíne a szűk panel-konyha, vele arányos a nézőtér is. Egy kicsit PoSztos érzetem is volt az átrendezett nézőtér láttán. Ez az átrendezett tér otthonossá teszi, közelebb hozza ez egyénként is jól ismert közeget.
A színház által terjesztett szórólapon az szerepel: komédia. Röpködnek is a poénok a színpadon, de amikor a darab elkezd leülepedni már kényelmetlenebbül érezzük magunkat. Miért is röhögtünk? Persze vannak helyzetek, amikor mást nem tehet az ember. A legnagyobb konfliktusok és legviccesebb helyzetek abból adódnak, amikor két teljesen ellentétes világ találkozik. A Vendég belép ebbe a szűk horizontú világba, hogy megpróbálja kitágítani a benne élők látómezejét. Megrendítő ez a groteszk és hiábavaló küzdelem. Jellemző kép ez a rendszerváltás időszakából, de – úgy hiszem – sokkal univerzálisabban is értelmezhető. A kommunikációképtelen, nyelvi problémákkal küszködő egymás mellett lévő, alaktalan tömegember(iség) drámája ez. A színészek jól működnek együtt a darabbal. Az ámerikái álcentussal beszélő vendég szerepét Márton Andrásra öntötték. Az ő személyisége egyébként is egy kicsit a századelőt idézi. Olyan, amerikai nagybácsis típus. Mondjuk a tapsrendnél ez már egy kicsit gőgnek hat. Úgy nézett ki, mintha unná az egészet. Krum Ádám a pécsi színházi élet egyik jellegzetes karakterszínésze (mondjuk a Mediterrán fővárosban csak ilyenek vannak). Aki jól csinálja azt, amit csinál, de többet, egy kicsit mást attól, amilyen Ő, nem lehet várni. Egyébként gimnazistaként, amikor elkezdtem néhány pécsi színházi darabot megnézni, Ő volt az egyik kedvencem. Természetesen azóta már sok nála jóval tehetségesebb színészt láttam a színpadon, mégis megmagyarázhatatlanul tetszik a groteszk játéka. Vári Éva kellemes színfolt volt a színpadon, kiválóan formálta meg az értetlen feleség szerepét. Persze hálás szerep ez, hiszen számos poén forrása a feleség egyes oda nem illő közbeszólásai. Töreky Zsuzsa karakteres hangja jól passzol a „kikezelt”, idegesítő Nő szerepéhez.
Spiró drámája elnyerte az 1997/1998-as évad Legjobb új magyar drámája díjat, az előadás megkapta az 1997. évi Stúdió és Alternatív Színházi Fesztivál fődíját, 1998-ban az Országos Színházi Találkozón a Legjobb előadás díját.
Spíró drámája jó kis darab. Élveztem az előadást is, ugyanakkor egészen nem lökött hanyatt.

(fotók: Tóth László http://pecsiharmadikszinhaz.hu/)