2008. február 19., kedd

Orhan Pamuk: Isztambul, Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2007

Írásomat Novics János: Hüzün című írása inspirálta.
Pamuk városregénye, az író személyes vallomásán átrostált memoár, első ránézésre talán a Nyugatnak szánt, ugyanakkor hazaszóló kultúrtörténeti munka is egyben.A 2006. év irodalmi nobel-díjasának immár harmadik művét volt szerencsém elolvasni, ám ezúttal nem fiktív történettel, nem regénnyel álltam szemben. Pamuk ebben a művében rendkívül érdekfeszítő módon mesél arról a városról, amelyben él születése óta. Képet kapunk Orhan Pamuk gyermekkoráról, a düledező romok városáról, Isztambul szűk kis utcáiról, a Boszporuszon áthaladó hajók mélabújáról, a város szegény negyedeiről. Pamuk nem feledkezik meg elődeiről sem. Hogy látta Isztambult a „négy szomorú, magányos író”: a költő Yahya Kemal, az újságíró-történész Resat Ekrem Kocu, az emlékíró Abdülhak Sinasi Hisar, valamint a regényíró Ahmet Hamdi Tanpinar. Nem marad el a nyugati, elsősorban francia írók, festők utazásainak felelevenítése sem (Nerval, Gautier, Flaubert, Melling). Pamuk könyvének ezen kultúrtörténeti részei számomra helyenként – érdekfeszítő jellege ellenére – száraznak tűnt, de azt hiszem, ez beállítódásom függvénye. Számomra sokkal nagyobb hatással voltak Pamuk személyes élményei, a Boszporuszon számlált hajókról, sétáiról Beyogluban vagy Cihangirban. Ennek ellenére kifejezetten érdekesnek tartottam Kocu Isztambul enciklopédiája kapcsán írt kutatásait, vagy Flaubert nemi bajáról írottakat, de mégis számomra a könyv igazi erejét Pamuk Isztambulban tett sétái adják.
A könyvet olvasván olykor magamra, illetve Pécshez való viszonyomra ismertem. Hasonló érzések rohantak meg olykor-olykor egy-egy ráérős séta közben a Szent István téren, a Király utcán, vagy akár a lakótelepen, ahol élek. Érdekes viszony ez. A városlakó akkor veszi csak észre lakóhelyének jellegzetes vonásait, amikor kívülállóként tud tekinteni a megszokotthoz. Sokkal jobban szerettem Pécset, amikor Győrben tanultam, éltem öt éven keresztül. A hely szeretetét persze meghatározzák az abban lakó emberek is. Legközelebbi barátaimra pont akkor leltem rá, amikor annak idején elhagytam szülővárosomat, ugyanakkor hiányoztak a – Győrben igen gyér - kulturális lehetőségek. A győri éveket emiatt nagyon hasznosnak tartom, mert megtanultam értékelni a városomat. Az egyetem óta már 6 év eltelt, és a munka mellett már kevés időm van arra, hogy lassú, komótos sétákat tegyek Pécsett. Lassan megint kezdem elfelejteni tereinek, utcáinak – a parkok sajnos hiánycikkek – sajátos hangulatát. A munka befejeztével legtöbbször csak elsuhanok a jól bejáratott útvonalon, pedig a városhoz ez a ráérő bennlevés is hozzátartozik.
Visszatérve a könyvre, Pamuktól megtudhatjuk, mi is az a Hüzün, az isztambuliak lelkében élő életérzés. A hüzün a szülőváros és annak szülöttjeinek életét és sorsát összekötő büszke melankólia, amely egyesíti az ott élőket és közösségé kovácsolja a várost. A hüzün a fényes birodalmi korszak elmúlása felett érzett bánatból kel életre, és a jelen periferikus nemzeti elmaradottság érzéséből fakadó mély beletörődésből táplálkozik. Ismerős ez az érzés. Azt hiszem, minden magyar, sőt – úgy gondolom – mindenki kelet-európai átérzi ezt nemzeti sajátosságai szerint. Ez az az erő, amely arra kényszeríti az itt élő embereket, hogy egyfajta balsorsnak éljék meg helyzetüket, melyen változtatni nem lehet, ám melyet büszkén – mellett verve – lehet mutogatni.
Pamuk szereti ezt a várost, sosem gondolt arra, hogy – több pályatársával ellentétben – lehagyja azt a helyet, ahova született. Pamuk ugyanakkor gyűlöli egyes tulajdonságait, mint ahogy a szenvedélyes szeretők is olykor-olykor egymásnak tudnak esni régi sérelmeken, rossz beidegződéseken. Pamuk úgy maradt ízig-vérig török, hogy a Nyugat felé fordult, de sosem szerette a nyugat majmolókat, aki külsőségekben próbáltak felvágni látszólagos felvilágosodásukban.Mint azt korábban írtam, Pamuk könyvének – számomra – legjobb, legélvezetesebb részei, a személyes vallomásai. Ennek fényében különösen tetszett a könyv utolsó fejezetei, Pamuk első szerelmének története, és édesanyjával folytatott örökös vita arról, hogy miért ne legyen festő, hanem fejezze be az építészmérnöki kart. Mi is lehetne egy dacos, huszonéves fiú válasza erre, engedve engedetlenül minthogy: „– nem leszek festő – mondtam, – Hanem író leszek.”

8 megjegyzés:

Novics János írta...

Feri, örülök, hogy elolvastad az Isztambult, de most egy talán röhejes közbevetést kell tennem. Tudom, hogy én nem vagyok "fontos ember", "ismert író" meg pláne nem , de azért hadd tegyem szóvá, hogy szó szerinti átvételek vannak itt az én írásomból. Pl. "büszke melankólia", "a régi dicsőség eltűnésén érzett bánat és a jelen nyomorúságába való keserű beletörődés”. Ráadásul a gondolatmenet is ugyanaz. Természetesen örülök, hogy olvasol és átemelsz tőlem dolgokat, de akkor jelezd a forrást! Látod, nekem ekkora arcom és öntudatom van, muszáj ezt megjegyeznem. Lehet, hogy csak egy blog, de mégis. Ez is Európa.

jeges-varga írta...

Hmm.. őszintén megmondva, ha van hasonlóság az írásod között, akkro sem szándékos. A könyvből vett fordulatok voltak ezek. de majd újra olvasom az írásod.

jeges-varga írta...

bevallom nem volt szándékos, de próbáltam az említett mondatokat korrigálni. Az hogy a téma felvetése hasonlatos, könnyen lehet hoyg az is okozhatta, hogy a Te írásaidat is olvasom, ugyanakkor valahogy nehéz ezen könyv olvasatán vaéahgy másról írni. Bocs

Novics János írta...

Feri, ez csúsztatás. Az iménti kommentemben lévő idézőjeles részek teljesen pontosan megegyeznek a saját blogomon és a veszprémi Indexen megjelent cikkem vonatkozó szövegrészeivel. Ezért szóltam. Mert bár talán pitiáner probléma, de nekem összesen ennyi a vagyonom: a szavaim. Nem adom oda őket senkinek.

jeges-varga írta...

Én elhiszem, hogy így érzel. sajnálom, nem akartam ellopni semmit sem tőled. Visszaolvasva, észrevettem én is a hasonlóságot, ezért is javítottam. Mindenesetre ne menjünk el ilyen irányba , mert az szarul esik, hogy hazugnak nevezel. Ha hiszed, ha nem, nem másoltam az írásodból.

jeges-varga írta...

De a békesség kedvéért odaírtam a neved.

Novics János írta...

Én nem neveztelek hazugnak, dehogy....! :-)) És milyen "irány" az, amiről beszélsz? Egyszerűen csak szóvá tettem, mindent szóvá teszek, ha valami nem tetszik, van is ebből gondom mindenütt, nem is kevés. Elfogadom a magyarázatot és kösz a javítást. Üdv! :-))

jeges-varga írta...

na ennek örülök!
Az irányt csak arra gondoltam, hogy egy kicsit agresszívenek tűnt a hozzászólásod.
De örülök, hogy sikerült megoldani az ügyet.
Csak kicsit szíven ütött a dolog, mert azt hiszem észrevétlenül is nagy hatással volt az írásom az írásomra, és így el is gondolkodtam, hoyg lehet eredeti dolgokat nem is tudok írni.
Na egyébként se tartom magamat kritikusnak, vagy írónak. Csak úgy látszi az általam olvasott írások olyan hatással vannak rám, hogy saját gondolatokká is formálódnak, és észre sem veszem. Bántott, mert nem tennék ilyet, főleg Veled.
na de a helyzet remélem valamennyire orvosolva lett:)