2010. június 23., szerda

Linn Ullmann: Áldott gyermek; Scolar, Budapest, 2008


Erika – a regény egyik főszereplője – 2005 telén autóba ül, hogy meglátogassa rég nem látott 89 éves, Hammarsőn élő apját, Isakot. Két nappal később a svéd szigeten találkozik Laurával és Mollyval. A három lány testvérek, három különböző anya szülte őket, egy apától származnak, aki talán sosem tudott valódi szülőként viselkedni velük.

A három testvér az első három fejezet egy-egy saját hangja, Az út a legidősebb lány, Erika hangján szólal meg, A kolónia című részben Laura alakja domborodik ki, Molly pedig A hammarsői játék főszereplője. Hármukat a közös apa hiányának megoldatlan képe köti össze, no meg az utolsó hammarsői nyár kimondhatatlan titkai, amelyeket immár 25 éve hurcolnak magukkal. Ezek közül az egyik legsúlyosabb titok Ragnar, a bibircsókos, gátlásos és magányos fiú, akiről csak sejtjük, hogy ő is Isak magjából kelt ki, és akit a gyermeki kegyetlenség sosem kímélt, mígnem bekövetkezett a tragédia, amelyről sosem lehetett beszélni.

A nyár végeztével a hammarsői gyereksereg hazaindul, maguk mögött hagyva a gyermeki ártatlanságot. Mindenki vissza tér hétköznapjaihoz, csak az a kérdés, hogy együtt tudnak-e élni megoldatlan ügyeikkel, hiszen ebben a világban szinte bárki kívülállóvá, kitaszítottá és üldözötté válhat.

Az Áldott gyermek a bűn, a felelősségvállalás és a megbékélés, az emlékezés, valamint a felejtés közti sodródást írja le, miközben a cselekményt a nyers brutalitás és érzékiség képei festik át. Linn Ulmann – aki Karin Beate Ullmann néven látta meg a napvilágot Liv Ullman és Ingmar Bergman lányaként – ügyesen vezeti olvasóját a múlt árnyékába való csöndes alámerülésben. A nyár és az ősz képei érzékletesen festik le története hőseinek belső világát is. Válaszokat azonban nem igazán ad, inkább sejtet, aztán arra is rájövünk, hogy sokszor a kérdés sem fontos annyira már.

A regény lezárásaként a lányok a jelenben megindulnak az apai ház, a gyerekkori nyaraló irányába, ahol egy öregedő apán kívül talán végre önmagukkal is szembenézhetnek. Nagyszerű az északi irodalom, Ullmann könyve egy újabb jó példa arra, hogyan lehet az elmondhatatlan belső történésekről beszélni. Fájdalmas, de szép történet.

7 megjegyzés:

mkg írta...

nekem nem tetszett, talán mert megint bedőltem a fülszövegnek. Tényleg vártam v.mi olyan katarzist, amit a Legyek urától megkap az ember. Ott a szereplők viselkedése gyönyörűen felfejthető egy szociálpszichológiai elemzés mentén. Értjük a miérteket, az áldott gyermekeben viszont számomra nem világos, hogy az Ragnarnak miért kellett áldozattá válni. A sodródás, amiről írsz tényleg átjön, de valamit csak akkor lehet feldolgozni, ha megértjük az ok-okozati összefüggéseket, ezt a vonalat nagyon hiányoltam a regényből és túlzottan csapongó is volt.

jeges-varga írta...

Hmmm. A Legyek urát mondjuk nem olvastam, csak a filmet láttam, a régit.
Nekem átjött a könyv, de ízlések és pofonok. A tolerancia hiányáról van itt szó. A felnőttek társadalma meghatározza az utódok élethez való viszonyulását. E gyerekek közösségében apáink fezsültségei öltenek testet. Valami ilyesmiről is szól Haneke Fehér szalagja is.

mkg írta...

ok. elismerem az apák léte, nem léte, szülők hidegsége is egy miért, de még "kevés" ahhoz, hogy a gyerekek egymással intoleránsak, kegyetlenek legyenek és végül valaki halálhoz is elvezessen.
Ne értsd félre (még ha úgy is hangzik), mert nem pszichologizálást vártam, de kell ehhez v.mi csoportfolyamat, v.mi dinamika, és akkor jóval hitelesebb az egész, a sodródásról szóló részek is még inkább azok lennének.
Egy ígéretes nagyon nagy, komoly, jó és érdekes téma, ráadás a terjedelemből, fülszövegből és pozitív kritikákból ítélve annak minden vetületével, és ahhoz képest ahogy a végére értem éreztem ezt az űrt.

(Más kérdés, hogy talán személyes érintettség okán is vagyok ennyire kritikus. Ha nem is ilyen, de ifjú éveimből nekem is van még feldolgozatlan vesztesség élményem.)

mkg írta...

és még annyit, hogy ahogy te írsz róla, az alapján is egyből kezembe venném és egy nagyon jó, ígéretes regényt várnék és aztán csalódnék

jeges-varga írta...

Azt hiszem értem, amit mondasz. Lehet, hogy a véleménykülönbség abból adódik, hogy te jobban szereted, ha egy motívumnak kiforrott, alaposan kidolgozott íve van, én pedig szeretem a kimondhatatlan titokszerű bemutatását. Azaz hogy érezzük a feszültséget a történetben, de nincs kimondva vagy bemutatva teljes egészében. Viszont ott van, és ez teljesen átérezhető. Nekem az olvasói képzeletemet ez jobban megdolgoztatja. De mondom ízlések és pofonok.
Na viszont jó kis eszmefuttatás alakult ki itt, nem is gondoltam volna.
Még valami: azért az hangsúlyoznám, hogy az Áldott gyermeket én sem említeném a legnagyobb könyvélményeim között, de ez csak egy ízlésbeli kategória kérdése.

mkg írta...

Már csak kicsit szaporítom tvább a szót:
Szeretem én is, ha megdolgoztatják a fantáziámat, de ez még csak az se tette, de ez már tényleg ízlésbeli különbség (láttam neked Darvasi Virágzabálója is tetszett, én azt nem tudtam végig olvasni)
Pattanásig feszülő emberi kapcsolatokról, helyzetekről, családokról, közösségekről, azok lélektani hatásáról annyi jó regény van. Nekem ilyen a már említett Legyek ura, Dragomán György Fehér királya, Lázár Ervin Fehér Tigrise, Ottlik: Iskola a határonja és Heller Valami történt c. könyve, és ezek mind a NAGY olvasmányélményeim közé tartoznak, csalódás volt hogy ez - a várakozásaimmal és a fülszöveg ígéretével ellentétben - nem került közé.

jeges-varga írta...

Ok, rendben. Nem akarok vitatkozni. Nekem tetszett, de nekem sem akkor nagy olvasmányélmény.

Ottlik, Dragomán, Lázár általad említett könyvei viszont tényleg azok, nekem is.