Szép Ernő eddig kívül állt olvasói látószögemből, szerencsére az internetes blogtársadalom sokféle információt tartogat a számunkra. Ezúttal Novics János hívta fel a figyelmemet a szerzőre. Ajánlására Szép Ernő egyik legismertebb alkotását, a Lila ákác című regényt vettem a kezembe. A mű Béla, a szerelemkereső, mélabús banktisztviselő monológja, vallomása levélben egy baráthoz. Béla az igaz szerelmet keresi és ezt a férjezett Bizonyosnéban, Margóban véli megtalálni, miközben Tóth Mancival a Casino táncosnőjével is haverkodik. Béla a szerelmet rossz helyen keresi, tipikusan a két szék közé esik, miközben túlzó buzgalommal keresi a boldogságot a megfoghatatlan Vágy tárgyában, miközben a kézzelfogható közelségben lévő lehetőséget nem képes megragadni. Amint azt megízleli, a születőben lévő szerelem el is illan.
No nem ezen egyszerű mondanivalója miatt izgalmas olvasmány Szép Ernő regénye, hanem annak színgazdag miliő-leírása adja sava-borsát. A Lila ákácban az olvasó elé tárul az I. világháború előtti, „békebeli” Budapest nyüzsgő társasági élete, a ligettől a korzóig, a Gerbeaud-tól a Casino-ig, bemutatva az úriasszonyok, a könnyű táncosnők, a kártyások, stb. világát. Emellett a regény nyelvezete üdítően frissnek hat, annak ellenére, hogy 1922-ben íródott. A lírai játékos stílusa, a helyenként szeretnivalóan pongyola vagy szándékosan magyartalan megfogalmazása és a korabeli argó keveréke a szó legnemesebb értelmében mosolyt, örömet csal az olvasó arcára, szívébe. Ez a stílus egységesen követi végig a regény egészét, nem törik meg az egyszer sem. Ez az amit Déry Tibor impresszionizmusnak „a lélek egységes s egyetemleges, képszerű reagálásának” nevez. Ugyanakkor emiatt néha kicsit unalomba fullad az egész, olykor elkalandoz az olvasói figyelem (legalábbis esetemben). Ez az apró jellemhiba azonban könnyen megbocsátható, hiszen jó olvasni Szép Ernő világát, kellemes érzés lubickolni, alámerülni benne.
A könyv minden bizonnyal önéletrajzi ihletettségű és emiatt egy őszinte vallomást, világhangulatot mutatkozik meg be, amelynek üzenet számomra különösen kedves, hiszen az élet minden apró rezdülésének szeretetére hívja fel a figyelmet. Írója, szerepelője és rajtuk keresztül olvasója csak erre vágyik.
No nem ezen egyszerű mondanivalója miatt izgalmas olvasmány Szép Ernő regénye, hanem annak színgazdag miliő-leírása adja sava-borsát. A Lila ákácban az olvasó elé tárul az I. világháború előtti, „békebeli” Budapest nyüzsgő társasági élete, a ligettől a korzóig, a Gerbeaud-tól a Casino-ig, bemutatva az úriasszonyok, a könnyű táncosnők, a kártyások, stb. világát. Emellett a regény nyelvezete üdítően frissnek hat, annak ellenére, hogy 1922-ben íródott. A lírai játékos stílusa, a helyenként szeretnivalóan pongyola vagy szándékosan magyartalan megfogalmazása és a korabeli argó keveréke a szó legnemesebb értelmében mosolyt, örömet csal az olvasó arcára, szívébe. Ez a stílus egységesen követi végig a regény egészét, nem törik meg az egyszer sem. Ez az amit Déry Tibor impresszionizmusnak „a lélek egységes s egyetemleges, képszerű reagálásának” nevez. Ugyanakkor emiatt néha kicsit unalomba fullad az egész, olykor elkalandoz az olvasói figyelem (legalábbis esetemben). Ez az apró jellemhiba azonban könnyen megbocsátható, hiszen jó olvasni Szép Ernő világát, kellemes érzés lubickolni, alámerülni benne.
A könyv minden bizonnyal önéletrajzi ihletettségű és emiatt egy őszinte vallomást, világhangulatot mutatkozik meg be, amelynek üzenet számomra különösen kedves, hiszen az élet minden apró rezdülésének szeretetére hívja fel a figyelmet. Írója, szerepelője és rajtuk keresztül olvasója csak erre vágyik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése