Vajda Katalin: Anconai szerelmesek; A Pécsi Szabadtéri Játékok és a Pécsi Nemzeti Színház közös produkciója; rendező: Balikó Tamás

Ritkán fordul elő velem, hogy egy előadást többször is megnézzek a színházban. Ennek elsődleges oka a szűkös házi költségvetés, amely miatt inkább egy még nem látott színpadi alkotásra áldozok, minthogy a már általam ismert élményt ismételjem újra. Hébe-hóba azonban előfordul az ilyesmi. Ezek közül kétségkívül a fehér holló a szinte már védjeggyé vált bárkás Mulatság, amit összesen ötször sikerült megnéznem. Ez azonban egészen ritka kivétel, ami ugye a főszabályt erősíti. A Mulatság hangulatában, színászi jelenlétében olyan egyedi, ami után mindig megnyalom mint a tíz ujjamat. Persze azért akadna olyan előadás, amit szívesen újranéznék (mint például az Istenítélet), de inkább az újabb élmények felé hajlok.
A Pécsi Nemzeti Színház népszerű előadását, az Anconai szerelmesek-et ugyanakkor immár másodszor sikerült megnéznem. A jegyet ajándékba kaptam, e nélkül valószínűleg sosem láttam volna újra. Kb. 6 éve néztem meg először a zenés színpadi művet. Akkoriban még a színház Kamaraszínpadán játszották a darabot, és Fillár István játszotta a dadogó hősszerelmest. Az azóta eltelt évek alatt az előadás beköltözött a nagyszínpadra és Fillár is átigazolt Budapestre.
A helyszín egy Adria-parti városka terecskéje, a hetvenes években. E kedves olasz kisvárosban él-éldegél a dúsgazdag és meglehetősen fösvény Don Tomao, aki az eladósorba került, enyhén beszédhibás gyermekét neveli egyedül, mindeközben szívügyekben még mindig naprakész, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint afférja a könnyűvérű szobalányával vagy a szomszédjában élő magányos panziósnő sóvárgó, múltidéző tekintete.
A tér másik felét a környék legpocsékabb kávéját felszolgáló, saját ristorante után ácsingózó kávézótulaj birtokolja, aki az egzisztencia megteremtése érdekében ácsingózik a dadogós lányra.A város főterére időközben számos alak bukkan fel. Ott van a halmozottan hátrányos helyzetű vándormuzsikus, az életunt milliomos, a szentéletű bölcs, akinek durva csuhája alatt érző szív dobog, és ne feledkezünk meg a tűzrőlpattant magyar lányról sem, aki születendő gyermekének nemzőatyját igyekszik felkutatni a Scuderia azzurik hazájában.
Jómagam ugyan nem kedvelem túlzottan a zenés színházi műfajt (az operettől egyenesen kiráz a hideg), de az Anconai szerelmesek dugig van tömve olaszból magyarosított, majd a magyarosított változatból olaszosított slágerrel, amelytől az ember szája csak felfelé görbülhet. Az Anconai szerelmesek könnyed darab, a fülbemászó kedvességének köszönheti rendíthetetlen népszerűségét. A színházi repertoár hálás az ilyen darabért, mert még egy közepes színházi alakítás sem tudja megtörni a nézők rajongását. Józsa Richárd bármennyire is jól tud énekelni, elszürkíti Luigi szerepét. Persze nincs könnyű dolga: Fillár István helyére beugrani nem éppen a leghálásabb feladat, viszont annál nagyobb kihívása. Sajnos Józsa egyelőre nem tudja feledtetni Fillárt. Azok a nézők – köztük én is – akik emlékeznek még az előadás korábbi verziójára – szerintem – nem tudnak elmenni emellett szó nélkül.
Az előadás, amit láttam, nem volt színészileg a legjobban kivitelezve, de a darab bája ezúttal elbírta ezt a terhet. Könnyed szórakozás volt, de könnyen felejthető is. Sebaj, ilyen is kell.

(képek: http://www.pnsz.hu/; Körtvélyesi László, 2006)