Ritkán nyúlok novelláskötetek után, mert szeretek általában egy, hosszabb történetben elmerülni, így tartózkodom a rövid történetek frappáns légkörétől. Néha azért megszegem íratlan szabályomat, és olyankor jól is teszem ezt. Ezúttal Patricia Highsmith sokat emlegetett Tizenegy című novelláskötete került a kezembe.
Patricia Highsmith eleddig ismeretlen volt előttem, mindössze morzsányi információ állt a rendelkezésemre róla. A hírnevet számára első regénye, A Két idegen a vonaton hozta el, amelyből Alfred Hitchcock nagy sikerű filmet készített. Highsmith azonban ezt követően is szoros kapcsolatban maradt a filmmel, hiszen számos rendező – többek között Wim Wenders, Claude Chabrol, Sidbey Pollack, Anthony Minghella, René Clement – is szívesen dolgozta a vászonra az írónő műveit. A legismertebb műve, mind papír alapon, mind a vásznon, A tehetséges Mr. Ripley ellentmondásos szociopata sorozatgyilkos „hősének” története.
Highsmith tizenegy novellája szenvtelen kórtörténet hétköznapi emberi gyarlóságainkról. Az írónő röpke történeteiben nem analizálja a feltárt élet mögött rejtőzködő titkokat, az emberi jellem hordozta buktatókat, egyszerűen elmeséli a mélyben megbújó és tudomásul nem vett lelki kórokozok okozta következményeket.
Highsminth történeteiben az emberi kicsinyesség, a bűntudat, a lelkiismeret-furdalás, a félelem, a dac, a becsvágy dolgozza meg az emberi lelket, és omlasztja le hőseinek addig jól karbantartottnak vélt, ám tarthatatlannak bizonyult életét. Highsmith mesterien szerkesztette meg élettörténeteit, amelyben nem kegyelmez szereplőinek, nem sorolja fel bűneiket, és nem sorakoztatja fel az ellenük felvethető kifogásokat. Highsmith ellenben kiválóan ragadja meg a múlt vétkeiből megszületett rémet, amelynek elengedhetetlen következménye a történetek drámai végkifejlete, legyen az haláltusa, az arcokra ráfagyó jeges rémület, vagy egyszerűen az emberi elmébe beférkőzött kicsinyes ostobaság.
Örömteli meglepetésemet az fokozta, hogy Highsmith-t folytonosan, mint sikeres krimi szerzőként hallottam emlegetni, holott a Tizenegy című kötet sokkal inkább arra szolgál ékes bizonyítékul, hogy az írónő nem csupán krimiszerző (na nem mintha ez az irodalmi nagyság elől elzárná őt), hanem az emberi mélységeket ismerő, komoly szépirodalmi alkotó. A Tizenegyben nem hagyatkozik a hirtelen sokkhatás művészetére, nem dolgozik a krimi megszokott kliséivel, sokkal inkább a mindennapok kínos csendjét, a bennünk szakadt néma sikolyokat fogja meg.
Patricia Highsmith eleddig ismeretlen volt előttem, mindössze morzsányi információ állt a rendelkezésemre róla. A hírnevet számára első regénye, A Két idegen a vonaton hozta el, amelyből Alfred Hitchcock nagy sikerű filmet készített. Highsmith azonban ezt követően is szoros kapcsolatban maradt a filmmel, hiszen számos rendező – többek között Wim Wenders, Claude Chabrol, Sidbey Pollack, Anthony Minghella, René Clement – is szívesen dolgozta a vászonra az írónő műveit. A legismertebb műve, mind papír alapon, mind a vásznon, A tehetséges Mr. Ripley ellentmondásos szociopata sorozatgyilkos „hősének” története.
Highsmith tizenegy novellája szenvtelen kórtörténet hétköznapi emberi gyarlóságainkról. Az írónő röpke történeteiben nem analizálja a feltárt élet mögött rejtőzködő titkokat, az emberi jellem hordozta buktatókat, egyszerűen elmeséli a mélyben megbújó és tudomásul nem vett lelki kórokozok okozta következményeket.
Highsminth történeteiben az emberi kicsinyesség, a bűntudat, a lelkiismeret-furdalás, a félelem, a dac, a becsvágy dolgozza meg az emberi lelket, és omlasztja le hőseinek addig jól karbantartottnak vélt, ám tarthatatlannak bizonyult életét. Highsmith mesterien szerkesztette meg élettörténeteit, amelyben nem kegyelmez szereplőinek, nem sorolja fel bűneiket, és nem sorakoztatja fel az ellenük felvethető kifogásokat. Highsmith ellenben kiválóan ragadja meg a múlt vétkeiből megszületett rémet, amelynek elengedhetetlen következménye a történetek drámai végkifejlete, legyen az haláltusa, az arcokra ráfagyó jeges rémület, vagy egyszerűen az emberi elmébe beférkőzött kicsinyes ostobaság.
Örömteli meglepetésemet az fokozta, hogy Highsmith-t folytonosan, mint sikeres krimi szerzőként hallottam emlegetni, holott a Tizenegy című kötet sokkal inkább arra szolgál ékes bizonyítékul, hogy az írónő nem csupán krimiszerző (na nem mintha ez az irodalmi nagyság elől elzárná őt), hanem az emberi mélységeket ismerő, komoly szépirodalmi alkotó. A Tizenegyben nem hagyatkozik a hirtelen sokkhatás művészetére, nem dolgozik a krimi megszokott kliséivel, sokkal inkább a mindennapok kínos csendjét, a bennünk szakadt néma sikolyokat fogja meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése