Galip, egy isztambuli ügyvéd magánnyomozásba kezd, mert felesége, Rüya eltűnt, aki maga után csak pársornyi dekódolatlan üzenetet hagyott. Vajon merre lehet a szépséges hitves? Esetleg Celâlnál, a neves tárcaírónál húzódott meg. Az író lakásában azonban senki sincs, csak az elmúlt évtizedek tárcáinak és fotóinak kusza halmaza. Galip elmerülve a régmúlt emlékekben, azon veszi észre magát, hogy Celâllá változott. A pizsamájában alszik, a rejtélyes telefonálónak a tárcaíróként mutatkozik be, és tárcákat ír a nevében a Milliyetbe.
Orhan Pamuk Isztambul szülötte, azé a városé, amely nem csupán földrajzi elhelyezkedése miatt, hanem mentális hovatartozás okán is két világ határán áll. A legeurópaibb török városnak tartják, annak ellenére, hogy nagyobb része már egy másik kontinensen fekszik. A nyugati kultúra vonzáskörébe tartozó város a vallásos fanatikusok szemében az iszlám Törökország szégyenfoltja. A két kultúra, a két világ közé rekedt város a személyes szférára kiható vallási-ideológiai megosztottság szimbólumává lett. Az ország ellentmondásos belső viszonyai identitásválságot idéz elő az egyénbe, aki megreked a két világ között, és nem találja önmagát.
A Fekete Könyv főszereplője Isztambul. Pamuk ott folytatja, ahol az Isztambul című könyvében abbahagyja. Galip keresztbe-kasul bejárja a várost, miközben Rüya és Celâl után kutat. A kutatás közben egy heterogén város képe rajzoldóik ki: a szűk utcák, a minaretek, a Boszporusz partja, a kis terek kavalkádjai mind-mind a város történetét beszélik el, ahogy Celâl is (aki talán Pamuk is lehetne).
Pamuk a könyv szűkebb értelemben vett történetét elbeszélő lapokat és Celâl tárcáit gondosan elválasztotta egymástól, amelyek felváltva követik egymást. Az egyes tárcákból a török ember, a török történelem, a „törökség” jellemzői rajzoldónak ki, oly módón, ahogy a könyv fülszövege olyan találóan tálalja elénk Pamuk regényét: „A Fekete Könyv a közel-keleti és a muzulmán kultúra elképesztő gazdagságú szőttese, amelyet eláraszt Isztambul fénye és pompája, miközben a lélektani utazás a lélek egyre sötétebb bugyraiba visz minket.” A tárcákból áradó szeretet olykor maró cinizmussal keveredik. Pamuk szeretetből kritizálja szülőföldjét, hiszen az áhítat mellől sosem maradhat el a figyelmeztető gondosság
A Fekete könyv nem könnyű olvasmány, könnyen elveszhet benne az ember. Elolvasása után hangulatok, képek maradnak meg az olvasóban, hiszen története szimbolikus, nem meghatározó. Számomra ugyan az Isztambul című szőttes sokkal jobban tetszett, mint a Fekete könyv, Pamuk írásmódja, stílusa azonban ezúttal is lenyűgözött, így hát érdemes őt időről-időre újból elővenni.
Orhan Pamuk Isztambul szülötte, azé a városé, amely nem csupán földrajzi elhelyezkedése miatt, hanem mentális hovatartozás okán is két világ határán áll. A legeurópaibb török városnak tartják, annak ellenére, hogy nagyobb része már egy másik kontinensen fekszik. A nyugati kultúra vonzáskörébe tartozó város a vallásos fanatikusok szemében az iszlám Törökország szégyenfoltja. A két kultúra, a két világ közé rekedt város a személyes szférára kiható vallási-ideológiai megosztottság szimbólumává lett. Az ország ellentmondásos belső viszonyai identitásválságot idéz elő az egyénbe, aki megreked a két világ között, és nem találja önmagát.
A Fekete Könyv főszereplője Isztambul. Pamuk ott folytatja, ahol az Isztambul című könyvében abbahagyja. Galip keresztbe-kasul bejárja a várost, miközben Rüya és Celâl után kutat. A kutatás közben egy heterogén város képe rajzoldóik ki: a szűk utcák, a minaretek, a Boszporusz partja, a kis terek kavalkádjai mind-mind a város történetét beszélik el, ahogy Celâl is (aki talán Pamuk is lehetne).
Pamuk a könyv szűkebb értelemben vett történetét elbeszélő lapokat és Celâl tárcáit gondosan elválasztotta egymástól, amelyek felváltva követik egymást. Az egyes tárcákból a török ember, a török történelem, a „törökség” jellemzői rajzoldónak ki, oly módón, ahogy a könyv fülszövege olyan találóan tálalja elénk Pamuk regényét: „A Fekete Könyv a közel-keleti és a muzulmán kultúra elképesztő gazdagságú szőttese, amelyet eláraszt Isztambul fénye és pompája, miközben a lélektani utazás a lélek egyre sötétebb bugyraiba visz minket.” A tárcákból áradó szeretet olykor maró cinizmussal keveredik. Pamuk szeretetből kritizálja szülőföldjét, hiszen az áhítat mellől sosem maradhat el a figyelmeztető gondosság
A Fekete könyv nem könnyű olvasmány, könnyen elveszhet benne az ember. Elolvasása után hangulatok, képek maradnak meg az olvasóban, hiszen története szimbolikus, nem meghatározó. Számomra ugyan az Isztambul című szőttes sokkal jobban tetszett, mint a Fekete könyv, Pamuk írásmódja, stílusa azonban ezúttal is lenyűgözött, így hát érdemes őt időről-időre újból elővenni.
2 megjegyzés:
Nagyon nehéz olvasmány, én egyszerre 20-25 oldalnál nem tudtam belőle elolvasni, akárhogy is akartam, viszont fantasztikus.
így van, egyetérek Veled. Nekem tőle a Hó tetszett nagyon. Azt jó szívvel ajánlom. emeleltt az Isztambul nagyon jó még. Az nem regény, de csodálatos. Amióta elolvastam, nagyon szeretnék egyszer Isztambulba elmenni.
Megjegyzés küldése