2009. január 8., csütörtök

Jean-Marie Gustave Le Clézio: Terra Amata; Európa Kiadó, Budapest, 1975 (Modern Könyvtár 299)


Nem először fordult elő az, hogy a magyar olvasó kifürkészhetetlen arccal fogadja azt a hírt, amikor a svéd királyi akadémia bejelenti az irodalmi Nobel-díj legújabb kitüntetettjét. Nem meglep, hisz fogalma sincs, ki a jutalmazott. Ezt történt idén velem is, amikor meghallottam Jean-Marie Gustave Le Clézio nevét. Gondoltam, meg kell ismernem a szerzőt, egy kísérletet mindenképp megérdemel, ahogy tettem ezt az utóbbi években is.
Az elmúlt évtized Nobel-díjas írói között akad olyan, aki már korábban ismertem és szerettem (Harold Pinter, 2005, 2008. december 24-én hunyt el, R.I.P.; Kertész Imre, 2002 – a díj odaítélése előtt olvastam már a Sorstalanságot, ami tetszett, de írói munkássága engem nem győzött meg annyira, emellett büszke vagyok arra, hogy hazánk eddigi egyetlen díjazottja Ő), olyan is van köztük, aki egyik kedvenc írómmá vált (Orhan Pamuk, 2006), valakinek tetszett a regénye, de életre szóló hatást nem gyakorolt rám (John Maxwell Coetze, 2003;; Kao Hszing-csien, 2000), de akad olyan is, aki nem nyerte el a tetszésemet (Elfriede Jelinek, 2004; Doris Lessing, 2007).
Az utóbbiak körét gyarapítja ettől a pillanattól kezdve a francia Le Clézio is. Az persze lehetséges, hogy nem a legmegfelelőbb könyvvel vágtam bele a francia író világának megismerésébe, de aligha sarkall az új ismeret további ismerkedésre.
Le Clezio a Terra Amata című könyvét mindössze 26 évesen írta (1967). Az író huszonéves fejjel nem vállalkozott kisebbre, minthogy megénekelje az Ember, az emberiség örökös, körkörös történetét. A Terra Amata főhőse Chancedale, beszédes név, egy francia falucska neve, melynek határában fekszik a történelem előtti ember maradványainak egyik legfontosabb európai lelőhelye (a párhuzam egyértelmű, bár ezt a jelképet csak Tellér Gyula utószavából tudtam meg). Clezio egy létmódba olvasztja össze az írót, az olvasót. („Mit számít, hogy hol és mikor olvasod ezeket a sorokat? Most éppen ez a könyv került a kezedbe, de ugyanúgy kerülhetett volna valami más is. A véletlen millió egymásba akaszkodó fogaskereke játssza itt kimerítő játékait. Mit számít, hogy volt valaki, aki írt, és valaki, aki olvasott? Mélyen, valahol nagyon mélyen egyek ők ketten, s ezt tudják is kezdettől fogva.”) A könyvben az eggyé olvasztott egyetemes, általános Emberből emelkedik ki az Egyes, akik között a véletlen közvetít. Chancedale belülről nézve az általános emberi tudat, kívülről tekintve pedig az általános emberi sors hőse. Chancedale az egyik pillanatba még tízévesen ül a konyhalépcsőn, és végzi pusztítását a hangyák világában, a másik pillanatban pedig nyolcvanévesen magányában haldoklik. „E kettő közötti idő csupán egyetlen vakító, sistergő pillanat.” A regény tulajdonképpen egy tartalomjegyzékbe fojtott vers kibontása.

Valamerre a földön
megszülettem
eleven ember
növekedtem
a rajzba bezárva
múltak a napok
múltak az éjszakák
játszottam minden játékot
szerettem
boldog voltam
beszéltem minden nyelvet
hadonászva
érthetetlen szavakat mormolva
vagy tapintatlanul kérdezősködve
az alvilághoz hasonlatos tájon
benépesítettem a földet
hogy legyőzzem a csendet
hogy kimondjam a teljes igazságot
az öntudat végtelenségében éltem
rohantam
aztán megöregedtem
meghaltam
és eltemettek.

Tulajdonképpen ez az egész regénnyel az igazi bajom. A könyv 280 oldala nem szól másról, mint erről az örökös villanásról. Az egész könyv az emberi tudat folyamatos ömlengése, nincs igazi története, eleje, vége, kezdete, az Emberi sors, öntudat lenyomata, egyetlen versbe fojtott ima. Azon persze mindig elgondolkozom, hogy velem van-e baj. A Terra Amata című regényt is majd egy hónapig olvastam, apró léptékben haladtam előre. Az ünnepek alatt, a munka mellett csak a buszmenetek 15-20 percében, otthon a család melletti fél órákban haladhattam előre. Az efféle könyv valószínűleg sokkal figyelmesebb olvasást kívánhat meg az Olvasótól. Ugyanakkor az is igaz, hogy sosem voltam ennek az irodalomnak híve. A történetmesélő írók mindig is közelebb álltak a szívemhez, és ez sosem jelentette azt, hogy az egyetemes gondolatokat kívül rekesztette volna befogadókészségem. Le Clezioval sorsjegyet húzattam, de nem nyert.
Annyit mindenképp nyertem, hogy Le Clezio könyvvégi kérdésén, miszerint "Ugyan mit számít egy élet folyamán az egyórás olvasmány? Mit számít eggyel több vonal a világot elborító végtelene irkafirkában?", elgondolkoztam. Vajon mi végre falom rendületlenül mások szavait, és lopok el időt saját életemből perceket, órákat. Menekülés ez vagy hangulatok, gondolatok, érzések gyűjtése, amivel gazdagabbá teszem szellememet. Hiszem és remélem, hogy az utóbbi, és nem megyek el csukott szemmel saját magam mellett.
(a kép az Ulpius Kiadó 2008 kiadását illusztrálja)

8 megjegyzés:

szeee írta...

Én is most olvasom, bár a tükrös résznél felfüggesztettem. Hasonló a véleményem róla. Vannak benne nekem nagyon tetsző részek és nagyon nem tetszőek. Olyan hullámzó az egész. Érdekes iromány, az biztos...

jeges-varga írta...

Nehéz olvasmány, de én amibe belekezdek végigviszem, bármi is legyen. Most Cserna-Szabó András Pusziboltját kezdtem olvasni. Végre megint olyan könyv, ami vissza hozza az olvasási kedvemet..

szeee írta...

Az is a listámon van...:-)

Novics János írta...

Azért szerintem annál sokkal jobb, mint amennyire untad. Persze, ízlések és...

jeges-varga írta...

Lehet, hogy igazad van: Bevallom, könnyen lehet, hogy bennem van a hiba, de egyszerűen a figyelmem nem ragadt meg. Persze mondhatnám, hogy az ünnepek idején az olvasásra fordítható idő sem úgy alakult, ahogy szerettem volna, de kedvem sem volt minél előbb kezembe venni a könyvet. De befejeztem, mert sosem hagyok semmit sem félbe. Ja, igazad lehet, ízlések és pofonok...:)

Illés írta...

Érdekes, hogy eddig én se szerettem ezt a műfajt, de velem pont Le Clézio szerettette meg. A "Gyalogember" című novella hozta meg a kedvemet, hogy több művének is utánanézzek. Tényleg nagyon elvontan ír, és mély filozófiai mondanivalója van, dehát akinek nem inge, ne vegye magára...

jeges-varga írta...

Mit nem kell magunkra venni? A mély filozófiai mondanivalót?:)
Én szeretem, de Le Clézio ezzel a könyvvel nem jött be nekem. Lehet, hogy más tetszene tőle. Majd eygszer, talán. Most más felé tekintgetek.

Feri írta...

Az összes könyvét elolvastam, amint megjelentek magyarul. Már az első után, amely éppen a Terra Amata volt, azt vártam azonnal megkapja az irodalmi Nobel díjat. Végül csak észrevették. Sajnálom a kritika szerzőjét. Szépen fogalmaz, komoly tárgyi tudása lehet, de valójában a lényeghez nem képes hozzáférni. Tökéletesen, precízen megértette szerző üzenetét, mégsem gazdagodott vele. Le Clezio ezen műve az egyszerű, a valóságos világról szól csodálatosan, felejthetetlenül. Tulajdonképpen ajándékot ad vele az olvasónak. Életre szólót, felbecsülhetetlen értékűt.