Linn Ullmann: Áldott gyermek; Scolar, Budapest, 2008

Erika – a regény egyik főszereplője – 2005 telén autóba ül, hogy meglátogassa rég nem látott 89 éves, Hammarsőn élő apját, Isakot. Két nappal később a svéd szigeten találkozik Laurával és Mollyval. A három lány testvérek, három különböző anya szülte őket, egy apától származnak, aki talán sosem tudott valódi szülőként viselkedni velük.

A három testvér az első három fejezet egy-egy saját hangja, Az út a legidősebb lány, Erika hangján szólal meg, A kolónia című részben Laura alakja domborodik ki, Molly pedig A hammarsői játék főszereplője. Hármukat a közös apa hiányának megoldatlan képe köti össze, no meg az utolsó hammarsői nyár kimondhatatlan titkai, amelyeket immár 25 éve hurcolnak magukkal. Ezek közül az egyik legsúlyosabb titok Ragnar, a bibircsókos, gátlásos és magányos fiú, akiről csak sejtjük, hogy ő is Isak magjából kelt ki, és akit a gyermeki kegyetlenség sosem kímélt, mígnem bekövetkezett a tragédia, amelyről sosem lehetett beszélni.

A nyár végeztével a hammarsői gyereksereg hazaindul, maguk mögött hagyva a gyermeki ártatlanságot. Mindenki vissza tér hétköznapjaihoz, csak az a kérdés, hogy együtt tudnak-e élni megoldatlan ügyeikkel, hiszen ebben a világban szinte bárki kívülállóvá, kitaszítottá és üldözötté válhat.

Az Áldott gyermek a bűn, a felelősségvállalás és a megbékélés, az emlékezés, valamint a felejtés közti sodródást írja le, miközben a cselekményt a nyers brutalitás és érzékiség képei festik át. Linn Ulmann – aki Karin Beate Ullmann néven látta meg a napvilágot Liv Ullman és Ingmar Bergman lányaként – ügyesen vezeti olvasóját a múlt árnyékába való csöndes alámerülésben. A nyár és az ősz képei érzékletesen festik le története hőseinek belső világát is. Válaszokat azonban nem igazán ad, inkább sejtet, aztán arra is rájövünk, hogy sokszor a kérdés sem fontos annyira már.

A regény lezárásaként a lányok a jelenben megindulnak az apai ház, a gyerekkori nyaraló irányába, ahol egy öregedő apán kívül talán végre önmagukkal is szembenézhetnek. Nagyszerű az északi irodalom, Ullmann könyve egy újabb jó példa arra, hogyan lehet az elmondhatatlan belső történésekről beszélni. Fájdalmas, de szép történet.

Minden út Villányba vezet

Vasárnap délutánra kirándulást szerveztünk. Mivel szeretjük a bort, úgy gondoltuk egy pincészetet kellene meglátogatnunk. Villányt már ismerjük, még akkor is, ha van még mit felfedezni azon a vidéken. Szekszárdról azonban vajmi keveset tudunk. Egyre több jó hír száll felénk arról a környékről, ezért ideje volt már meglesnünk őket is.

Egy csomó e-mailt elküldtem a borvidék neves borászatainak. Válaszaikban elutasításra találtam: vagy éppen a távolban tartózkodtak, vagy a vasárnapi nyitva tartás hiányára hivatkoztak, vagy a megtelt táblát rakták ki ablakaikba. A Halmai Csaba féle Tüske Pince azonban tárt karokkal várt minket vasárnap délután. Miután Márkot három óra körül felébresztettük, hamar útnak is indultunk, dacára az égen sötétlő fellegeknek. Nem jutottunk azonban messzire, mert ami az égből ránk zúdult nem kis nyári zápor volt, hanem igazi égindulás. Hiába dolgozott az ablaktörlő, a szélvédőn alig lehetett kilátni, az egyik domboldalon megindult a sár, hömpölygött a víz előttünk. Még ki sem értünk Pécsről, nem kockáztattunk, ennyit nem ért meg az egész. Tudomásul véve, hogy az égiek efféle kéjelgést aznapra nem engedtek nekünk, hazaindultunk. Egyszer csak jött egy gondolat: a felhők Szekszárd felé tartanak, Villány irányában nem látszik semmi. Gyorsan döntöttünk és elindultunk a már jól ismert vidék felé.Nem oly rég beszéltünk arról, hogy a Polgár Pincészetben még sosem voltunk, így hát itt volt az alkalom, hogy megnézzük őket. Szerencsére fogadókészek voltak ránk. Kikértünk egy-egy deci fehérbort (Hárslevelű 2007, Chardonnay-Muskotály Cuvée 2009), illetve rosét (Rosé Cuvée 2009). Lassan kortyolgattuk a finom nedűt, amikor megérkezett egy kisebb csapat, akik pincelátogatásra jöttek. Gyorsan melléjük csapódtunk, hogy megnézzük a pincerendszert. Nagyon szép a Polgárék pincéje, különösen a festett kazettás mennyezetű Borkápolna, amelyet Kaulics Viola készítette. A látogatás során megkóstoltunk a Syrahból és a cuvée alapanyagként funkcionáló szolgáló barikolt merlot-ból egy kicsit.Mialatt a pincében voltunk, az eső megérkezett Villányba is. Szerencsére csak épphogy esett, nem zúdult a fejünkre az égi áldás. Az udvarról behúzódtunk az egyik terembe és még megkóstoltunk néhány tételt: Kadarka Siller 2008, Merlot 2007 és Rubin Cuvée 2008. Mivel ez utóbbit jó árban (1000 ft/palack) mérték a helyszínen, ebből vittünk haza.Vacsorázni csak előrendelés alapján lehetet volna a Polgár Pincészetben, így más megoldás után kellett néznünk. A Fülemüle étteremben üdülési csekket nem fogadtak el, így végül Villánykövesden a Hotel Cabenet-nél álltunk meg. Sosem jártunk még itt. Ha Kövesden jártunk, rendszerint a pincesorra mentünk Blumékhoz. A hotel étterme egy hosszú pince. Vadételt (szarvashús) ettünk, hozzá egy kis Blum rosét. Na nem mintha ez illene hozzá, de olyan bort kerestünk, amely mindannyiunk igényét kielégíti.A vasárnap délutánunk végül is nagyon jól sikerült, annak ellenére, hogy enyhén szólva siralmasan kezdődött. Az elmúlt vasárnap tanulsága mindenképp az, hogy minden út Villányba vezet.

Vaszilij Szigarjev: Guppi; Pécsi Szabadtári Játékok - Pécsi Horvát Színház Anna udvara; rednező: Szikora János.

A nyári, szabadtéri színházi eseményekkel kapcsolatban mindig az az érzésem, hogy a kelleténél is könnyedebbre sikerednek. Az rendben van, hogy ilyenkor a nagyérdemű szervezete valami olyasmit kíván, mint egy lágy nyáresti szellő, de ha már valami súlyosabbal kísérleteznek az alkotók, célszerű mélyebbre ásni az előadott mű szöveteiben, mintsem csak a bőrfelszínt karcolgatni.

A Pécsi Szabadtéri Játékok keretében a Pécsi Horvát Színház Anna udvarán a hétvégén alkalmam volt látni Vaszilij Szigarjev kortárs orosz drámaíró Guppi című darabjának színpadi változatát, melyet Szikora János dirigált. A Guppi két fejezetes darab. Az első felvonásban adott egy nő és egy férfi. A férfi vendégségbe érkezik a nőhöz. A néző belecsöppen ebbe a helyzetbe, nem ismeri az előzményeket. Honnan ismerik egymást? Kölcsönös-e a szimpátia? Van-e egyáltalán vonzalom közöttük? Félresikerül egy randinak tűnik az egész. Közben az is kiderül, hogy a nőnek férje van. Aki épp nincs otthon. Az ostrom mégis sikerrel jár, ám mielőtt elcsattan az első csók, a kishíján felszarvazott hitves előugrik a háztartási szekrényből.

Az előadás második felvonását egyértelműen a férj jelenléte uralja. Nem oly nagy titok, hogy a férfit a férj bérelte fel, hogy tetten érhesse feleségét, és indokot találjon a házastárs háztartásból történő kiebrudalásához. A férfi közben mintha megkedvelte volna a nőt, aki menne is vele, de ott van az a fránya családi kötés, ami sehogy sem enged.

Úgy gondolom a Guppi című előadás sokkal többet tartogat magában, mint amennyit a Szikora vezette csapat kihozott belőle. Persze jó volt látni a színpadon végre Pokorny Liát, aki vérbeli locsi-fecsiként személyesíti meg a darab Tamaráját. Játéka dinamikus, erős és vidám asszony érzetét adja, akiben olykor a tűrés komorsága is megjelenik. A boldog tudatlanság mintapéldánya ő. A férj, Lonya szerepét mintha Balikó Tamásra öntötték volna. Jó áll neki a szerep, de nem tud meglepni semmivel sem igazán. Az ő esetében sokszor éreztem ezt. Én olykor kevésnek érzem azt, ha egy színész egy testhez illő szerepet korrekten megcsinál, de nem tesz hozzá semmi pluszt. A nyári színpadin persze elfér ez is. Az udvarló Pása szerepét alakító Vidákovics Szláven viszont teljesen erőtlen. Nem először érzem ezt nála. Pécsett ő az a színész, aki talán még sosem tudott meglepni, rendre ugyanazt látni nála, bármit is játsszon. Nem egyszer írtam már azt le több színészről is, hogy folytonosan ugyanazt tapasztalom minden egyes általam látott szerepükben. Sok esetben aztán jött a cáfolat, mintha meghallották volna ártatlan nyivákolásomat. Vidákovics esetében még nem jött el ez a pillanat, ezért szólok most, hátha meghallgatásra találok.

Nem állítom, hogy neki kellene elvinni a balhét. Nem csak rajta múlik, hogy nem tudott igazán működni bennem az előadás. Mintha az alkotók sem tudták volna eldönteni a műfaji meghatározásban megválaszolatlanul hagyott kérdést, azaz, hogy a Guppi tragédia vagy komédia. A drámában rejlő kettősség sehogy sem jön át, mert az előadás nem ás le kellően a mélyre, csak a felszínt karcolgatja. Holott komoly dolgokról lenne itt szó. Mégpedig a teljes önfeladás, a zabolátlan uralkodási hajlam és a kölcsönös függőség cseppet sem szívélyes viszonyrendszeréről. Ebből ütős kamarajátékot lehetett volna kihozni, de nem jött össze. Szikora János rendezése nem működik sem komédiaként sem tragédiaként igazán, elvész a porondon.

A büfében vásárolt roséfröccs kíséretében megnézett darab felejthető élmény volt számomra. Könnyen múló pillanatot okozott nekem, mint egy szúnyogcsípés miatti viszketegség.

(fotó: http://www.pecsiszabadterijatekok.hu)

James Redfield: A mennyei prófécia; Alexandra Kiadó, Pécs, 2005

A perui őserdő mélyéről, az ősi romok közül titokzatos kézirat kerül elő, amelyben az egész emberiség életét megváltoztató eszmék olvashatók. A több ezer éves próféciák megjósolják, hogy a huszadik század végén az emberiség fejlődésében döntő fordulat megy végbe, amely egy spirituális léptékváltást jelent a Föld lakossága számára. A Kéziratból végre megértjük a világegyetem titkait, a létezés misztériumát, az élet értelmét. A Kézirat által előrevetített kilenc felismerés mindenki számára elhozza a megvilágosodást.

A Kézirat természetesen azonnal felkelti a tudományos világ és néhány kalandor érdeklődését. A perui kormányzat és a katolikus egyház vezetői mindeközben mindent elkövetnek, hogy a Kézirat ne kerüljön nyilvánosságra.

Egy fiatal amerikai férfi teljesen gyanútlanul kerül az események középpontjába. A látszólagos véletlenek hatására Peruba érkezik, ahol bejárja az országot és útjába kerülő emberek, helyzetek révén megismerkedik a kilenc felismeréssel. A férfi rövid idő alatt kulcsszerepet kap a hiányzó, Kilencedik Felismerés felkutatásában.

James Redfield regénye első ránézésre egy kalandregény, de később az olvasó rájön, hogy a kaland csak ürügy, a regény igazi célja a spirituális tudás átadása. A regény kilenc felismerése tulajdonképpen útmutató ahhoz, hogy felnyissuk a szemünket a világba, és az új tudatosság útjára lépjünk. Ha ezt megtesszük, tapasztalni fogjuk az életünk folyamán bekövetkezett találkozások jelentőségét. Rájövünk, hogy a saját életünkre vetített tapasztalat, a véletlenek okkal történése az egész emberiség történetére ráillik. Megtapasztaljuk lassan, hogy Minden egyetlen nagy energiarendszer része, amelyben minden egy bizonyos rezgés szinten rezeg. Az emberek erről szakadtak le egykoron, így folytonosan az energia forrását keresik. Egymás közötti konfliktusainak nem mások, mint a szükséges energia utáni harc kivetülései. Rá kell jönnünk azonban az arra, hogy ha felhagyunk egymással szembeni hatalmi drámáinkkal, akkor képessé válhatunk a mindent körülvevő energiamező érzékelésére és akkor felismerhetjük azt, hogy hogyan tudunk a mindenségből energiát szerezni. Először azonban igazi önmagunkat kell megtalálnunk. Ennek egyetlen útja, ha szembe nézünk a múltunkkal és felhagyunk a folyamatosan ismételgetett küzdelmeinkkel. Ezek a felismerés mozgásba lendítik az Én evolúcióját a helyes kérdésfeltevés, a tennivaló megérzése és a válaszadás folyamatában. Rádöbbenünk arra, hogy nem az egymás elleni harc, a másik leigázása a helyes út, hanem az, hogy miként tudjuk a másikból, egymásból a lehető legjobbat kihozni. Ez Én fejlődése egy spirituális tudatossághoz vezeti el az emberiséget. Rájövünk majd, hogy a Boldogságot nem az anyagi javak örökös hajszolásán és birtoklásán, de nem is az önsanyargatáson keresztül érjük el, hanem Önmagunk és azon keresztül a Mindenség Szeretete által.

Redfield regénye egyszerű nyelven íródott, majdhogynem szájbarágós. Nem az irodalmi értéke jelentős, hanem a benne levő tudás. Nem beszél másról, mint az élet csodájáról. A teremtett dolgok szépségét kellene értékelnünk, ez a fajta rácsodálkozás képessége gyermekkorban mg bennünk van, később azonban a mindennapok küzdelmei során elfelejtjük ezt. Ha őszintén, nyíltan, figyelemmel csodálkozunk rá valamire, azáltal energiát nyerünk. Ha cserébe képesek vagyunk szeretetet sugározni vissza, energiát adhatunk. Egy kölcsönös áramlás indul be, ami megemeli mindannyiunk rezgésszintjét. Ez beindítja az olyan rejtett képességeket, mint például az intuíció. A Megérzés, az Álmok mind a segítségünkre lesznek hogy a fejlődés útját ne hagyjuk el.

Jézus sem beszélt másról:

„Legyetek olyanok, mint a gyermekek, hiszen övék a mennyeknek országa!”

„Új parancsolatot hozok néktek: egymást szeressétek!”

„Aki engem követ és megtartja beszédemet képes lesz azt cselekedni, amit én, és még többre is képes leszen.”

Az Örömhír sokkal kézen foghatóbb, mintsem azt gondolnánk. Csak el kell indulni ezen az úton A döntés mindenkinek a szabad akaratán múlik.

A X. POSzT díjazottjai

A szakmai zsűri díjai:

Legjobb előadás:
Szergej Medvegyev: Fodrásznő
Rendező: Viktor Rizsakov
Csokonai Színház, Debrecen

Legjobb rendezés:
Bagossy László
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline
Örkény István Színház, Budapest

Legjobb női főszereplő:
Kerekes Éva
Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése
Örkény István Színház, Budapest

Legjobb férfi főszereplő:
Kovács Zsolt
Ion Luca Caragiale után Rusznyák Aladár nyersfordítása alapján Mohácsi István és Mohácsi János:Az elveszett levél
Pécsi Nemzeti Színház

Legjobb női epizódszereplő:
Hámori Gabriella
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline
Örkény István Színház, Budapest

Legjobb férfi epizódszereplő:
Urbán Tibor
Ion Luca Caragiale után Rusznyák Aladár nyersfordítása alapján Mohácsi István és Mohácsi János:Az elveszett levél
Pécsi Nemzeti Színház

Legjobb díszlet:
Ambrus Mária
Bertolt Brecht: Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése
Örkény István Színház, Budapest

Legjobb jelmez:
Ignjatovic Kristina
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline
Örkény István Színház, Budapest

Legjobb színpadi szöveg:
Parti Nagy Lajos
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline - fordításáért
Örkény István Színház, Budapest

Különdíj:
Yorick Stúdió, Marosvásárhely & dramAcum, Bukarest
Gianina Cărbunariu: 20/20

A nemzetközi zsűri díja:
Bodó ViktorVinnai, Turai, Róbert,
Bodó: KockavetőSzputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor, Budapest

A MASZK Országos Színészegyesület színész zsűri díjai:

Legjobb férfi alakítás:
Nagy Péter
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A revizor
Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

Legjobb női alakítás:
Szűcs Nelli
Szergej Medvegyev: Fodrásznő
Csokonai Színház, Debrecen

A Fidelio Est díjai:

Legjobb 30 év alatti színésznő – megosztva:
Béres Márta
Erdély Andrea
The Beach – Albert Camus Közöny című regénye alapján
Kosztolányi Dezső Színház – Urbán András Társulata, Szabadka

Legjobb 30 év alatti színész:
Ötvös Andrása versenyelőadásokban nyújtott színészi teljesítményéért

A közönség zsűri díja:
Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline
Rendező: Bagossy László
Örkény István Színház, Budapest

A Thália Színház Rivalda díja:(vendégjáték a Thália Színházban)
Yorick Stúdió, Marosvásárhely & dramAcum, BukarestGianina Cărbunariu: 20/20
Gárdonyi Géza Színház, EgerFényes Szabolcs – Harmath Imre: Maya Pécsi Nemzeti Színház
Ion Luca Caragiale után Rusznyák Aladár nyersfordítása alapján - Mohácsi István – Mohácsi János:Az elveszett levél

Kibeszélősdi - 20/20

1989. december végén Romániában kitört a forradalom, melynek során halálra ítélték és kivégezték a Ceauşescu házaspárt. Az új hatalmi elit a Nemzeti Megmentési Front Tanácsába tömörült, élén Ion Iliescu egykori kommunista politikussal. A Ceauşescu rezsim bukása után az országban megindulhatott a demokratizálás olyamata, és az addig háttérbe szorított magyarság önszerveződése is. A helyi magyarság vezetői személyiségei és egyes román soviniszta politikusok hangos üzeneteket küldtek egymásnak. A magyarok az anyanyelvi oktatás megteremtéséréért, kisebbségi jogaik elismeréséért küzdöttek, míg a másik oldal szeparatizmussal vádolta őket.
1990 márciusában a magyarság csendes tüntetést szervezett az anyanyelvi oktatás megteremtésért, később a környékbeli románok és az addig békésen tiltakozó magyarok összecsaptak, amely során itt is ott is elcsattant egy-két olyan pofon, amelyre egyik fél sem lehetett büszke. A több napig tartó zavargásoknak március 21-ére lett vége, amikor is a román hadsereg helyreállította a rendet. A harcoknak 5 halottja (3 magyar és 2 román) és 278 sérültje volt. Máig vitás, hogy mi robbantotta ki a tettlegességig fajuló összecsapásokat. A román kormányzat és a nyugati média szerepe sem tisztázott még.

2010 márciusában a Fekete Márciusként elnevezett sajnálatos események huszadik évfordulójához érkeztünk el. A román-magyar társadalmi együttélés azóta sem oldotta fel magában a történteket. Ez abból is látható, hogy egyetlen egy színpadi darab sem született erről a mindenkit foglalkoztató eseményről. A marosvásárhelyi Yorick Társulat több mint ötven, az eseményekben részt vevő, vagy azok hatását közvetve megélő vásárhelyi személyes elbeszélése alapján állított össze egy előadást. A 20/20 2010. júniusában eljutott a POSzT-ra is, hiszen Fáy Miklós a versenyprogramra érdemesnek találtatta azt.

A 20/20 szereplői románok és magyarok, aki saját és egymás nyelvén beszélnek a történtekről és az azt követő időszakról, arról, aminek szeretnének véget vetni. A „dolog” ugyanos húsz év elteltével is tisztázatlan, mindenki kínosan ügyel arra, hogy a másik előtt hallgasson erről. Az előadás során felvillanó helyzetek azt mutatják meg, hogy a mindkét fél felett álló nézőpont hiányzik, ahonnan felelősségteljesen feldolgozható, megérthető lenne a Fekete Március. Ami az évek alatt megmaradt, az néhány emlék, és a következő nemzedékre átörökített élmény- és érzésanyag. Az utókor nem tisztán kapta kézhez az útravalót, ezért rájuk hárult a feladat, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.
A 20/20 megmutatja románnak, magyarnak mivé tette őket a húszéves lábujjhegyen járás, karikírozva tükröt mutat a feleknek. Mindenki magára ismerhet, ügy gondolom. Még mi is, Anyaországi magyarok is, hiszen – valljuk be – minket is megfertőzött a gyűlölet hangja. A Román Életbe! Nem így van?
A 20/20 nagy erénye a terápia jelegében van. Apró fricskákkal tükröt mutat mindannyiunknak, majd beszélni kezd. A végén a nézőknek szegezi a kérdést: te hogy gondolod ezt? Romániában, az előadás során beszélgetés követi az előadásokat. Elvégre ez a célja az egésznek. A POSzTon a nézősereg csöndesen levonult, de azért biztosan sokakban erős gondolatokat indított el a darab.
Nagyszerű előadás a 20/20, remek színészi jelenléttel, ám egy körülmény alapvetően befolyásolta az én élményemet. Az előadás több nyelven (a román és magyar mellett olykor angol, francia szó is elhangzik) szólal meg. A nézők segítségére szolgálnak a két oldalon elhelyezett feliratok. A másik nyelv ismeretének hiánya arra kényszeríti az egynyelvű nézőt, hogy olvassa a feliratokat. A színház pedig arról szól, hogy lássuk az arcokat, a reakciókat. A feliratokkal még el is lettem volna, ha egy helyütt – számomra érthetetlen módon – magyar feliratot nem zölddel írták volna fekete alapra. Sajnos ott elvesztettem a fonalat. Belementem abba a játékba, hogy próbáljam elolvasni a mondottakat, ami nem nagyon sikerült, így közérzetem romlani kezdett. Szerencsére azonban teljesen nem rontotta el az élményt. Azt tudom, hogy nagyon jó előadást láttam, de ez az apró kellemetlenség miatt nem tudtam teljesen megélni azt. Tudom, hogy ez valahol az én korlátoltságom, hiszen nem értem az egyik nyelvet. De azzal is tisztában vagyok, hogy végső soron ez az előadás a marosvásárhelyieknek született, nem arra készült, hogy Pécsett bemutassák. Marosvásárhelyen pedig mindenki kétnyelvű. Így csak magamat sajnálhatom, hogy nem tudtam úgy átélni a látottakat, mint ahogyan szerettem volna azt. Mindenesetre örültem, hogy be tudtam jutni az előadásra, még ha a végére el is fáradtam.
Ami lenyűgözött viszont, az az előadás őszintesége volt. A szereplők olyan dolgokról beszéltek tárgyilagosan, pontosan és teljesen természetesen, amiről nagyon nehéz. Az előadás nem csak a Fekete Márciusról szól, az csak az apropója, jóval túlmutat azon, sokkal átfogóbban beszél az egész problémáról: az együttéléséről. Fontos az is, hogy nem holmi kívülállók szólalnak meg protokollszerűen, hanem a benne levők beszélnek meg saját magukról. Ettől lesz igazán hiteles az előadás. Ami jó volt, hogy nem akart patetikus lenni. Nem akar egy mindenekfelett álló igazság képével tetszelegni, megmondani a helyes utat. Az előadás folyamatosan kérdéseket tesz fel, amelyeket a nézőnek magának kell megválaszolnia.
Hogy mit tanulhatunk belőle mi, határon inneni magyarok? Alázatot a határon túli magyarokkal szemben. Ne úgy menjünk látogatóba hozzájuk, hogy lesajnálva próbáljuk megmondani az igaz magyarság egyetlen helyes magtartásformáját. Tartsuk tiszteletben az, hogy ez leginkább az ő problémájuk, ők hivatottak megoldani azt.
Sokat lehetne (és kell is) beszélni erről a darabról. Úgy tűnik jól sikerült, elvégre ez volt a célja.

(20/20; Yorick Stúdió, Marosvásárhely - dramAcum, Bukarest; rendezte: Gianina Cărbunariu)

színházi örömünnep

A múlt hét valamelyik napján haza felé jövet épp le akartam szállni a buszról, amikor hiányérzetem támadt. Visszanéztem és láttam, hogy a padlón ott fekszik a mobiltelefonom. Visszaléptem és még sikerült az ajtó becsukódása előtt leugranom a járműről. Gyorsan történt minden, ezért nem ragadtam le sokáig azon, hogy azért az drága mulatság lett volna, ha a busz a telefonommal tovarobog, miközben én mit sem sejtve hazaballagok. Az égiek persze teszteltek engem, hogy mennyire fontos nekem az anyagi jószág. A hétvégén már sikerrel jártam, amikor a frissen vásárolt helyi tömegközlekedési bérletemet hagytam el. De ez egy más lapra tartozik.Hogy mindezt miért írom le? Mert a mobiltelefon az elmúlt tíz év alatt luxuscikkből mindennapi használati cikké, sőt életünk nélkülözhetetlen személyes tárgyává vált. Amikor kezdett elterjedni a maroktelefon, én sokáig ellenkeztem, ideológiákat gyártottam, miért nem kell nekem, aztán maga alá gyűrt a világjelenség. Akkoriban megfogalmaztam, hogy a mobiltelefon ugyan felgyorsítja az információcserét, de inkább elválaszt, mint közelebb hoz. Az ember inkább felhívja barátját, ismerősét, mintsem felkeresné. Mennyire okos voltam. Azóta sokszor én sem cselekszem máshogy. Természetesen valóban van haszna a mobiltelefonnak, csak okosan kellene használni. Vajon sikerül ez nekünk? Máté Gábor és az egri Gárdonyi Géza Színház Társulata egész estés színházi előadást szentelt ennek a kérdésnek, amelyet Fáy Miklós a X. POSzT versenyprogramjába beválogatott.A vidéki magyar polgároknak nagyon nagy szó, amikor a pesti sikerszínházak el(vagy inkább le)jönnek városába, és lehozzák a valódi színházat. A POSzT megerősödése óta ez egyre gyakrabban megesik Pécsett, de szépen lassan a nézőközönség is felébred, hogy van Budapesten kívül is élet. Ennek egyik legjobb példája az egri Gárdonyi Géza Színház, akik évek óta stabil résztvevői a versenyprogramnak, és idén nem először fordul elő, hogy két előadással is képviseltetik magukat a POSzTon. 2007-ben láttam először őket, amikor a Martin McDonagh A párnaember című darabját adták elő zseniálisan. Tavaly sajnos nem sikerült bejutni A velencei kalmárra, de a Bóbita Bábszínházban részem volt a Hírlap-színházi előadásukban. Kérdés sem volt, hogy az idei versenyprogramból legelső helyen az egriek előadását célozzuk meg a jegypénztárak nyitásakor.A Csörgess meg! című előadás pörgős, rövid, humoros, tanulságos jelenetek fűzéréből épül fel. Valamennyi epizód ehhez a kézben könnyen elhelyezkedő készülékhez kötődik, amely befolyásolja mindennapjainkat, társas érintkezéseinket, ami jelen van mindenütt, az utcán, az orvosi rendelő várójában, a színházban, az étteremben, a moziban, az erdőben stb. A jelenetek valamelyikében, ha nem is mindegyikében, biztosan felismerjük magunkat, jót röhöghetünk magunkon, de az is lehet, hogy olykor valamennyiünknek arcunkra fagy egy pillanatra a felismerés, hét ez én vagyok. Bezony, bezony TE vagy!A Csörgess meg! előzménye kétségkívül a Hírlap-színház lehetett, amelyben a szereplők saját ötleteikkel, rögtönzéseikkel töltik meg az alapötletet, aztán lassan kikristályosodik belőle egy egész estés előadás. Az egri Társulatnak nagyon jól illik az effajta bohóckodás, már tavaly az off keretében is tapasztalhattam. A mobil revü esetében is valószínűleg az történhetett, hogy a jó ötletek rögzítették, de nem csiszolták teljesen simára, hanem ami a csövön kifér elve alapján szabadjára engedték a gőzt. Éppen ezért vannak döccenők az előadásban, nem mindegyik jelent egyformán erős, de ez egyáltalán nem baj, hiszen az egész egy örömjáték, amit jó nézni, és nem csak azért mert alapvetően röhögni kell az egészen, hanem mert a történet helyett a színészek helyezkednek az előadás középpontjába, aki színjelesre vizsgáznak.

Máté Gábor keze alatt a tizenhárom színész Bányai Miklós, Bozó Andrea, Fekete Györgyi, Görög László, Járó Zsuzsa, Hüse Csaba, Mészáros Sára, Kaszás Gergő, Mészáros Máté, Ötvös András, Schruff Milán, Vajda Milán, a Máté-osztályában végzett Fenyő Ivánnal kiegészülve) csúcsra járatja magát. Játékukban nem csak az látszik, hogy ökörködni szeretnek, de egyes jelentekben komoly, elmélyült alakításokat is láthatunk. Nem szeretnék külön kiemelni senkit közülük, de mégis meg kell tennem, mert Kaszás Gergő által játszott lepukkant alak csöndesen megbújik a többi figura mellett. Ez a hol Pressert éneklő kocsmatöltelék, hol pedig kórházi kisegítőszemély modernkori társadalmunk számkivetettje, akinek még egy nyamvadt mobilja sincs, hanem mindig az érmés nyilvános telefonnal bajlódik. Annyira le van maradva, hogy még a kártyás telefont sem ismeri. Alakja nincs harsányan kiemelve az előadásban és Kaszás Gergő is csöndes, ámde hangsúlyos jelenlétével színezi az örömjátékot. Ez a figura szintén egy fricska saját magunk részére. Akinek nincs efféle kütyüje, az teljes jogú polgár nem lehet. Azért azt megemlíteném, hogy ismerek még olyan embereket, aki igyekeznek magukat távol tartani a mobilkészüléktől. Köszönik szépen, jól meg vannak nélküle, és Hofi egyik szakállas viccét idézve, az ilyen ember képzeljétek el: Beszél!Az előadás végén a színészek egy egészen profi össztáncot lejt, fokozva az amúgy is emelkedett hangulatot. A vastaps, és a háromszoros vagy négyszeres visszatapsolás nem is maradt el. Nem lennék meglepve, ha a közönségdíját az egriek vinnék el, persze azt is csak egy ötfős közönség zsűri ítéli oda. De ami jár, az jár. A kérdés az, hogy jut-e?

(Csörgess meg! mobil revü színészekre és telefonokra; Gárdonyi Géza Színház, Eger; rendező: Máté Gábor)

(képek: www.szinhazajanalo.hu)

A kétfejű fenevad Pécsett

Valódi nyári hangulat uralkodik Pécs városában. Az emberek amint munkájuk, otthoni teendőik, egyéb elintéznivalójuk teheti, no meg fogékonyak is rá, elözönlik Pécs belvárosát. Az új és régi közterek és a POSzT programjai kitűnő időtöltésre ad lehetőséget minden korosztálynak. Miután befejeztem aznapi munkámat a Jókai térre indultam, Eszter és Márk már a téren várt. Amíg kedvesemet hagytuk, hogy barátnőnkkel trécseljen, mi Márkkal a Jókai-tér vizes blokkját néztük meg közelebbről. Kérem szépen, gyerekzokni szárazon itt nem maradt. Időnként csatlakoztunk a beszélgetőkhöz, majd elmentünk a Brummogdába, meglesni Annamarit. Volt itt nagy haverkodás a mackókkal! De itt sem maradhattunk sokáig, mert a víz visszacsábította fiamat. Nagy öröm volt ez a számára, hiszen a vízzel való játék mindennél előbbre való. Miután kijátszottuk magunkat, fiunkat rábíztuk a nagymamára, hiszen ma a budapesti Katona József színház előadásár volt jegyünk. Mint azt már korábban megírtam A kétfejű fenevad névre hallgató színpadi mű kalandos úton jött el Pécsre. Az ország talán legnevesebb színi társulata egyedülálló módon visszalépett a versenyprogramból, mert a Fáy Miklós által beválogatott A hős és a csokoládékatona című előadását nem találta olyan jónak, mely az elmúlt tizenegy hónap társulati munkáját a megfelelően reprezentálta volna, helyette pedig egy olyan darabot hozott Pécsre, amely születési körülményeit tekintve kötődik a Mediterrán Hangulatok Városához, és a kritika agyba-főbe dicséri. A kétfejű fenevadot Weöres Sándor a hetvenes évek elején írta a pécsi színház számára. A dráma színre vitele érdekében az 1972/73-as évadban meg is kezdték a színházi próbákat, de azt felsőbb utasításra kénytelenek voltak leállítatni, és a tervezett előadást a repertoárból a szemétbe hajítani. A dráma teljes szövege először 1982-ben a szombathelyi folyóirat, az Életünk hasábjain jelent meg. Ezt követően az irodalompolitika is engedékenyebbé vált, így 1983-ban az újpesti Térszínház amatőr együttese (r.: Bucz Hunor), 1984-ben a Vígszínház (r.: Valló Péter), míg 1985-ben a kaposvári Csiky Gergely Színház (r.: Babarczy László) mutatta be eltérő rendezői koncepciót követve. Írásos nyom nem maradt azután, hogy annak idején Aczél Györgyöt, a kommunista rezsim egykori kulturális politika fő felelősét mi vitte a cenzúra bevetésére, de az okok közül leginkább a darab áthallásos politikai tartalma emelkedhetett ki.„A darab – semmi kétség és semmi túlzás – mai drámairodalmunk remeke, minden bizonnyal a legköltőibb magyar groteszk komédia, amit valaha írtak. Az élet és a történelem teljességét, az ember lényegét Weöres Sándor olyan ellentéteket szikráztató végletességben, gyakran a józan észnek ellentmondó, groteszk változatokban képes ábrázolni, amely mind a hivatalos, mind a köznapi gondolkodás számára nehezen elviselhető.” (Részlet Tüskés Tibor tanulmányából) 1686-ban Buda a török kézről visszaszáll a Habsburgok uralma alá. A vár bevétele nem csatában, hanem a nagyhatalmi sakkjátszmán dől el. Ezt idézi Cziegler Balázs piros-fekete kockás, szocreál padlózata is. Ezt a pillanatot mindenki túl akarja élni. A túléléshez nem a hősiességen át vezet az út, hanem ha az életet egy óriási kavalkádnak fogjuk fel, amelyben mindig új identitást vehetünk magunkra. Így tesznek a darab szereplői is. Nagyszerű Füzér Anni fregolin lógó jelmezei, amelyeket az aktuális viszonyok szerint kapkodják le a szereplők. Egy történelmi kor bábui ők, a köpönyeget nem ők, hanem maga a történelem, ez a kétfejű fenevad váltogatja, aki hol ad, hol elvesz, egyszer itt, egyszer ott. Egyedül Ambrus deák az, aki vállalja fel azt, aki. Menekülnie is kell, de mindig akad egy pirospozsgású, finom bokájú leányzó, aki forró menedéket ad neki. Ebben a világban a menekülés alapállapot, mindig résen kell lenni, hogy éppen kivel beszél az ember, egy török szandzsákbéggel, osztrák császári komisszáriussal, magyar hadvezérrel, zsidó kereskedővel vagy katolikus keresztyén pappal. Az egész átöltözése hajcihő adja a darab komikus szálának velejét, no meg Weöres fürge lábú irodalmi nyelve, ami nagyon jól működik a színészek szavain keresztül.Kifejezetten élvezetes előadást láthatott tegnap a pécsi publikum, amelyet a nagyon erős színészi játék tart egybe. Fekete Ernő a zsidóvá vedlett Ibrahim kádi szerepében birllirozik, aztán ott van Ónodi Eszter vad, buja Báthory Sussannája, Szacsvay László és Bán János közös színpadi pillanatai egyszerűen zseniálisak, de sokáig lehetne folytatni a szót: Pálmai Anna, Tenki Réka nagyszerűek, Rajkai Zoltánt végre nem csak hangról ismerem fel ezután. Hajduk Károly nagyszerű záróbeszédével teszi az i-re a pontot. Kovács Lehel talán egy kicsit zsengébb a többieknél, de az összkép ezt is elbírja. Na nem is folytatom tovább… Jó volt látni A kétfejű fenevadot.

(Weöres Sándor: A kétfejű fenevad; Katona József Színház, Budapest; rendező: Máté Gábor)

(előadásfotók: Dömölky Dániel; www.katonajozsefszinhaz.hu)

A lélek hossza

A posztolók örök dilemmája, hogy mire is koncentráljon az ember, ha nincs jegye. Próbálkozzon a versenyprogramok neves előadásaira bejutni, vagy esetleg egy csendesebb, de a bejutás biztosabbnak tűnő sikerével kecsegtető off-programot keressen magának az ember. Az egész problémakör természetesen ott kezdődik, hogyan lehet az, hogy sokan jegyvásárlás szándéka nélkül kívánnak bejutni egy színházi előadásban. Az okok sűrűjéből kiemelkedik egyrészt a versenyprogramokra eladásra kerülő jegyek korlátozott száma, másrészt pedig – még az évek óta stabil árakkal dolgozó – POSzT is drága sokaknak, főleg, ha több előadásra kíváncsi az ember. Azt se feledjük el, hogy Magyarországon sajátos kulturális életmód az ingyenélő fesztiválozóé, aki az égiek furcsa játékára és a jegyszedők könyörületére bízzák azt, hogy milyen kulturális hatások érhetik az embert.
A gazdasági válság, a magyar társadalom munkaerőpiacának családi kaszára mért deffektjei miatt mi is egyre kevesebbet költünk színházra, az érdeklődés persze ugyanakkora bennem. Idén egyetlen egy versenyelőadásra vásároltunk jegyet, bízva a tavalyi tapasztalatokban, úgy gondoltam, van esély arra, hogy beférjek az Eck Terembe, ahol Bodó Viktor és a Szputnyik mutatta be A kockavetőt. A körülmények sajnos nem nekem kedveztek, holott jó eséllyel pályáztam. Az első sorokban álltam azon csoport tagjaként, akik a jegyesek után a még megmaradt szabad helyekre igyekeztek. 12 főt engedtek be, ebbe befértem volna, ha valaki nem jön és a Leöwey Klára Gimnázium különítményét nem juttatja be. De mivel így történt, én nem tehettem mást, mint tovább álltam.
Régebben azért duzzogtam, morogtam, ha sikertelenül jártam, ma már nem teszem. Veszteni valóm nem volt, csak nyerhettem. Persze sajnálom, hogy nem látom A kockavetőt, de nincs mit tenni. Nem akarok ragaszkodni efféle hívságokhoz. Jó szórakozást kívántam a szerencséseknek, és egy mentő ötlettel álltam barátom elé. Mi lenne, ha megnéznék a Horvát Színházat, ott a nyíregyháziak a Radnóti művekből összeállított zenés játékukat adják elő.
Mivel a versenyprogramokra való sorban állás hosszadalmas mindig, általában csúszással indulnak az előadások. Mindössze tíz percünk maradt, hogy eljussunk az Anna utcába. Elegendőnek bizonyult. Itt semmiféle ellenállásba nem ütköztünk, sőt szívesen is vették az újabb nézőt.
Jó lett volna látni Bodó egyik legújabb rendezését, de nem bántam, hogy a Hirvát Színházban kötöttünk végül ki. Ha bejutok A kockavetőre, sosem láttam volna a Móricz Zsigmond Színház ifjú művészeinek szép előadását. Persze az ifjú színészek tehetségén még van mit csiszolni, néhol érződik játékukon a túlzott színpadiasság, az erőltetés, de összességében nagyon korrekten vannak jelen a színpadon. Az előadás pedig szép gesztus Radnóti Miklós emlékének.
Tulajdonképpen ez a színjáték beleférne az osztályterem színházak sorába, mert ha nem is konkrét, fiatalokat érintő problémák kerülnek kibeszélésére, mégis csak a középiskolai irodalmi tananyag egyik legfontosabb alakjának élete és művészete jelenik meg az előadásban.
A címében a költő Levél a hitveshez című versének 32. sorát idéző előadás tulajdonképpen egy ötvenperces rendhagyó irodalmi órának is betudható, amelyben Radnóti nem csak, mint költő, hanem, mint ember is megelevenedik. Olt Tamás Radnóti Miklós naplójegyzeteiből, leveleiből, verseiből írta meg az egyes jelentelet és szerkesztette eggyé azokat. Olt remek érzékkel választotta ki a költő életéből azokat a momentumokat, amelyek legjobban mutathatják meg Radnótit magát. A folytonos lelkifurdalást okoz élmény, miszerint születésekor édesanyja és ikertestvére is elhunyt, egész pályáját végig kísérte, életére egyre inkább nyomasztó teherként súlyosult. Emellett a harmincas évek közepétől egyre inkább tudatosult benne a halálra-ítéltsége, amely végső soron művészei sorsként kísérte el az erőltetett menet utolsó lépéséig.
Az előadás során a szó felerősödve zenével (zene: Olajos Gábor), mozgással és némi humorral teszi egésszé a színpadi művet, amelyet jól egészít ki László Rita Emőke által megteremtett tárgyi környezet, amely egyrészt a Legar Heidenau szögesdróttal beszegett barakk kerítését idézi, másrészt a könyvlapokat idéző, hajtogatható díszlet a Bori notesz asszociációjaként funkcionál.
A már említett nyersesség mellett nem szabad elhallgatnom a fiatal színészek frissességét, tisztaságát, amely az egész előadást fényét emeli. A Radnótit alakító Fellinger Domonkos és a költő közeli-távoli hozzátartozói-barátait-ismerőseit megjelenítő Szalma Noémi, Jenei Judit és Pásztor Pál magas fokú érzékenységgel tette magáévá az előadást.
Végeredményben jó élménnyel gazdagodva bandukolhattam haza. A Bóbíta Bábszínházban a kaposvári egyetemisták Cseh Tamás dalaira alapított előadást tartották. Az utcára kihallatszott az egyik dal, el is kezdtem dúdolni. Szívesen bementem volna, de inkább hazamentem, nekem már későre járt.

(A lélek hossza - zenés játék Radnóti Miklósról; Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza; rendező: Olt Tamás)

Egy kis nyári este

Szombaton végre hét ágra sütött a nap. Fél év eltelte után először mentünk el otthonról úgy, hogy Márk a nagyszülőknél aludt. Rövid ruhavásárlás után bevetettük magunkat a belváros forgatagába. Rengeteg ember merészkedett ki a jó idő, no meg a jó programok hatására. Első utunk a Ferencesek utcája végére vezetett, ahol a „Cirfandili - Egy csepp nap” keretében a pécsi borvidék pincészetei kipakolták standjaikra legújabb költeményeiket. A frissen megjelent Pécsi Borozóból néhány jó tippet is szedtünk, megkóstoltuk a cirfandili mustrán legjobb eredményt elért két bort. A Szajki Hárs Pincészet édes bora és a Radó Pince száraz szelekciója össze sem hasonlítható egymással. A mustrán az édeset ítélték a legjobbnak, én laikus ezzel szemben a száraz bort jobban kedvelem, ám meg kell hagyni, hogy a méz, birs és hársvirág zamatokat magába foglaló nedű is rendkívül jól cseng össze.

Néhány deci borral a hasunkban a Bóbita Színházig ballagtunk, ahol kedvezményes jeggyel a „Magyar hangja” off-programon vettünk részt, amely a filmszinkronizálás műhelytitkaiba engedett bepillantást. Jordán Tamás műsorvezetése mellett Spilák Klára, Csankó Zoltán, Németh Judit, Bodrogi Gyula és Stohl András mókázott másfél órát. Én korábban nem voltam még hasonló programon, így meg tudtam azt bocsátani a résztvevőknek, hogy a műsorban akadt egy-két üresjárat, így nem volt annyira fergeteges a műsor, mint lehetett volna. Ennek ellenére én jól éreztem magam, örültem annak, hogy a POSzT légkörét magamba szívhattam.

A program után a Sétatérre vezetett az utunk, ahol régen látott barátaink már ott voltak. Az este a régi időket idézte, na nem mintha visszasírnám a múltat. Arra már nem vágyom, hogy mindennap órákat kinn üljek a téren, és hazamenjek az üres lakásba. A családomat le nem cserélném erre, de időnként jó kikapcsolódni. Ez este is ez esett meg. A város a POSzTnak és nyári idő beköszöntével pedig valóban felbolydult, fergeteges hangulat van most itt Pécsett. Jó pécsinek lenni, na.

Horváth Viktor: Török tükör; Jelenkor Könyvkiadó, Pécs, 2009

A hétvégén befejeztem Horváth Viktor vaskos regényét. A Török tükör a Jelenkor Könyvkiadó gondozásában jelent meg a tavalyi év végén. Megjelenése óta már többször átsiklott a szemem rajta a könyvesboltok, illetve a könyvtárak polcain, mígnem az író nevét megláttam az idei Nemzetközi Könyvfesztivál elsőkönyves mezőnyében. Hallottam ezt-azt a könyvről, de nem állítanám azt, hogy széleskörű ismeretekkel rendelkeztem volna róla, kíváncsiságom azonban lassan felébredt.
A Török tükör a 16. századba röpíti vissza olvasóját, abba az időbe, amikor a Nagy Szulejmán szultán meghódította Magyarország egy jelentős részét és az Oszmán Birodalom részévé tette azt. Az események nagy része a Pécsi szandzsákban játszódik. Megelevenedik a török hódoltság korabeli Pécs, az író még térképi magyarázattal is segít bennünket, hogy elképzeljük, hogyan nézett ki akkoriban a város, ugyanakkor a szerző mégsem fordított arra elegendő energiát, hogy Pécs városa olyan intenzíven megjelenjen a szövegben, mint ahogy az egyes szereplők jelen vannak a regényben. Láttunk erre már ellenpéldát (pl. Szeged Darvasi a Virágzabálók című regényében). A történelem órákon tanult időszakot az olvasó egészen új megvilágításban kapja készhez, hiszen az egy török aggastyán, Ísza bin Juszuf visszaemlékezésein keresztül elevenedik meg előttünk, ami a jól ismert múltat egzotikus, keleti köntösbe csomagolja. A magyar kulturális emlékezet eddig javarészt a hős végvári vitézek képét őrizte meg az utókor számára, így az olvasói elvárásoknak szembe menő elbeszélői technika, ingataggá tehetné a narrátor helyzetét. A szerző nagy erénye az, hogy a választott alapállást sikerül következetesen végig vinnie a regényen.
Horváth Viktor egyrészt szórakozatva tanítja olvasóit, feleleveníthetjük a török szavak, tisztséget jelentését, másrészt pedig olyan jól sikerül a másszemszögű látásmód megvalósítása, hogy a magyar olvasót toleranciára, más kultúrák iránti tiszteletre taníthatja. Az EKF évében, amikor Pécs és Isztambul is Európa Kulturális Fővárosa, gyönyörű gesztus ez a szerzőtől és a kiadótól is, ugyanakkor nem egy célú, hiszen Horváth Viktor egy gyönyörű mese keretébe szövi bele a régmúlt eseményeit, a nézőpontváltás miatt pedig egészen más szempontból szemlélhetjük az ország akkori politikai törésvonalait, a három részre szakadt Magyarország működését meghatározó riválisok egymáshoz való viszonyrendszerét.
A regény szerkezetét tekintve rövid, novellaszerű részekre tagozódik, amelyek erős koherens egységet alkotnak egymással, ugyanakkor viszont lehetőséget teremtenek az idős narrátornak arra, hogy emlékein keresztül tanulságot vonjon le ifjúkori cselekedeteiről, a múlt történéseiről. Minden egyes kisebb rész rendszerint egy tanulságot és egy Korán-idézetet tartalmaz, mellyel a regény szereplőit az Allah által előre megalkotott világrend és az egyéni cselekvési szabadság viszonyrendszerében helyezi el, kijelölve a korabeli ember létezésének kulturális keresztmetszetét. Mindemellett Horváth Viktornak nincs szándékában az egyetlen helyes történelmi értelmezést megadni. Csendes ironikus humorával görbe tükröt is állít a kort egyféleképpen értelmező írásoknak (az Egri csillagok is kap egy csöndes fricskát), és minden egyes sorából kiolvasható az, hogy a regénye által megmutatott történelmi mese csak egyféle látlelet, nem kell azt olyan komolyan venni. A Török tükörben történelmi tényanyag, írói fantázia, népi mondák, mágikus mesék és a Korán tanításai állnak össze egy szerves egységgé, amely rendkívül élvezetes olvasmányt szül. A Török tükör számomra közel akkora olvasmányélmény, mint amilyen a Fogság (Spiró György) vagy A könnymutatványosok legendája (Darvasi László) volt egykoron. Én a magyar irodalomnak ezt a vonalát szeretem igazán, amely a történetre helyezi a hangsúlyt és nem a csak a szövegre, mert ez az irány a mesélésben látja az irodalom erejét, nem az öncélú szóáradatban. A Török tükör – véleményem szerint – nagyszerű írói teljesítmény, remek olvasmány.

Filmmustra

Az utóbbi hónapokban láttam néhány filmet, amelyről még nem szóltam. Álljon itt néhány mondat róluk:

Joachim Trier: Szerzők (2006)

A fiatal szőke szépfiú Erik és a nyurga Philip két oslói srác, akik a felnőttkor küszöbéhez érkeznek lassan. Helyüket keresik a világban. Mindketten gyakorló irodalomkedvelők, ennek megfelelően sajátszerzésű művek írásával próbálkoznak. A szerzői pálya útjai azonban kifürkészhetetlenek. A vágy szerint elmesélt történetben, Erik és Philip egy posta előtt állva útnak indítják könyveiket, aminek következtében egy-egy sikertörténet bontakozik ki. A Valóság azonban cseppet sem ilyen egyszerű, amely olyan alapvető választási kényszer elé állítja a film hőseit, minthogy a művész vagy reklámszakember legyen az ember. Joachim Trier filmje „így jöttem” történet, csak éppen a filmezést az írásra váltja át, de minden kockáján látszik a személyes vallomás lehelete. A Szerzők késő kamaszkori éretlenség, naiv szemlélődése ellenére igényes elsőfilm.

Jens Lien: A kiállhatatlan (2006)

Egy negyvenes éveit taposó, szemmel láthatóan zaklatott fiatalember áll a metró alagútban, nem messze tőle egy brutális erővel smároló pár dugja le egymás torkán a nyelvét. A metró elrobog, Andreas előredől. A következő jelenetben valahol a kopár, kietlen vidéken egy rozzant autóbuszról száll le egy elhagyatott benzinkút közelébe, amelyen az „Isten hozott!" felirat olvasható. Andreast az egyszemélyes fogadóbizottság azonnal a közeli városba szállíttatja, ahol munkahelyet, lakást, barátokat kap, majd hamarosan összebútorozik Annával, a belsőépítésszel. Andreas egy minden ízében kiszámított, szép világba érkezett, ahol nincsen anya, apa, gyerekek, csak felnőttek léteznek, akik kedvesek egymáshoz, még a főnök is elnéző, barátságos, de valahogy üresen kong az egész. Andreas megpróbálja kibillenteni ezt a világot a helyéről. Levágja az egyik ujját egy papírvágó géppel, de az visszaforr, leugrik a metró elé, de meg sem kottyan neki.
A kiállhatatlan című film tűpontos előadásmódjában a jóléti társadalmak kaffkai, orwelli kritikáját adja, miközben a fekete humort sem nélkülözi. A modernkori társadalmak az egyénnek akkor adnak idillt, ha betagozódik a tömegbe, egyéniségét leveti. Ebben az esetben minden flottul megy. Ha azonban az egyén fellázad, borul a bili, de a fogyasztói társadalmak működési mechanikája olyan alattomosan szövi be életünket, hogy az öntudatra ébredés kínkeserves útján nagyon nehéz elindulni.
Andreas egy pincelakásban furcsa hangokra lel, a fal mögül gyerekzsivaj, zeneszó hallatszik. Minden erejét annak szenteli, hogy a hangok eredete után járjon. Andreas szépen lassan eléri azt a határt, amit a város még megtűr. Nemsokára Anna is új lakótársat talál, a munkahelyén is gond nélkül helyettesítik. Andreas egy busz csomagtartójából összetörve szemléli a szép új világ fényét.
Kiváló film A kiállhatatlan, amelyet különösen a főszereplő Trond Fausa Aurvaag lenyűgöző minimalista alakítása miatt érdemes megnézni.

Jasmila Žbanič: Szerelmem, Szarajevó (2006)

A berlini fődíjas film azzal is büszkélkedhet, hogy Pécs városában a 2007-es Moveast Filmfesztiválon megjelent nemzetközi zsűri FRIPESCI díjét is magával vihette. Én csak sokára nézhettem meg a filmet, de a látottak meggyőztek arról, hogy amit a híre kínált.
Esma tinédzser lányával, Saraval együtt Szarajevó háborús romjain éli hétköznapi lakótelepi életét, amelyet a folytonos álláskeresés, alamizsnakérés, segélyegyleti foglalkozások jellemeznek. A film néhány hétköznap történetét meséli el, amelynek gócpontja egy iskolai kirándulás köré szerveződik. A család szegény, Esma ugyan kap némi segélyt az államtól, de az nem elegendő ahhoz, hogy a lány a kiránduláson részt vegyen. Lenne egy megoldás, igazolni kellene, hogy Sara apja a fronton vesztette életét. Esma erről hallani sem akar, inkább kölcsönt kér, vagy újabb munkát vállal, csak ezt nem. Sara értetlenül áll anyja magatartása előtt. Ő büszke arra, hogy az apja háborús hős. A film végén egy súlyos titokra derül fény, amely kibeszélése lehet az út a fény felé Esma és Sara számára is.
Jasmila Žbanič filmje gyönyörűen mesél a kimondhatatlanról. Egy hétköznapi történeten keresztül mutatja be a bosnyák társadalom szívébe beleégett mély, lassan gyógyuló sebet.

Paul Greengrass: Zöld zóna (2010)

A Véres vasárnap óta Paul Greengrass védjegyévé vált a mozgókamerás, dokumentarista hangulatú, igényes kivitelezésű akciófilmek gyártása. Greengrassnak köszönhető többek között, hogy a Borune trilógia kiemelkedő, emlékezetes akciómozi sorozat lett. A Bourne széria alatt Matt Damonnal egymásra találtak, éppen ezért kézenfekvő volt, hogy folytatni kell az együttműködést. Greengrass ezúttal az iraki háború övezetre főkuszált kamerájával. A Green Zone Bagdadban játszódik, abban az időben, amikor az amerikai hadsereg Szaddam Husszein uralmát megdöntve, az invázió alátámasztásaként tömegpusztító fegyvereket keres. A hadsereg persze nem talál semmit, mert – mint azt már tudjuk – mindez csak ürügy volt, hogy Szaddamot eltávolítsa az amerikai vezetés. Roy Miller főtörzs egy elit alakulat vezetője, aki naponta vásárra viszi a bőrét a semmiért. Ez nem is tetszik neki, és fel is hívja a felelősök figyelmét erre. Greengrass stílusa mit sem változott, Damon nagyszerűen helyt áll ezúttal is, még sincs kellő alázat, kellő erő a Green Zone-ban. Egyszer fogyasztható, felejthető film született, ami messze alulmarad a Bourne trilógia izgalmas, meglepetésekkel tarkított cselekményével szemben.

(képek: www.filmkatalogus.hu)

itt a Tizedik

Több mint három napos esőzés után elcsendesedett az ég. A fenyegetettség azért még nem szűnt meg, hiszen itt-ott feketéllik a mennyboltozat, de a nap is előbújt pár pillanatra. Reggel munkába menet a felújított, végre köztérként funkcionáló Kossuth téren jöttem át. Oldalról nekem nem tűnik olyan nagynak, de amikor rámerészkedik az ember, ámul csak a csodálattól.
Ráfordultam az Irgalmasok útjára, mely szintén új köntösében pompázik. A LIBRI könyvesbolt kirakatánál megálltam. Ők már felkészültek: jobb oldalon az idei Könyvhét újdonságai várják leendő tulajdonosaikat (engem sajnos csak várhatnak, a családi költségvetés efféle luxus cikkeket nem enged meg), a másik oldalon egy nagy kék zsákban valószínűleg könyvek emelvénye található, a zsákon a meglepetés szó függeszkedik. A kirakat ezen részén Színház az egész világ jelszava hirdeti, hogy Pécsett az elkövetkező másfél hétben a színházé lesz a főszerep. Ebből kifolyólag én már sejteni vélem, hogy mi lehet a zsákbamacska. Idén 10 éves a Pécsi Országos Színházi Találkozó. Ez alkalomból könyv is megjelenik, melyben felelevenedik Pécs város egyik büszkeségének első dekádja. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen igényű munkával rukkoltak elő.
Miután befejezetem a kirakat előtti bámészkodást és vágyakozást (azért sokáig nem tartott, mégis csak munkába megyek), a Széchenyi téren át vezetett az utam. Általában innen egyenesen felmegyek a Megye utca irányába, de ezúttal elkanyarodtam a Király utcába. A mai induló POSzT előkészületeit akartam megnézni, hogy beleszagoljak kicsit az ébredező fesztiválhangulatba.
A Színház téren a programokat népszerűsítő állványok már állnak, a színház épülete a versenydarabok nevét hirdető zászlókkal már feldíszítésre került. Arra jártamkor a színház előtti bokrokat egy kertész csinosította, az egykori Belvárosi Étterem kirakatára pedig egy férfi ragasztotta a Találkozó plakátjait. Gondoltam egyet és udvariasan megkérdeztem, hogy kaphatok-e egyet a plakátokból. A kedves hangnem célba talált, hisz hamar jött a „Lehet róla szó” válasz. Ezt követően szépen lassan felballagtam a munkahelyemre, mint újdonsült plakáttulajdonos.
Idén önerőből egy versenydarabra és két off-programra megyünk el. Választásunk az egriek mobil telefon revüjére, a Csörgess meg-re esett. Tavaly a Bóbita Bábszínházban már láttam az egriektől egy nagyon szellemes előadást, amit egy az aznapi újságcikk nyomán hoztak össze pár nap alatt. Fiatalos és tehetséges csapat az egrieké, ezért idén ő rájuk esett a választásunk. A Katona József Színház minden évben állandó résztvevője volt a POSzT-nak. Két évvel ezelőtt Kukorelly Endre nem válogatta be őket, ez volt ez első alkalom, hogy nem vettek részt a versenyprogramba. Idén, Fáy Miklós beválogatta őket, ám később ezt nyilatkozta: „A hős és a csokoládékatona ímmel-ámmal került be. Törekszik arra, hogy egy, a maga korában szellemes darabot ma is szellemessé tegyen; ez sokszor sikerül, de csomó közhelyes témáról beszél, amire nem lehet rácsodálkozni. Például arról -amit anno merészség volt kimondani,- hogy a háborúban inkább túlélni, mint harcolni kell. Mindezt próbálták irtózatos zajongással feldobni, ami nem tetszett. Mégis azt láttam, hogy odarakták magukat és ez a Katona legjobb előadása.” („Kinyílik egy másik világ” – interjú Fáy Miklóssal; www.szinhaz.hu; 2010. március 2.)
Valószínűleg emiatt is, bár döntésüket nem indokolták, a Katona vissza lépett a versenyprogramtól, ezzel egyedülálló, ám remélhetőleg nem követendő lépést vezetve be a POSzT történelmébe. Az elmaradó versenydarab helyett egy általuk jobbnak tartott előadást szerettek volna elhozni az off-programba, aminek zöld utat engedtek. Így történhetett meg az, hogy Weöres Sándor A kétfejű fenevad című – pécsi kötődésű – drámáját a Katona Jószef Színház bemutatja Pécsett. Az, hogy erre az előadásra jegyet kaptunk, valószínűleg pont annak köszönhető, hogy nem került be a versenyprogramba, mert az off-programok jegyeire nincs akkora vásárlói roham, mint az a versenydarabokra való jegyek árusításának megnyitásakor lenni szokott.
A fentiekkel kapcsolatban érdekességként álljon itt pár mondat egy későbbi Fáy Miklós interjúból:
„Fidelio Est: Hogy érintett a Katona visszalépése?
Fáy Miklós: A futballban az a szabály, hogy kézzel nem érünk a labdához. A POSzT-on pedig az, hogy a válogató dönti el, mely színház mely előadását találja a legjobbnak. A Katona megpróbált egy másik szabály szerint játszani, aminek az lett a vége, hogy nem szerepelnek a versenyprogramban. Ők hozzászoktak, hogy megkerülhetetlenek a színházi életben, és én sem akartam őket szándékosan megkerülni, de mégis ez történt. Végül az off-programba meghívták őket, aminek örülök. Nyilván nagyon meg akarják mutatni, hogy A kétfejű fenevad jó előadás.
FE: Muszáj volt valamit választanod a Katonából? Azt mondod: ímmel-ámmal került be A hős és a csokoládékatona. De ha egyszer nem tetszett neked igazándiból egyik idei katonás előadás sem, akkor nem lett volna jobb, ha nem válogatsz be semmit?
FM: Végül is, ez történt. Nem azért tettem be őket, mert úgy éreztem, a Katona nélkül nincsen POSzT. Egyszerűen volt még egy hely, mert nem találtam hét olyan nagyszínpadi előadást, aminek az én szempontjaim szerint egy ilyen fesztiválon helye van. És végül ezt találtam a hetedik legjobbnak. De én jól jártam ezzel, mert az egri Mayát jobbnak gondolom.” (Épphogy tizennégy – interjú Fáy Miklóssal; www.fidelio.hu; 2010. április 29.)

Míg korábban az Országos Színházi Találkozó évről-évre városról-városra vándorolt, nem volt igazi gazdája, nem telepedett meg sehol, elkallódott. Miután Pécsre költözött a hagyományos versenyprogram mellett tíz év alatt egy markáns OFF (Országos Fesztiválmelletti Fesztivál) program sorozat vetette meg a lábát. Mára már az off-programok a fesztivál savát-borsát adják. Az az igazság, hogy én is hajlamos voltam, vagyok megfeledkezni erről, mindig is a versenydarabok érdekeltek. Olyan időszakomban nem találkoztam a POSzT-tal, hogy időm és kedvem lett volna éjjel-nappal fesztiválozni. Egyetemista koromban még nem fogott meg a POSzT, amint hazatértem azonban, szépen lassan megfertőződtem én is. A családi és szülői felelősségvállalással viszont már nincs annyi időm, hogy mindenen részt vegyek, szelektálnom kell. Minden évben azért részt szeretnék venni a POSzT forgatagában, amennyire időmből, energiámból és pénzemből telik.
Szombaton még a Magyar Hangja… című programra szeretnénk elmenni, amely a Bóbíta Bábszínházban kerül megrendezésre. A produkció a filmszinkronizálás rejtelmeibe vezeti be a nézőt olyan színészek közreműködésével, mint Németh Judit, Spilák Klára, Csankó Zoltán, Bodrogi Gyula, Stohl András és Jordán Tamás. Kíváncsi leszek rá.

Egy mondat a X. POSzT-ról:

Maya, nagyon szépen kérlek, Csörgess meg!- esedezett Übü király a telefonvonal végén - nagy bajban vagyok! A Kockavető átvágott! Nem jók a számlák, amiket vettem tőle és bejelentkezett A revizor! Háztűznézőbe jön! Mindjárt itt lesz! Ha hallod az üzenetemet, ellenőrizd kérlek, az SZJ 9231 avagy a művtev vége számlákat, amiket a városi színháznak állítottam ki! Emlékszel? Volt egy levél, azt kellene megtalálnod! Az tisztára moshat, az Az elveszett levél.
Ráadásul a nyomomban van Kasimir és Karoline, a híres nyomozó páros és csak rövid idő kérdése, hogy rájöjjenek arra, hogy igen, valóban 20/20-as voltam.
De mindez már csak Veszett fejsze nyele volt. A nagy király utolsó szavai alatt immár semmi sem állíthatta meg Arturo Ui feltartóztatható felemelkedését.
A Fodrásznő, aki szemtanúja volt a rövid, de véres eseményeknek, hisztérikusan felkacagott és tört angolsággal kiáltotta: Let's go to The beach! S.K.

(forrás: http://www.poszt.hu/)

Utóirat (2010. 06. 04.):

Én balga marha! Délután hazalele menet megérdeklődtem a LIBRIben, hogy tulajdonképpen mit takart a meglepetés zsák. Kiderült, hogy az Alkonyat sorozat legújabb kötetét, én meg naívan azt hittem, hogy a LIBRI igazodva a helyi hagyományokhoz, a POSzT könyvét propagálja. Persze elsiklottam azon tény felett, hogy a POSzT könyvet az Alexandra Kiadó adta ki. Köztudomású, hogy a két könyvterjesztő birodalom nincs túl jó viszonyban. A könyv mindenesetre megjelent.

"Nánay István, a kötet szerkesztője a POSZT alapítóit, szervezőit, résztvevőit arra kérte, elevenítsék fel a fesztiválhoz kötődő legfontosabb élményeiket. A visszaemlékezések mellett az olvasó a POSZT-ról megjelent kritikák és tanulmányok révén is lépegethet a színházi és a privát élet kulisszái között, s a kötet végén található adattárban böngészhet a seregszemle és előzménye, az Országos Színházi Találkozó programjaiban. Az egyszeri és megismételhetetlen fesztiválpillanatokat Simara László és Tóth László fotói teszik feledhetetlenné."

A fenti kötet mellett még egy könyv megjelent:

"A kötet szerkesztője és legnagyobb részt szerzője, lapunk munkatársa (értsd: Új Dunántúli Napló), Mészáros B. Endre, aki a POSZT születésétől szorgalmas és lelkes kísérője az eseményeknek és a szereplőknek. Előszavában így ír: „Nem tudom, hogy a város formálja jobban a színházi világot, vagy inkább a színtársulatok Pécset a POSZT-ok idején, de az bizonyos, hogy az elmúlt tíz esztendőben felerősödött itt a mediterrán hangulat.”
A POSZT tíz esztendejéről szóló kötet azonban nem pusztán kellemes emlékidézés, hanem kordokumentum, a 21. század eleji magyar színháztörténet egy fontos szelete, továbbá ténysoroló adattár. Hiszen a valaha megjelent cikkeken túl itt megtaláljuk az eddigi összes POSZT válogatói által kiszemelt versenydarabok sorát, valamint a fesztiválok végén kihirdetett eredményeket, teljes részleteséggel." (forrás: www.bama.hu)

Balatoni kikapcs.

Ez elmúlt hétvégén kegyes volt az időjárás hozzánk, hiszen pénteken munkahelyi csapaterősítő együttlétre utaztunk Fonyód városába, ahol kifejezetten nyári hangulat fogadott minket. Amíg a csapat egy része a déli menü összeállításán serénykedett (halászlé, pörkölt és tyúkhúslevesből válogathatott a nagyérdemű), addig a többség csendes iszogatással, beszélgetéssel, míg egy részünk sporttal, (asztalitenisz és foci) ütöttük el jó hangulatban az időt. Meg sem tudom mondani, hogy mikor rúgtam utoljára a bőrt, ennél fogva most nagyon jól esett. Önmagában az, hogy egész nap mezítláb járhattam-kelhettem a szabadban, jól esett nagyon. Letettem a hétköznapok egyes terheit, és nem foglalkoztam mással, mint azzal, ami ott van.Estére lassan elszállingózott kollégáink nagy része, az éjszakára a tizenhárom fős kemény mag maradt (1 lány és 12 fiúcska). Az esti szürkületben elbandukoltunk a fonyódi mólóra, ahol emeltük a parti hangulatot, zajt vittünk a csendbe, de a közhangulatot viszonylag sértetlenül hagyva mentünk tovább. A balatoni szezonelőtti hangulatot árasztó vidámparkba is bemerészkedtünk, ahol kedvezményes áron törhettük-zúzhattuk egymást a bérelt dodgemekkel. Jó volt egy kicsit gyerek lenni és éretlenül püfölni egymást.Egészen éjjel kettőig beszélgettünk, iszogattunk, volt aki énekelt, volt aki viccelődött. Az éjszaka nekem nem volt nyugodt. A folyosón levő mozgásérzékelő folyamatos pittyegése, és a szennyvízcsatorna hangos működése miatt folyamatosan felébredtem. Szombaton én csak délelőtt maradtam. Elkísértem a többieket a hajóállomásra, és útra bocsátottam őket Badacsony felé, én pedig a régi jó ismerőssel, a balatoni vonattal átzötyögtem Lellére. Itt találkoztam a családommal. A hétvégét ugyanis nagymamámnál Bogláron töltöttük. Márk nagyon örült a szabad levegőnek. A Platán strandon, a Szent István téren is kipróbáltuk a játszóteret. Órák hosszat csúszdázott, homokozott, mászókázott. A víz hőmérséklete a bátraknak már talán megfelelő is volt. Akadt egy-két vállalkozó kedvű ember, aki nem tudott ellenállni az a víz hivogató szavának. Az időjárás a hétvégén is kegyes volt hozzánk. Egy-két csepp és borongós hangulatú mennyboltozat kivételével, napos, meleg idő fogadott minket. Sajnos ez a hétvége is gyorsan elröppent. Vasárnap délután, rögtön indulásunk után, Látrány környékén kapott el minket aztán az égi áldás. Egy-két pillanatig tanakodtunk még azon is, hogy vissza forduljunk-e, végül tovább mentünk. Gyakorlatilag azóta folyamatosan esik. 2010. májusa ilyen. Ha esik, akkor 4-5 napig kihagyás nélkül áztatja a földeket. Eljöhetne már a nyár.