1989. december végén Romániában kitört a forradalom, melynek során halálra ítélték és kivégezték a Ceauşescu házaspárt. Az új hatalmi elit a Nemzeti Megmentési Front Tanácsába tömörült, élén Ion Iliescu egykori kommunista politikussal. A Ceauşescu rezsim bukása után az országban megindulhatott a demokratizálás olyamata, és az addig háttérbe szorított magyarság önszerveződése is. A helyi magyarság vezetői személyiségei és egyes román soviniszta politikusok hangos üzeneteket küldtek egymásnak. A magyarok az anyanyelvi oktatás megteremtéséréért, kisebbségi jogaik elismeréséért küzdöttek, míg a másik oldal szeparatizmussal vádolta őket.
1990 márciusában a magyarság csendes tüntetést szervezett az anyanyelvi oktatás megteremtésért, később a környékbeli románok és az addig békésen tiltakozó magyarok összecsaptak, amely során itt is ott is elcsattant egy-két olyan pofon, amelyre egyik fél sem lehetett büszke. A több napig tartó zavargásoknak március 21-ére lett vége, amikor is a román hadsereg helyreállította a rendet. A harcoknak 5 halottja (3 magyar és 2 román) és 278 sérültje volt. Máig vitás, hogy mi robbantotta ki a tettlegességig fajuló összecsapásokat. A román kormányzat és a nyugati média szerepe sem tisztázott még.
1990 márciusában a magyarság csendes tüntetést szervezett az anyanyelvi oktatás megteremtésért, később a környékbeli románok és az addig békésen tiltakozó magyarok összecsaptak, amely során itt is ott is elcsattant egy-két olyan pofon, amelyre egyik fél sem lehetett büszke. A több napig tartó zavargásoknak március 21-ére lett vége, amikor is a román hadsereg helyreállította a rendet. A harcoknak 5 halottja (3 magyar és 2 román) és 278 sérültje volt. Máig vitás, hogy mi robbantotta ki a tettlegességig fajuló összecsapásokat. A román kormányzat és a nyugati média szerepe sem tisztázott még.
2010 márciusában a Fekete Márciusként elnevezett sajnálatos események huszadik évfordulójához érkeztünk el. A román-magyar társadalmi együttélés azóta sem oldotta fel magában a történteket. Ez abból is látható, hogy egyetlen egy színpadi darab sem született erről a mindenkit foglalkoztató eseményről. A marosvásárhelyi Yorick Társulat több mint ötven, az eseményekben részt vevő, vagy azok hatását közvetve megélő vásárhelyi személyes elbeszélése alapján állított össze egy előadást. A 20/20 2010. júniusában eljutott a POSzT-ra is, hiszen Fáy Miklós a versenyprogramra érdemesnek találtatta azt.
A 20/20 szereplői románok és magyarok, aki saját és egymás nyelvén beszélnek a történtekről és az azt követő időszakról, arról, aminek szeretnének véget vetni. A „dolog” ugyanos húsz év elteltével is tisztázatlan, mindenki kínosan ügyel arra, hogy a másik előtt hallgasson erről. Az előadás során felvillanó helyzetek azt mutatják meg, hogy a mindkét fél felett álló nézőpont hiányzik, ahonnan felelősségteljesen feldolgozható, megérthető lenne a Fekete Március. Ami az évek alatt megmaradt, az néhány emlék, és a következő nemzedékre átörökített élmény- és érzésanyag. Az utókor nem tisztán kapta kézhez az útravalót, ezért rájuk hárult a feladat, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba.
A 20/20 megmutatja románnak, magyarnak mivé tette őket a húszéves lábujjhegyen járás, karikírozva tükröt mutat a feleknek. Mindenki magára ismerhet, ügy gondolom. Még mi is, Anyaországi magyarok is, hiszen – valljuk be – minket is megfertőzött a gyűlölet hangja. A Román Életbe! Nem így van?
A 20/20 nagy erénye a terápia jelegében van. Apró fricskákkal tükröt mutat mindannyiunknak, majd beszélni kezd. A végén a nézőknek szegezi a kérdést: te hogy gondolod ezt? Romániában, az előadás során beszélgetés követi az előadásokat. Elvégre ez a célja az egésznek. A POSzTon a nézősereg csöndesen levonult, de azért biztosan sokakban erős gondolatokat indított el a darab.
Nagyszerű előadás a 20/20, remek színészi jelenléttel, ám egy körülmény alapvetően befolyásolta az én élményemet. Az előadás több nyelven (a román és magyar mellett olykor angol, francia szó is elhangzik) szólal meg. A nézők segítségére szolgálnak a két oldalon elhelyezett feliratok. A másik nyelv ismeretének hiánya arra kényszeríti az egynyelvű nézőt, hogy olvassa a feliratokat. A színház pedig arról szól, hogy lássuk az arcokat, a reakciókat. A feliratokkal még el is lettem volna, ha egy helyütt – számomra érthetetlen módon – magyar feliratot nem zölddel írták volna fekete alapra. Sajnos ott elvesztettem a fonalat. Belementem abba a játékba, hogy próbáljam elolvasni a mondottakat, ami nem nagyon sikerült, így közérzetem romlani kezdett. Szerencsére azonban teljesen nem rontotta el az élményt. Azt tudom, hogy nagyon jó előadást láttam, de ez az apró kellemetlenség miatt nem tudtam teljesen megélni azt. Tudom, hogy ez valahol az én korlátoltságom, hiszen nem értem az egyik nyelvet. De azzal is tisztában vagyok, hogy végső soron ez az előadás a marosvásárhelyieknek született, nem arra készült, hogy Pécsett bemutassák. Marosvásárhelyen pedig mindenki kétnyelvű. Így csak magamat sajnálhatom, hogy nem tudtam úgy átélni a látottakat, mint ahogyan szerettem volna azt. Mindenesetre örültem, hogy be tudtam jutni az előadásra, még ha a végére el is fáradtam.
Ami lenyűgözött viszont, az az előadás őszintesége volt. A szereplők olyan dolgokról beszéltek tárgyilagosan, pontosan és teljesen természetesen, amiről nagyon nehéz. Az előadás nem csak a Fekete Márciusról szól, az csak az apropója, jóval túlmutat azon, sokkal átfogóbban beszél az egész problémáról: az együttéléséről. Fontos az is, hogy nem holmi kívülállók szólalnak meg protokollszerűen, hanem a benne levők beszélnek meg saját magukról. Ettől lesz igazán hiteles az előadás. Ami jó volt, hogy nem akart patetikus lenni. Nem akar egy mindenekfelett álló igazság képével tetszelegni, megmondani a helyes utat. Az előadás folyamatosan kérdéseket tesz fel, amelyeket a nézőnek magának kell megválaszolnia.
Hogy mit tanulhatunk belőle mi, határon inneni magyarok? Alázatot a határon túli magyarokkal szemben. Ne úgy menjünk látogatóba hozzájuk, hogy lesajnálva próbáljuk megmondani az igaz magyarság egyetlen helyes magtartásformáját. Tartsuk tiszteletben az, hogy ez leginkább az ő problémájuk, ők hivatottak megoldani azt.
Sokat lehetne (és kell is) beszélni erről a darabról. Úgy tűnik jól sikerült, elvégre ez volt a célja.
A 20/20 megmutatja románnak, magyarnak mivé tette őket a húszéves lábujjhegyen járás, karikírozva tükröt mutat a feleknek. Mindenki magára ismerhet, ügy gondolom. Még mi is, Anyaországi magyarok is, hiszen – valljuk be – minket is megfertőzött a gyűlölet hangja. A Román Életbe! Nem így van?
A 20/20 nagy erénye a terápia jelegében van. Apró fricskákkal tükröt mutat mindannyiunknak, majd beszélni kezd. A végén a nézőknek szegezi a kérdést: te hogy gondolod ezt? Romániában, az előadás során beszélgetés követi az előadásokat. Elvégre ez a célja az egésznek. A POSzTon a nézősereg csöndesen levonult, de azért biztosan sokakban erős gondolatokat indított el a darab.
Nagyszerű előadás a 20/20, remek színészi jelenléttel, ám egy körülmény alapvetően befolyásolta az én élményemet. Az előadás több nyelven (a román és magyar mellett olykor angol, francia szó is elhangzik) szólal meg. A nézők segítségére szolgálnak a két oldalon elhelyezett feliratok. A másik nyelv ismeretének hiánya arra kényszeríti az egynyelvű nézőt, hogy olvassa a feliratokat. A színház pedig arról szól, hogy lássuk az arcokat, a reakciókat. A feliratokkal még el is lettem volna, ha egy helyütt – számomra érthetetlen módon – magyar feliratot nem zölddel írták volna fekete alapra. Sajnos ott elvesztettem a fonalat. Belementem abba a játékba, hogy próbáljam elolvasni a mondottakat, ami nem nagyon sikerült, így közérzetem romlani kezdett. Szerencsére azonban teljesen nem rontotta el az élményt. Azt tudom, hogy nagyon jó előadást láttam, de ez az apró kellemetlenség miatt nem tudtam teljesen megélni azt. Tudom, hogy ez valahol az én korlátoltságom, hiszen nem értem az egyik nyelvet. De azzal is tisztában vagyok, hogy végső soron ez az előadás a marosvásárhelyieknek született, nem arra készült, hogy Pécsett bemutassák. Marosvásárhelyen pedig mindenki kétnyelvű. Így csak magamat sajnálhatom, hogy nem tudtam úgy átélni a látottakat, mint ahogyan szerettem volna azt. Mindenesetre örültem, hogy be tudtam jutni az előadásra, még ha a végére el is fáradtam.
Ami lenyűgözött viszont, az az előadás őszintesége volt. A szereplők olyan dolgokról beszéltek tárgyilagosan, pontosan és teljesen természetesen, amiről nagyon nehéz. Az előadás nem csak a Fekete Márciusról szól, az csak az apropója, jóval túlmutat azon, sokkal átfogóbban beszél az egész problémáról: az együttéléséről. Fontos az is, hogy nem holmi kívülállók szólalnak meg protokollszerűen, hanem a benne levők beszélnek meg saját magukról. Ettől lesz igazán hiteles az előadás. Ami jó volt, hogy nem akart patetikus lenni. Nem akar egy mindenekfelett álló igazság képével tetszelegni, megmondani a helyes utat. Az előadás folyamatosan kérdéseket tesz fel, amelyeket a nézőnek magának kell megválaszolnia.
Hogy mit tanulhatunk belőle mi, határon inneni magyarok? Alázatot a határon túli magyarokkal szemben. Ne úgy menjünk látogatóba hozzájuk, hogy lesajnálva próbáljuk megmondani az igaz magyarság egyetlen helyes magtartásformáját. Tartsuk tiszteletben az, hogy ez leginkább az ő problémájuk, ők hivatottak megoldani azt.
Sokat lehetne (és kell is) beszélni erről a darabról. Úgy tűnik jól sikerült, elvégre ez volt a célja.
(20/20; Yorick Stúdió, Marosvásárhely - dramAcum, Bukarest; rendezte: Gianina Cărbunariu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése