Töki, A nagy Lebowski „hőse” számos alkalommal jelenik meg úgy a szemünk előtt, hogy a bárpultnál alkohol tartalmú italt kortyolgat, miközben mögötte a bowling pálya sziluettje látható. Hasonló jelenettel kezdődik a Crazy Heart című film is, amelyben Otis „Bad” Blake, a kiöregedett country-zenész az egyik kisvárosbeli fellépése előtt bejelentkezik a vendéglátóinál. Nem tudom, hogy mennyiben tudatos a nyitókép hasonlósága, mindenestre Töki és Bad alakja Jeff Bridges játékában erősen összekapcsolódik, még akkor is, ha Coenék egészen másról meséltek nekünk filmjükben, mint amiről a Crazy Heart szól. Töki a modernkori ember, a jelenkor lúzere, aki mintha ott sem lenne, míg Bad egy letűnt kor mohikánja. Közös bennük az igénytelenség, amellyel körbeveszik magukat. Most, hogy ennyit emlegettem Joel és Ethan Coen munkáját, azért előre leszögezném, hogy a Crazy Heart teljesen más hangvételű film, mint a citált Coen termék.
Scott Cooper első filmje Thomas Cobb regényének csöndes adaptációja. Bad Blake jóval a siker évei múltán még mindig járja Amerika kétsávos országútjait, kisvárosi kocsmák füstös miliőjében dúdolja régi slágereit. Az 57 éves művész láthatóan alkoholista, nincs perc, hogy viszkis üveget vagy poharat ne lássunk a kezében. Évek óta küzd az alkohol okozta testi leépüléssel, amely egyre inkább súlyosbodik. Ehhez természetesen a magány fojtó szorítása társul. Bad az a fajta művész, aki nem képes megtalálni a helyét a társadalmi viszonyrendszerében, mi több, közvetlen életterével sem sokat törődik, ugyanakkor a saját kezűleg szerzett dalaiból mély érzésű, őszinte, tiszta ember szólal meg.
Miközben egykori tanítványa behódol a sztárvilág csillogásának, Bad megtartja egyszerűségét, elvadult függetlenségét. A kisvárosi lebujok és a könnyűvérű éltes rajongónők világában élő férfi azonban megkapja az esélyt a normális családi életre, a szerelem azonban nem képes önmagától megmenteni.
A filmcsinálók azonban végül mégis csak megkegyelmeznek Bad-nek, aki – ellentétben Cobb regényével – megérti az üzenetet, amelyet a körülötte lévő jelekből olvashatott ki. Szerencsére a happy end ugyanannyira rezignált, csendes, mint maga a film, így nem fordul át a történet unalmas giccsbe.
A Crazy Heart fontos film az Amerikai Kultúráról, hiszen a Country világa maga Amerika. A filmben elhangzó dalok szívbemarkolóan gyönyörűek, akár egy Leonard Cohen dal, a zeneszámok szövegei pedig tökéletesen illusztrálják Bad történetét. Az egyik nagy erénye a filmnek, hogy a színészek (elsősorban Jeff Bridges és Colin Farrell) saját hangjukon szólaltatják meg a betétdalokat.
A Crazy Heart történetében egyáltalán nem eredeti, felismerhetünk benne jó pár műfajbeli klisét, mégis csodálatos színészgárdájával és mérsékelt rendezésével különös meglepetés az idei filmtermésben, főleg azután, hogy az idei Oscar-gála kapcsán a kritikusok részéről többször elhangzott, Jeff Bridges a filmes múltja miatt kapta meg a díjat, egy nem túl jó filmben nyújtott közepes alakításért. Nem volt igazuk a felszólalóknak. Jeff Bridges teljesen megérdemelt jutalmát vehette át márciusban. A Crazy Heart csendes, őszinte, tiszta hang a kortárs amerikai filmes palettán, innen nézve éppen az a meglepő, hogy az Akadémia a harsány mezőnyben egyáltalán észrevette.
(Scott Cooper: Crazy Heart)
(képek: www.filmkatalogus.hu)
Sok film foglalkozott mér a témával, és még nagyon sok ezután fogja csak feldolgozni. Születtek az amerikai katonaságot fetisizáló, heroizáló filmek és háborúellenes alkotások is. Bigelow filmje talán épp amiatt tűnik ki a sorból, mert nem áll egyik oldalra sem. A bombák földje főszereplője a bombaszakértő, aki mindenfajta racionalitást félredobva, eszement higgadtsággal és vakmerőséggel néz szembe a halállal. Bombaszakértőnek lenni nem kifizetődő vállalkozás, bármelyik munka az utolsó lehet. Tulajdonképpen biztos pont nincs az életedben, illetve csak egy dolog az: az adrenalin folyamatos fokozott jelenléte állandó.
Nem kiemelkedő film A bombák földjén, de ügyes munka, el kell ismerni. Az különösen megnyerő, hogy a semmiből feltűnt egy ilyen színész, mint ez a Jeremy Renner, aki komolyabb színészi múlt nélkül olyan magas szinten uralja a képernyőt, hogy abba beleremeg a néző. Elképedtem, ez az igazság. Az meg, hogy Ralph Fiennes egy kérészéletű szerepet is bevállalt a filmben, egészen szimpatikus.
A férfi nyugodt, kiporciózott, élére vasalt életét azonban két nő vágja gallyra. Az egyik, a férfi fiatal új kolléganője, aki úgy hiszi, tudja a cég költségvetési konszolidálásának biztos receptjét, így tanácsa alapján bevezetik az online úton történő fenékbe billentés eljárási mechanizmusát, megspórolva ezzel a kollégák helyszínekre történő utazásának költségeit és felszámolva a rendszerbe oltott emberség utolsó morzsáit is. A másik nőt a férfi két város közötti szállodai tartózkodása után ismeri meg, az ágyakrobatikát, a hotelszoba romantikát azonban lassan bensőségesebb érzelmek váltják fel. A férfinek változtatnia kell életén, az így nem maradhat. A cég szuperembere lassan gondolkodóba esik, hogy talán nincs az rendjén, ahogyan él.
Jason Reitman a bájos Juno után ismételten egy szenzációs filmet rakott le az asztalra. Véleményem szerint, már most látszik, hogy tehetségesebb mint az apja, Ivan Reitman. Nagyon sajnálom, hogy a legjobb film oscarját nem ez a film fogja megkapni. Mert bármennyire lenyűgözött is az Avatar, bármennyire jó is A bombák földjén (bár Kathryn Bigelow filmjét még nem láttam), nálam a kiváló ízléssel elkészített Egek ura a nyerő.
Darren Aronofsky filmje a húsról és az annak börtönébe zárt emberi szellemről szól. A hús, legyen az egy pankrátor durva teste, egy táncosnő kívánnivaló meztelensége, vagy 20 deka párizsi, adja a film lényegét. A test evilági megjelenésünk egyetlen bizonyítéka, egyben szellemünk legnagyobb korlátja. Nagy erénye a filmnek a pankrátor ütközetek illúziómentes bemutatása. Sosem értettem az amerikai kultúra ezen vívmányát. Mi lehet vajon jó két izompacsirta álverekedésében? Ennyire hülyék ezek az amerikaiak, hogy beszopják ezt is? Nem látják, hogy csak játék az egész? Aronofsky csupasszá teszi a pankrátort. Megmutatja, ahogy a mérkőzés előtt a bunyósok előre lebeszélik a koreográfiát, ahogy a mérkőzések közben összekacsintanak, ugyanakkor látjuk az összeszabdalt, véres testeket. A pankrátorok valódi előadóművészek, akik a testüket bocsátják áruba, csakúgy, mint az éjszakai lokálok táncosnői. Művészetük a hús mindenható használatában mutatkozik meg.
Az utóbbi időben, főleg az Oscar-gála finisében, annyit lehetett hallani Mickey Rourke-ról és az ő látványos felemelkedéséről, hogy óva intettem magamat ettől a filmtől. Nem szerettem sosem Rourket, éppen ezért annak is örültem, hogy egyik kedvenc amerikai színészem, a zseniális Sean Penn vihette magával az arany szobrocskát. A film megtekintése után azonban revideálnom kell a véleményemet, és fejet kell hajtanom Rourke előtt. Számos olyan véleményt hallottam, hogy Rourke teljesítménye nem is igazi színészet, mert tulajdonképpen saját magát alakítja. Akkoriban ezekkel a véleményekkel együtt bólogattam, hogy előítéletemet igazolni lássam. Ma már úgy gondolom, hogy Rourke színészi teljesítménye annál nagyobb, minél inkább valóban magát játszotta ebben a filmben. Nincs mit túl magyarázni, Rourke zseniális a Pankrátorban. Ha többet nem kap az élettől, mint egy ilyen tiszteletteljes lelépését a porondról, az is azt bizonyítja, hogy nagyon szeretik őt az égiek. Sosem gondoltam volna, hogy ő ilyen kvalitású alakításokra is képes. A Pankrátor Rourke-ról szól, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a film önmagában, vagy inkább vele együtt is mestermű.
Harvey Milk öröksége harminc évet váratott magára, hogy Hollywood felfedezze magának, bár 1984-ben a The Times of Harvey Milk című dokumentumfilmet már Oscar-díjban részesítették. Gus Van Sant rendező (Drugstore Cowboy; Otthonom, Idaho; Néha a csajok is úgy vannak vele; Majd megdöglik érte; Good Will Hunting; Psycho; Fedezd fel Forrestert!; Gerry; Elefánt; Az utolsó napok; Paranoid Park) vette a kezébe Dustin Lance Black forgatókönyvét, és olyan filmet alkotott, amelyet Hollywood tárt karokkal várt. A politikailag érzékeny témák, a kisebbségek jogai mindig is kirakat-szerepet kaptak az Akadémia díjkiosztóján, ezúttal sem történhetett más, a Milk a legjobb férfi főszereplő (Sean Penn) és a legjobb eredeti forgatókönyv díját (Dustin Lance Black) vihette haza. Kérdésként merül fel, hogy a nyilvánvalóan politikai aktivista szerepet betöltő alkotás a mondanivaló elsődlegessége mellett vajon milyen minőséget képvisel a filmtörténetben?
A film másik erénye a csillagos ötösre vizsgázott casting. A film végi összepárosítások (szereplő és szerep) mutatják meg, hogy a színészek egyes szerepekre történő kiválogatása és a sminkesek mennyire tökéletes munkát végeztek. Kétségtelenül Sean Penn megérdemelte az Akadémia elismerését, mondom ezt úgy, hogy nem láttam még Mickey Rourke A pankrátor-beli alakítását. Sean Penn-nel szemben persze elfogult vagyok, hisz őt régóta Hollywood egyik legtehetségesebb férfi színészének tartom, minden egyes szerepében tetten érhető az a filmes átlényegülés, amelyben a színész maga teljesen feloldódik, a játszó és játszott határai elmosódnak. A Sean Penn tavalyi kiváló rendezői munkájából (Út a vadonba) ismert Emile Hirsch szenzációs alakítást nyújt, de igaz ez a gyáva és tehetetlen Dan White-ot megformáló Josh Brolinra is, valamint James Franco, Diago Luna és valamennyi színész a maximumot nyújtja.
Christine Collins szerepére Angeline Jolie tökéletes választás volt, Eastwood színésznő választása sokat emel a film színvonalán. A mellékszerepekben John Malkovich emelhető, aki a tőle elvárható profizmussal alakítja Briegleb tiszteletest. Malkovich nem tesz hozzá többet, mint ami kel, nála ez a színvonal egy olyan állapot, amely alá sosem megy, ezt hívják tehetségnek.
A film izgalmas szituációba sodorja szereplőit, ám a forgatókönyv nem használja ki az alapsztori adta lehetőségeket, és csak a színészeknek (nem csak Kate Winslet, hanem David Kros, Ralph Fienens, Bruno Ganz, Lena Olin) köszönhető, hogy – ha leheletnyivel is, de – kiemelkedik a középszerből. Nem okoz meglepetést az, hogy a fiú nem tud szabadulni kamaszkori szeretője emlékétől, és a nő bűne okozta sokkhatás miatt nem képes a későbbiekben egyetlen nőnek sem megnyílnia, házassága is kudarcba fullad. Értjük azt is, hogy ebben a filmben – noha nem is német nyelven és nem is német színészekkel dolgoztak – Németország egy későbbi generációja néz szembe apái, anyái bűneivel. A film ezzel nem mond újat.
A Kétely azon filmek sorát gyarapítja, amelynek nagysága nem az Oscar szobrocskák számában mérhető le, hisz témája, finomsága miatt maximum a díjak közelébe kerülhet, végül azonban üres kézzel távozhat. A Kételyben minden a színészek jelenlétén múlik – azon vitatkozhatunk, hogy az Oscar-díj mennyire fokmérő vagy sem -, az magáért beszél, hogy a film az öt jelölésből négyet a színészi kategóriában gyűjtött be (Meryl Streep összesen: 15 jelölés ebből kettő díj, Philip Seymour Hoffman összesen: 3 jelölés ebből egy díj, Amy Adams összesen: 2 jelölés, Viola Davis összesen: 1 jelölés).
The Curious Case of Benjamin Button
Frost/Nixon
Milk 
The Reader
Slumdog Millionaire
A történet az utcán hevert, John Carney a dublini Frames zenekar egykori basszusgitárosa kétszemélyes darabot rendezett, amelyben a történet és a zene párhuzamosan, egymás mellett fejlődött és alakult. A főszerepeket valódi zenészekre bízta. A Fiút régi jóbarátja, a Frames szólóénekese, Glen Hansard, míg a Lányt a cseh Markéta Irglová alakítja. A két főszereplő tulajdonképpen személyes történetét mesélik el a filmben. Hansard valóban utcazenészként kezdte, Inglovával egy házibulin találkozott, ahogy a banda dalait dúdolta. Megismerkedésük után készítették el a Swell Season című albumot, majd következett az Egyszer, végül (de nem utolsó sorban) a Falling Slowly című dalért elnyerték az Oscar-díjat. A páros személyes történetüket néhány ponton átszabva magával ragadó művet hozott létre.
Ami számomra érthetetlen évről-évre, hogy a legjobb idegen-nyelvű filmek kategóriájából hogyan maradhat ki a kortárs európai és távol-keleti filmművészet színe java. Volt idő, amikor Bergman, Antonioni és társai is beválogatásra kerülte, de a mai „nagyok” kiestek az Akadémia látószögéből (a teljesség kedve nélkül: Lars von Trier, Kim Ki-duk, Kitano Takeshi, Michael Haneke filmjei az oscar közelébe sem kerülnek).
Idén is kiosztásra kerültek tehát a díjak, immár 80. alkalommal. Nem osztozom azonban azoknak a véleményében, akik azt mondták, hogy idén a Coenéket kárpótolják, ugyanúgy, mint tavaly Scorseset. Véleményem szerint a fivérek megérdemelték ezért a filmjükért a díjakat, Scorsese nem. Ebből a megközelítésből Coenéket nem kárpótolták, hanem jutalmazták, Scorseset viszont a régi filmjei miatt egy rossz filmért tűntették ki.
