Harvey Bernard Milk 1930. május 22. napján a New York állambeli Woodmere-ben született, litván zsidó családban. A matematikatanár végzettséget szerzett Milk gimnáziumi tanárként, aktuáriusként, biztosítási ügynökként, kutatóként is dolgozott, mielőtt 1969-ben San Franciscóba költözött, ahol három évvel később fényképezőgép boltot nyitott a Castro Streeten. Miután a nyíltan önmagát melegnek valló Milk vállalkozása kapcsán gyakran összeütközésbe került a helyi hatóságokkal, politikai téren kívánta megmérettetni magát. Ugyan a pártoktól ás a hivatásos politikusoktól nem kapott számottevő támogatást, az 1973-as önkormányzati választásokon 16.900 szavazatot szerzett, és ezzel a 32 jelölt közül a tizedik helyen végzett.1975-ben immár a Castro negyed helyi vállalkozói és a szakszervezeti mozgalom jó néhány tagjának támogatásával újra indult a képviselőségért, és bár ezúttal is alul maradt, támogatottsága a korábbiakhoz képest nőtt. 1976-ban a Kalifornia állam képviselőházába sem sikerült bejutni, ám mindössze 4000 szavazattal maradt le a képviselőségről. Milk számára az 1977-es önkormányzati választások szervezettebb politikai kampánya hozta el a várva várt győzelmet, 30 %-os főlénnyel került be a városi közgyűlésbe. Milk képviselőként számos a melegeket érintő kezdeményezés élére állt: képviselősége idején elfogadták a munkavállalás s a lakhatás területén a szexuális irányultság szerinti hátrányos megkülönböztetés tilalmát kimondó jogszabályokat; erősen támadta a meleg tanárok elbocsátást előíró népszavazási kezdeményezést (ún. Briggs-indítvány), a népszavazás nem várt sikert hozott: több mint egy millióan többen ellenezték az indítványt, mint amennyien támogatták. 1978. november 28. napján Dan White a tisztségéről néhány nappal korábban lemondott önkormányzati képviselő a Városháza irodájában lelőtte George Moscone polgármestert és Harvey Milk képviselőt. A gyilkosságot követően több tízezren vonultak fel San Francisco utcáin az áldozatokra emlékezve.
Harvey Milk öröksége harminc évet váratott magára, hogy Hollywood felfedezze magának, bár 1984-ben a The Times of Harvey Milk című dokumentumfilmet már Oscar-díjban részesítették. Gus Van Sant rendező (Drugstore Cowboy; Otthonom, Idaho; Néha a csajok is úgy vannak vele; Majd megdöglik érte; Good Will Hunting; Psycho; Fedezd fel Forrestert!; Gerry; Elefánt; Az utolsó napok; Paranoid Park) vette a kezébe Dustin Lance Black forgatókönyvét, és olyan filmet alkotott, amelyet Hollywood tárt karokkal várt. A politikailag érzékeny témák, a kisebbségek jogai mindig is kirakat-szerepet kaptak az Akadémia díjkiosztóján, ezúttal sem történhetett más, a Milk a legjobb férfi főszereplő (Sean Penn) és a legjobb eredeti forgatókönyv díját (Dustin Lance Black) vihette haza. Kérdésként merül fel, hogy a nyilvánvalóan politikai aktivista szerepet betöltő alkotás a mondanivaló elsődlegessége mellett vajon milyen minőséget képvisel a filmtörténetben?
Jómagam ambivalens módon viszonyulok a filmes életrajzokhoz, ingoványos terep egy emberi életet két, esetenként két és fél órába sűríteni (nem is mindig sikerül). Számomra az is kérdéses, hogy a szokásos filmes megoldások mellett, a film ad-e valami újat, betölthet-e a krónikás szerepen kívül jelentős helyet a filmművészetben? A Milk ebből a szempontból is ambivalens számomra. Az érzelmi tetőpontokon a film nem tudja megteremteni a fennköltség kényes egyensúlyát, elköveti azt a hibát, hogy olykor túlságosan is érzelmekre kíván hatni, ha milliméterekkel is, de átbillen a ló túloldalára (persze ezt valamennyi hasonló karakterű amerikai film elköveti). Amiért azonban a filmes életrajzok közül kiemelhető a Milk, az az operatőri és a vágói munkában érhető tetten. Gus Van Sant korabeli televíziós anyagokat vágott össze az általa leforgatott jelenetekkel, amelyben a hetvenes évek Amerikájának atmoszféráját dokumentarista képi eszközökkel, az utcák, a ruházat, az egész miliő korhű megteremtésével teremti meg (nem röhögném szembe azt, aki azt állítaná, hogy a filmet a hetvenes években forgatták). A filmnek keretet adó narráció, ami Harvey Milk politikai örökségének kézzelfoghatóbb befogadását kívánta megteremteni, a film többi jelenetéhez képest sokkal letisztultabb képekkel dolgozik. Az archív felvételek és a dokumentumfilmszerű operatőri munka egymásra játszása feledtetni tudja azt a szépséghibát, amely Sean Penn által magnetofonra mondott narrációja jelent, amely – véleményem szerint – szükségtelen. Egyszer felejtenék el egy filmben a narrációt és hagynák, hogy a képek maguktól beszéljenek. A Harvey Milk utolsó nyolc évét feldolgozó film politikai alapállása bár egyértelmű, mégis Gus Van Sant kellő objektivitással mutatja be a polgári jogok történetének szempontjából forradalmi erejű változásokat úgy, hogy mindkét oldalt hagyja szóhoz jutni. Azt nem mondom, hogy olykor a túloldalról szóló, melegellenes szónokok mondanivalója nem szélsőséges, de ez elképzelve a korabeli konzervatív Amerika lélekrajzát cseppet sem túlrajzolt.
A film másik erénye a csillagos ötösre vizsgázott casting. A film végi összepárosítások (szereplő és szerep) mutatják meg, hogy a színészek egyes szerepekre történő kiválogatása és a sminkesek mennyire tökéletes munkát végeztek. Kétségtelenül Sean Penn megérdemelte az Akadémia elismerését, mondom ezt úgy, hogy nem láttam még Mickey Rourke A pankrátor-beli alakítását. Sean Penn-nel szemben persze elfogult vagyok, hisz őt régóta Hollywood egyik legtehetségesebb férfi színészének tartom, minden egyes szerepében tetten érhető az a filmes átlényegülés, amelyben a színész maga teljesen feloldódik, a játszó és játszott határai elmosódnak. A Sean Penn tavalyi kiváló rendezői munkájából (Út a vadonba) ismert Emile Hirsch szenzációs alakítást nyújt, de igaz ez a gyáva és tehetetlen Dan White-ot megformáló Josh Brolinra is, valamint James Franco, Diago Luna és valamennyi színész a maximumot nyújtja.
A Milk kétségtelenül az amerikai politikatörténet fontos filmje. Azt, hogy hosszú távon, mint alkotás mennyire tud maradandót maga után hagyni, mindenki döntse el maga, a magam részéről ezt a kérdést még megválaszolatlanul hagyom, az idő majd megérleli bennem.
Harvey Milk öröksége harminc évet váratott magára, hogy Hollywood felfedezze magának, bár 1984-ben a The Times of Harvey Milk című dokumentumfilmet már Oscar-díjban részesítették. Gus Van Sant rendező (Drugstore Cowboy; Otthonom, Idaho; Néha a csajok is úgy vannak vele; Majd megdöglik érte; Good Will Hunting; Psycho; Fedezd fel Forrestert!; Gerry; Elefánt; Az utolsó napok; Paranoid Park) vette a kezébe Dustin Lance Black forgatókönyvét, és olyan filmet alkotott, amelyet Hollywood tárt karokkal várt. A politikailag érzékeny témák, a kisebbségek jogai mindig is kirakat-szerepet kaptak az Akadémia díjkiosztóján, ezúttal sem történhetett más, a Milk a legjobb férfi főszereplő (Sean Penn) és a legjobb eredeti forgatókönyv díját (Dustin Lance Black) vihette haza. Kérdésként merül fel, hogy a nyilvánvalóan politikai aktivista szerepet betöltő alkotás a mondanivaló elsődlegessége mellett vajon milyen minőséget képvisel a filmtörténetben?Jómagam ambivalens módon viszonyulok a filmes életrajzokhoz, ingoványos terep egy emberi életet két, esetenként két és fél órába sűríteni (nem is mindig sikerül). Számomra az is kérdéses, hogy a szokásos filmes megoldások mellett, a film ad-e valami újat, betölthet-e a krónikás szerepen kívül jelentős helyet a filmművészetben? A Milk ebből a szempontból is ambivalens számomra. Az érzelmi tetőpontokon a film nem tudja megteremteni a fennköltség kényes egyensúlyát, elköveti azt a hibát, hogy olykor túlságosan is érzelmekre kíván hatni, ha milliméterekkel is, de átbillen a ló túloldalára (persze ezt valamennyi hasonló karakterű amerikai film elköveti). Amiért azonban a filmes életrajzok közül kiemelhető a Milk, az az operatőri és a vágói munkában érhető tetten. Gus Van Sant korabeli televíziós anyagokat vágott össze az általa leforgatott jelenetekkel, amelyben a hetvenes évek Amerikájának atmoszféráját dokumentarista képi eszközökkel, az utcák, a ruházat, az egész miliő korhű megteremtésével teremti meg (nem röhögném szembe azt, aki azt állítaná, hogy a filmet a hetvenes években forgatták). A filmnek keretet adó narráció, ami Harvey Milk politikai örökségének kézzelfoghatóbb befogadását kívánta megteremteni, a film többi jelenetéhez képest sokkal letisztultabb képekkel dolgozik. Az archív felvételek és a dokumentumfilmszerű operatőri munka egymásra játszása feledtetni tudja azt a szépséghibát, amely Sean Penn által magnetofonra mondott narrációja jelent, amely – véleményem szerint – szükségtelen. Egyszer felejtenék el egy filmben a narrációt és hagynák, hogy a képek maguktól beszéljenek. A Harvey Milk utolsó nyolc évét feldolgozó film politikai alapállása bár egyértelmű, mégis Gus Van Sant kellő objektivitással mutatja be a polgári jogok történetének szempontjából forradalmi erejű változásokat úgy, hogy mindkét oldalt hagyja szóhoz jutni. Azt nem mondom, hogy olykor a túloldalról szóló, melegellenes szónokok mondanivalója nem szélsőséges, de ez elképzelve a korabeli konzervatív Amerika lélekrajzát cseppet sem túlrajzolt.
A film másik erénye a csillagos ötösre vizsgázott casting. A film végi összepárosítások (szereplő és szerep) mutatják meg, hogy a színészek egyes szerepekre történő kiválogatása és a sminkesek mennyire tökéletes munkát végeztek. Kétségtelenül Sean Penn megérdemelte az Akadémia elismerését, mondom ezt úgy, hogy nem láttam még Mickey Rourke A pankrátor-beli alakítását. Sean Penn-nel szemben persze elfogult vagyok, hisz őt régóta Hollywood egyik legtehetségesebb férfi színészének tartom, minden egyes szerepében tetten érhető az a filmes átlényegülés, amelyben a színész maga teljesen feloldódik, a játszó és játszott határai elmosódnak. A Sean Penn tavalyi kiváló rendezői munkájából (Út a vadonba) ismert Emile Hirsch szenzációs alakítást nyújt, de igaz ez a gyáva és tehetetlen Dan White-ot megformáló Josh Brolinra is, valamint James Franco, Diago Luna és valamennyi színész a maximumot nyújtja.A Milk kétségtelenül az amerikai politikatörténet fontos filmje. Azt, hogy hosszú távon, mint alkotás mennyire tud maradandót maga után hagyni, mindenki döntse el maga, a magam részéről ezt a kérdést még megválaszolatlanul hagyom, az idő majd megérleli bennem.
(Gus van Sant: Milk)
(képek: http://www.port.hu/)
1 megjegyzés:
Nekem is nagyon ambivalens élmény volt a Milk, de úgy érzem, van benne valami, ami miatt kiemelkedik az átlagos életrajzi alkotások közül. Mindenesetre az bizonyos, hogy a casting ténlyeg elsőosztályú és magát a filmet is úgy csinálták meg, hogy bár a néző számára már az első percben nyilvánvalóvá teszik, hogy mi lesz a vége, mégsem lehet unni egy percig sem.
Megjegyzés küldése