Magyar illúzió

A magyar filmgyártás utóbbi évtizede két jól körülhatárolható szegmensre osztható. Számos fiatal tehetség és régi öreg a szerzői film keretein belül valósítja meg önmagát. Noha szép számmal születtek meggyőző filmek ezen a téren, a széles publikumot sosem vonzották a moziba, és a későbbiekben sem fogják ezt tenni. A szerzői film megmarad az ínyencek, a sznobok, a filmőrültek világában. A magyar filmgyártás megpróbálta azonban a közönségfilm útján a magyar moziba járók pénztárcáját szélesebbre nyitni. Talán 1997-ben A Miniszter félrelép (rendező: Koltai Róbert és Kern András) című film kezdte meg a sort, de valljuk be néha némi reménysugártól eltekintve, kevés sikerrel jártak ezek a szárnypróbálgatások. Elővettek egy sor, a 30-as, 40-es évekbeli, később nagysikerrel vetített örök klasszikust, újra csomagolták, és azt próbálták a nagyérdeműnek eladni, aztán néhány ifjú színész arcát felhasználva igyekeznek ma is megszerettetni a hazai terméket a filmszínházakban is. Persze akadtak sikerek, mint például a Kontroll (bár ezt nem nevezném kifejezetten közönségfilmnek), vagy a Valami Amerika.
A sort idén decemberben a Kaméleon című film folytatta, amelyet Goda Krisztina rendezett. A rendezőnő korábbi munkái dicséretet érdemelnek. Nem állítom, hogy szívemnek kifejezetten kedves filmekről van szó, de a Csak szex és más semmi romantikus vígjátéka, és az 1956-os eseményeket átélhető melodrámává feldolgozó Szabadság és Szerelem hibái ellenére is profi munka. Goda a Kaméleonban is folytatta a műfaj filmek sorát, ezúttal egy thriller következett.
A Kaméleon sztorija nem túl bonyolult. Két, volt intézetis gyerek önálló és biztos egzisztenciára vágyván magányos és kétségbeesett nők behálózása és pénzügyi magcsapolása révén kívánja megvalósítani önmagát. Mindkettejük a tehetségüket adják. Gáboré (Nagy Ervin) a főszerep, ő viszi vásárra a bőrét, de ő aratja le a babérokat is, Tibi (Trill Zsolt) a háttérből szervez és rendez, a finom falatokról azonban lemarad. A filmbeli konfliktust természetesen egy csinos, fiatal balerina, Hanna (Hámori Gabriella) okozza, akibe az Örök Hazudozó elkerülhetetlenül belehabarodik. Gábor minden trükköt bevet azért, hogy a lány komolyan vegye: luxuslakást, drága sportautót, orvosi diplomát is szerez magának. A hazugságok hálójában azonban Gábor is előbb-utóbb belevész, végül már ő sem tudja miért van az egész, a pénzért vagy a nőért.
A színészekkel tulajdonképpen elégedettek lehetünk. Nagy Ervin magkapta első igazi film főszerepét, és megtudta oldani, Csányi ismét önmagát hozta, szerencsére ehhez épp megfelelő időt kapott. Hámori Gabi egy kicsit súlytalan, az eddigi filmszerepeiből nem igazán tudott kilépni, talán más szerencsésebb megoldás lett volna Hanna szerepére (mondjuk, első gondolatra nem tudok mást mondani), László Zsolt ügyesen oldotta meg a pszichiáter szerepét, de akik véleményem szerint kiemelkednek a többiek közül az Kulka János és Trill Zsolt. Kulka szenzációs a meleg orvos szerepében, akinek szerelmes tekintete lejátssza az összes színészt a vászonról. A másodhegedűs kisegítő szerepében Trill Zsolt esetlen figurája számomra meggyőző volt.
A magyar közönségfilmek legnagyobb fogyatékossága – véleményem szerint – az, hogy megpróbálja másolni a nyugati, leginkább a hollywoodi sémákat, és igyekszik megfeledkezni arról, hogy hol is jött létre. Ebből az alapállásból számos kínos jelenet, nevetséges pillanat született már. A néző érti e megoldások célját (hisz látott már ilyet), de mindig akad valami, ami annyira ismerős, annyira a mienk, hogy a kívánt hatás nem jön létre, mert kontrasztanyag kerül a gépezetbe.
A Kaméleon néhány pillanattól eltekintve elkerüli ezt a hatást, és így válik igazi profi munkává. Goda Krisztina filmje nem több, mint ami: egy jól felépített, a feszültséget megfelelően adagoló „szélhámosfilm”. A film végi leleplezés ugyan nem ég a kellő hatásfokon, mert az élelmesebb néző már a történet közepén észre veszi a csavart, így a film tulajdonképpen önmagát buktatja le. A túl műteremszagú, kötelező ágyjelenetet és a filmvégi kissé suta megmagyarázós flashbacket leszámítva jól összeáll a film, és egyszeri szórakozásra kiválóan alkalmas. Többre azért nem, mert a Kaméleon semmi újdonsággal nem szolgál. Magyar viszonylatban szerintem már ez is elismerésre méltó. A Kaméleon nem eredeti, néhol kicsit ügyetlen, de összességében profi munka, és hát a mienk, a mi illúziónk.

(képek: www.port.hu)