Nyilvánosságra hozták a 62. Cannes-i Filmfesztivál hivatalos versenyprogramját

THE COMPÉTITION :

Pedro ALMODÓVAR - LOS ABRAZOS ROTOS (Broken Embraces) - 2h09

Andrea ARNOLD - FISH TANK - 2h02

Jacques AUDIARD - UN PROPHÈTE - 2h35

Marco BELLOCCHIO - VINCERE - 2h08

Jane CAMPION - BRIGHT STAR - 2h00

Isabel COIXET - MAP OF THE SOUNDS OF TOKYO -1h44

Xavier GIANNOLI - A L’ORIGINE - 2h30

Michael HANEKE - DAS WEISSE BAND (The White Ribbon) - 2h24

Ang LEE - TAKING WOODSTOCK -1h50

Ken LOACH - LOOKING FOR ERIC - 1h59

LOU Ye - CHUN FENG CHEN ZUI DE YE WAN (Spring Fever) - 1h55

Brillante MENDOZA - KINATAY - 1h45

Gaspar NOE - ENTER THE VOID - 2h30

PARK Chan-Wook - BAK-JWI - (Thirst) - 2h13

Alain RESNAIS - LES HERBES FOLLES - 1h36

Elia SULEIMAN - THE TIME THAT REMAINS - 1h45

Quentin TARANTINO - INGLOURIOUS BASTERDS - 2h40

Johnnie TO - VENGEANCE - 1h48

TSAI Ming-liang - VISAGE (face)- 2h18

Lars VON TRIER - ANTICHRIST - 1h44

A fesztivált 2009. május 13. és 24. között rendezik meg.

Lawrence Block: A penge élén; Agave Kiadó, Budapest, 2009

Matt Scudder alkoholista, immár három éve nem iszik, minden nap új remény számára. Napi rendszerességgel látogatja az AA gyűléseket, olykor egy-egy megbízást teljesít, mellyel elszöszmötöl egy ideig.
Az Agave Kiadó a Ha a szent kocsma is bezár visszatekintő regényét követően – ahol a régi kocsmajáró Scudderről találkozhattunk – a Nyolcmillió halál által kitaposott utat folytatja, és az egykorvolt bárok nélküli New Yorkot tárja elénk magányos főhősén keresztül.
A Scudder sorozat erőssége abban rejlik, hogy a bűnügy sok esetben másodrangú kérdés, sokkal inkább egy társadalom személyes látképét kaphatjuk általa.
A penge élén című kötetben egy aggódó apa keresi fel az ex-hekust, hogy kutassa fel eltűnt lányát, aki szebb álmok reményében érkezett Indianaból Manhattanbe, de most hűlt helye, eltűnt anélkül, hogy bárkinek üzent volna. A történet másik szálán egy az AA-gyűléseken frissen megjelent fiatal férfi kezd barátkozni Scudderral.
Abban mit sem változott a Scudder regények világa, hogy komor képet festenek New York sötét sikátorairól, utcáiról. Most sem járunk másképp, mégis szerintem az egyik legjobban sikerült Scudder regénnyel van dolgunk ez esetben. Azt megszokhattuk, hogy lassan hömpölyög előre az aktuális nyomozás, de ez esetben a kilátástalan kutatás eredménye a semmiből bújik elő, és olyan erővel csap pofán az igazság, hogy az előre kiszámíthatóban is kiszámíthatatlanra lel az olvasó. Mindemellett egy nem várt csavart is tartogat a végére a történet.
Block komor hőse továbbra sem látja fényesebben az őt körülvevő világot, de legalább nem iszik, még ha olykor szeretné is, most már nem akar menekülni a fájdalom elől, ha fájdalmas az élet, hát had fájjon.

Generációs feszültségek

Végre megérkezett Magyarországra a tavalyi év cannes-i aranypálma-díjas filmje, Az Osztály. Az utóbbi években a díjnyertes filmek legalább már eljutnak a hazánkban, nem is oly rég még egy cannes-i fődíj sem jelenthetett garanciát a hazai filmforgalmazásra. Természetesen számos olyan alkotás van, amely megérdemelné a szélesebb nemzetközi figyelmet, de nem jut el messze nemzeti határain túlra, a mi szempontunkból pedig még fájóbb, hogy még sokkal több nem jut el Magyarországra. Azért kell szurkolnunk, hogy a rangos fesztiválok aktuális zsűrije valóban kiemelkedő alkotásra adják a voksukat. Tavaly Cannes-ban nagy szerencsénkre valóban ez történt.
Laurent Cantet egy osztálynyi fiatallal forgatott mozgóképes alkotást az oktatás mai állapotairól. Nem akart sokkolni, így nem a manapság népszerű fiatalkori erőszakot vette gorcső alá, amikor két vagy három felfegyverzett diák halomra lövi padtársait és az iskola vezetését. Cantet ennél sokkal hétköznapibb kérdéseket boncolgat legújabb filmjében. Az iskolarendszer a régi keretek között nem működhet, a mai fiatalok vérében már a demokrácia csordogál, amely egészen szűkre szabja egy tanár mozgásterét. Generációs- és osztálykülönbségek okozta ellentétek fezsülnek egymásba a modernkori iskolarendszerben. A gyermek félreérti oktatóját, a hagyományos nevelő módszerek fabatkát sem érnek. Érzelmileg sokkal közelebb kell kerülni a fiatal lelkekhez, szívük közelében kell megragadni az érdeklődés csíráját.
Cantet egy Maliból származó fiú, Souleymane történetét kezdte el írni, mikor Francois Bégaudeau könyvét elolvasta. Cantet egy olyan történetet akart el mesélni, amely egy osztály falai között játszódik, így rajzolva körül a társadalom működési mechanizmusát. Francois tíz éve után hagyta ott a tanári pályát. Az általa írt könyv hasonlóról szólt, mint amit a rendező szeretett volna bemutatni, így a két történet egymásra talált. Rövid gondolkodási idő után Francois elvállalta a film főszerepét, amelyben egy tanárt alakít. A filmben játszó 13-15 éves gyerekeket egy iskolában válogatták össze.
A filmet egy év alatt forgatták le egy francia iskolában a tanítás után, délutánonként. Cantet a forgatás alatt csak néhány rövid instrukciót, konkrét mondatokat adott meg, amelyeknek el kellett hangozniuk a filmben, minden mást a spontán reakciókra bízott. A forgatókönyvet – amely a forgatás folyamán folyton változott – csak a tanár ismerte, neki kellet a megfelelő irányba terelgetni a történetet. Három kamerával vette fel a jeleneteket: egy a tanárt vette, kettő a gyerekeket. Így nem kellett megszakítani az egyes felvételeket, hanem folyamatossá lehetett tenni a forgatást.
Cantet módszere olyannyira eredményes volt, hogy régóta látott frissességű film született belőle. Az osztály nem tisztán dokumentumfilm, de nem is tisztán játékfilm. Fiktív történet, ahol mindenki saját magát alakítja – mint az a vége főcímből is kiderül –, ugyanakkor olyannyira realista, hogy kétsége sem merül fel a nézőnek a hitelességét érintően. Nem érhető tetten semmiféle elidegenítő hatás, amely az abszolút fiktív történetek esetében tapasztalható. Az osztály nem akar tabukat döntögetni, nem folyamodik hatásvadász eszközökhöz, egészen egyszerűen egy társadalmilag súlyos problémát boncolgat, a jelen és a jövő generációja közötti kommunikációs nehézségek szülte konfliktusokból szemezget.
Cantet filmje nem durrant nagyot, nincs benne egyetlen önmagában emlékezetes jelenet, ehelyett minden a helyén van, a film mint egység működik igazán. Cantet amatőrökkel hozott létre egy profi alkotást. A kamera őszinte pillanatokat ragad meg, amin hol nevetünk, hol sajnálkozunk, és közben meglátjuk azt a csodát, amelyet filmművészetnek neveznek. Le a kalappal Cantet előtt. Rég találkoztam ilyen jó filmmel.

(Laurent Cantet: Az osztály)

(képek: www.origo.hu; www.est.hu)

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma; Ulpius-ház Kiadó, 2008

Alapvetően a sikerkönyvekként aposztrofált alkotásokat kerülöm, mégis Carlos Ruiz Zafón legújabb regényét az Angyali játszmát a kezembe vettem, és nagyon kellemesen csalódtam benne. Ebből is igaznak bizonyul az a tétel, hogy érdemes előítéleteinket időnként sutba dobni.
Zafón a szóban forgó regényt, egy sikerre vitt regény előzményeként tárta az olvasói elé, azaz a legújabb regénye, A szél árnyéka sikeréből született meg. Az efféle kiindulópont nem feltétlen kedvez a folytatásoknak, előtörténeteknek. A szél árnyékát ugyan nem volt szerencsém még elolvasni, de állíthatom, hogy – az előbbi állításom ellenére – Zafón legújabb regénye, az Angyali játszma önmagában megállja a helyét. Ha sokakat az első kötet (ezúttal a történet későbbi része) csábít általában az újabb történet olvasására, engem ezúttal a később megjelenő előzmény sarkall a már sikerré vált folyomány elolvasására. Most még csak találgathatok, de ez talán azt jelenti, hogy Zafónnak sikerült azonos, de legalább hasonló színvonalat tartani a két regény megírása során.
Carlos Ruiz Zafón 1964-ben született Barcelonában, Spanyolországban, 1993 óta Los Angelesben él. 1992-ben – mint sikeres reklám szakember – döntött úgy, hogy kizárólag az irodalomnak szenteli magát. 1993-tól kezdve négy ifjúsági regényt írt, melyek ismerttét tették (no persze nem idehaza), de az igaz sikert első, felnőtteknek szóló regénye, A szél árnyéka hozta el a számára, amely 2001-ben jelent meg.
A szél árnyéka Sikerén felbuzdulva megírt Angyali játszma főhőse, David Martín igazi fausti figura, aki a művészetért a lelkét is hajlandó eladni az ördögnek. No persze Zafón esetében nem ilyen egyszerű a történet. Az Angyali játszma különlegességét a műfajok kavalkádja adja.
Zafón, mint ügyes konyhamester, megtalálja a kellő mértéket az egyes műfajok között, mindegyikből a szükséges mennyiséget csöppenti bele művébe (se többet, se kevesebbet) és tökéletes sorrendben adagolja a hozzávalókat, így egy kifejezetten ínyenc falatot tálal az olvasók elé.
A hányattatott gyermeksorsú David Martín egy helyi lap lóti-futijából milliomos pártfogójának is köszönhetően újságíróvá növi ki magát. Miután a lap hasábjain megjelent folytatásos rémtörténetei által okozott sikerén a szerkesztőség nagy része nem tudja magát túltenni, távozásra kényszerül. Álnéven írásra adja fejét, tovább írja népszerű ponyváit, ám lélekben a nagy mű megírására vágyik. A több éves kiadói szerződés börtönében ugyan lehetősége lesz élete regényének megírására, ám a mű már megjelenésekor bukásra van ítélve, helyette a barátja nevén írt regény válik irodalmi szenzációvá. A rejtélyes Andreas Corelli alkut ígér az időközben halálos kórral küzdő írónak. Pénzt, életet ígér egy olyan könyv megírásáért, amely vallássá válik, és amelyhez nevét sosem adhatja.
Martín egy baljós, komor hangulatú tornyos házba költözik be, amely súlyos titkokat rejt magában, és múltjával köze van Martín jelenéhez is. Az író az események előrehaladtával szabadulni kíván a szokatlan kötelékből, ám ennek komoly ára van.
David Martín története az alkotói szabadság izgalmas lenyomata. Zafón regényének első részében a nehéz sorsú fiú dickensi felemelkedése jelenik meg, majd a krimi, a horror, akciófilmek, mitikus, természetfeletti történetek elemeit vegyíti könyvében, mindezt jó adag szarkasztikus humorral fűszerezve. Az egyes műfajváltozásokat olyan ügyesen kezeli Zafón, hogy észre sem vesszük a váltásokat, csak amikor már az újabb műfaj kellős közepében vagyunk, akkor ámulunk el, hogy már megint ugrott egyet a történet.
Az Angyali játszma tulajdonképpen a David Martín által írt könyv, és ez az önreflexív vonulata a legizgalmasabb Zafón könyvének. A regény vége tulajdonképpen lezáratlan, de amit megtudtam, hogy az Angyali játszma A szél árnyéka előzménye, megértettem ennek okát. Mindenképp időt kerítek arra, hogy a folytatást is elolvassam.

Villánykövesd és Kán

A költészet napján, Nagyszombaton, két év után újra Villánykövesd felé vettük az utunkat, hogy ismételten a Blum Pincészet borait kóstoljuk meg. Az elmúlt két év során sok minden megváltozott, például a társaságból többen szülők lettünk, így az ilyen kirándulások napjainkban valóban kivételes, ünnepi pillanatok. Fiunkat a nagyszülőkre bízva indultunk útnak. A villányi kis pirossal érkeztünk, autóval nem kifizetődő egy borvidékre érkezni. Áprilisi nyár köszöntött minket a Villányi-hegység lábánál. A pincénél már vártak ránk, hisz már jó előre lefoglaltuk a borkóstoló időpontját.
A Pince közelében már csiklandozta az orrunkat a nemes cefre összetéveszthetetlen illata. Ezúttal nem a házigazda, hanem egy közeli jóbarátja. Lőrinc vitt minket körbe a pincében. Társaságunkhoz egy borkedvelő pár is csatlakozott, akik egyenesen Szarvasról érkeztek Baranya megyébe. Szeretem az efféle találkozásokat, amikor az idegen is baráttá, közeli ismerőssé válik. Az ilyen röpke találkozások után valószínűleg többet nem látjuk a másikat, mégis úgy köszönünk el egymástól, mintha ez meg sem fordulna a fejünkben, mintha ez nem is lenne kérdés. A bor közelebb hozza az embereket, persze ellenpéldákkal is jól el vagyunk látva. A döntő különbség a hely spiritualitásában van, azt hiszem.
7 fajta bort kóstoltunk meg Lőrinc jóvoltából (eleinte hatra voltunk predesztinálva):
Egy 2008-as évjáratú Rosé Cuvée-vel nyitottuk a sort, amely négyféle borból készült el. Könnyű, bársonyos bor, szerencsére nem túl savas, amely számomra sokszor elrontja a Rosé bor élvezetét. A Rosé bárhol, bármikor fogyasztható, amikor csak kedve szottyan az embernek. A borok jókere. Régen ittam ennyire zamatos rosé bort.
A következő egy 2007-es Rizling Szilváni volt. A jellegzetesen fehér illatú bor Blumék egyetlen fehérbora, a házigazda örökölt versendi birtokáról való szőlőből készült. A jövőben többféle fehérborral is szeretnének majd próbálkozni. Nem hatott rám különösen, jó kis fehér, de semmi emlékezeteset nem nyújtott számomra.
Két évvel ezelőtt a 2006-os évjáratú Portugieser nyűgözött le, a 2007-es évjárat semmivel sem rosszabb a korábbi évjáratnál (Lőrinc bevallása szerint a 2008-as még jobb lesz, bár ő a Kékfrankos híve). Illata akár a szilva, ízében a gyümölcsök kavalkádja.
A 2006-os Kékfrankos az oportónál savasabb bor, de ha a szájpadlás semlegesíti azt, különleges harmóniát tapasztalhat meg az ember. Ámulatból ámultba estem.
A 2006. év Styrum Cuvée-je háromféle vörösbor (Portugieser, Kékfrankos, Cabernet Savignon) szerelméből született. Tökéletes aránnyal megalkotott száraz vörösbor, itt már ízlések és pofonok szerint választható a kedvenc.
A Merlot-ért sosem voltam oda, de Blumék 2006-osa ezúttal is meglepetéssel szolgált, bár a többi remek vörösbor mellett csak a sor végét csípheti el, de milyen sorozat ez! Blumék a Merlotból is előcsalogatták a gyümölcsízt. Az alkoholtartalom az előzőeknél mg magasabb, a savtartalom a Styrum Cuvée-vel megegyező.
Végül egy Barique-bort is megkóstolhattunk, a 2004-es évből (Cabernet Savignon). A tölgyfaérlelésű hordóban érlelt nedű ízletes bor, de a korábbiakhoz képest számomra nem nyújt akkora élvezetett. Felül kel bírálnom magam, ez a bor kullog a vörösboros sor végén, a Merlot elébe kerül.
A borkóstoló után a remek borokat zsíros kenyérrel, sajttállal és rétessel fűszereztük meg. Majd a jó levegőt, a kiváló társaságot és zamatos nedűket és étkeket hátrahagyva hazazakatoltunk a villányi vonaton.
A húsvéti családi ünneplés, és bőséges lakomázás végén, húsvét hétfőjén a családdal is kirándultunk egyet. Az utóbbi napok rendkívül nyárias időjárását, szelesebb, a hónapnak megfelelőbb tavaszi idő váltotta fel. A nap többnyire a felhők mögött bújt meg, de kirándulásra különösen alkalmas volt ez az idő. Kanyargós utakon vezetett az utunk, a 6-os főutat Cserkútnál hagytuk el, Kővágószőlős és Kővágótöttös községeket kerültök meg, nem messze tőlünk a Zsongorkő és a Babás-szerkövek körvonalait vehettük ki. Hetvehely után szinte lementünk a térképről, fekete vonallal jelzett, kavicsos úton haladtunk tovább. A kis Szuzukit is megviselte az út, ahogy fiunk is reklamált egy idő után, csak néha sikerült elterelő hadműveleteimmel valami játékkal lekötni a figyelmét. Az út minden megpróbáltatását megérte, ami az eldugott zsákfalu, Kánban fogadott minket. Egy utcányi falu, helyi lakos talán nincs is, de sokan vidéki házat vettek itt, magyarok, hollandok és még ki tudja milyen nemzetség. Ha nekem is lenne megfelelő anyagi hátterem, nem késlekedik, efféle helyen vásárolnék ingatlant, ahova az ember a hétköznapok civilizációja elől elbújhat. A falusi turizmus még nem ette be magát e helyre, bár a nagy testvér mintájára kiötletelt Káni Filmfesztivál helyszínét is láthattuk, ahogy várja az idei nyarat, amikor is két napos programra fogadja a vendégeit, amolyan mini Művészetek Völgye jelleggel.
Feltöltődtem azalatt a két óra alatt, amíg Kán utcáját róttuk. Márk lóval, macskával, kutyával is találkozhatott. Jelenleg számára minden csak „vau-vau”, de lesz ez még másképp is. Mostanában egyre inkább el tudnánk képzelni, hogy egy ilyen helyre költözzünk ki, hátrahagyva a város zsivaját, de ahhoz sok mindent kellene még tennünk. Addig is marad ez a pár órányi vigasz számunkra a hétköznapok tengerében, és egy terv, hogy egyszer egy hétvégére kivonuljunk feltöltődni valahova, elsősorban Püspökszentlászlóra.

Márk, a tizenhárom és feles

Tizenhárom hónapos kisfiunk már kész életveszély. Mászni ugyan nem szeret, inkább kúszni, azt is rükverc üzemmódban, de állni imád. Sőt ha kézen fogjuk, széles mosollyal az arcán lépked a földön. Belekapaszkodva a dohányzó asztal peremébe, egymaga feláll a földről ülve, ami a kezébe kerül elhajítja. Rájöttem, hogy a legtöbb gyermek egy bizonyos korban lakberendező. Márk is átszabja az enteriőrt, egyelőre csak közvetlen környezetében. Nem kell sok időnek eltelni azonban, hogy a lakás megannyi pontján kísérletező kedvének zöld utat engedjen.

Márk már nem csak gügyög, hanem bizonyos szavakat kiejt. Anya és apa e minőségükben vannak már megszólítva, de vannak olyan szavak, amelyek egyelőre halmazokat jelölnek. A vau-vau lényegében minden állatot körülír, legyen szó kutyáról, macskáról vagy lóról. Az autó a kerékhajtású járműveket jelöli. Az „E” az elektromos berendezések jelzője, kezdve a kedvenc porszívójától a hajszárítón keresztül a mosógépig.
Márk napról-napra egyre jobban felfedezi maga körül a világot. Izgalmas folyamat ez nekem is. Látni, ahogy gyermekem mindennek nevet ad, új és újabb dolgokkal kerül kapcsolatba. Az ember az első és legalapvetőbb tapasztalásokat ebben a korban szerzi. Úgy gondoltuk, megörökítjük gyermekünket, milyen is volt tizenhárom hónaposan. A fényképezés alatt nagyon vidám volt, produkálta magát, kiváló fényképalany volt. Eszébe sem jutott a fényképész nagy objektíves masináját megbirizgálni, ahogy apa gépét szeretné mindig megkaparintani. Inkább játszott és hagyta magát megörökíteni.

(fotók: Horváth Csaba; http://www.horvathcsabafoto.hu/)

Hétköznapi pokol

Az 1979-es nápolyi születésű Roberto Saviano 2006-ban megjelent regénye, a Gomorra, nem kevesebbre vállalkozott, minthogy bemutassa a camorra, a tagjai által csak „rendszer”-nek nevezett alvilági szervezet működési mechanizmusát. Saviano nem kevesebbet állít, minthogy a camorra az egyik legveszedelmesebb maffiaszerű szerveződés, hisz már nemcsak Nápolyban és környékén, de egész Itáliában, sőt bizonyos bonyolult mechanizmusokon keresztül egész Európát átszövi, és az élet minden területén megjelenik, úgy, hogy emberek millióinak ad munkát, és a legmagasabb szintű politikai és gazdasági hatalomban is képviselteti magát. 2004 végétől a nápolyi Scampia városrészben véres háború tört ki a klánok között, azóta több száz ember halt meg a harcokban, nem kevés ártatlan ember is a harcok áldozatává vált.
Sajnos a könyvet nem volt szerencsém olvasni, köszönhetően azonban a Partvonal Kiadónak a magyar olvasó is kezébe veheti az írott művet. A könyv megfilmesítésére nem sokat kellet várni, hiszen Matteo Garrone 2008-ban 137 percbe zsúfolta össze a regény mondanivalóját. Erőfeszítéseinek eredménye nem maradt el: a cannes-i zsűri nagydíja lett a jutalma.
A maffiák közül a szicíliai-amerikai Cosa Nostra történetének filmre vitele a legemlékezetesebb a filmtörténelemben. Francis Ford Coppola Mario Puzo regényéből három részes sagát készített. A keresztapa trilógia kétséget kizáróan emlékezetes filmes teljesítmény, de vitathatatlanul a hollywoodi filmipar terméke, annak minden előnyével és hátrányával. Egy sor sztár (Marlon Brando, Al Pacino, Robert De Niro, Robert Duvall, James Caan, Andy Garcia, stb.) adta a film sikeréhez a nevét, amely relikvia, kultuszfilm lett, tökéletes profi munka, a gengszterromantika legjava.
Garrone filmje ezzel szemben ízig-vérig európai film, és ettől még hátborzongatóbb, mint tengerentúli kollégája. A néző ugyanis nem talál benne semmi olyan elidegenítő hatást, ami a valóság tudata mellett a fikció kényelmes pozíciójába engedné helyezni magát. A Gomorra öt történetet fon egymásba a maffia által megfertőzött hétköznapokból. A 13 éves Totó azoknak a családoknak vásárol be, amelyek valamelyik tagja vagy börtönbüntetését tölti, vagy a rendőri erőkkel vívott harcok közben elesett. Totó történetén keresztül a beavatást szemtanúi lehetünk, hogyan válnak a fiatalok a rendszer részévé. Don Ciro a havi járandóságot hordja ki a családoknak. Idős emberek, családanyák panaszait hallgatja nap mint nap. A pénz odaítéléséről nem ő dönt, csak kézbesít, mégis két tűz közé kerül, ahol a rendszer alján lévők sem hessegethetik el saját felelősségüket. A szabómester Pasquale ugyan legális ruhagyártó cégben dolgozik, de a rendszer tartja el őt is. Veszélyes terepre lép azonban, amikor jó pénzért a kínai vetélytársaknak tanítja a szakmát, ahol tudását a korábbiaktól eltérően megbecsülik. Az eset ráébreszti, hogy tehetségét a rendszer kihasználja, munkájának gyümölcsét lefölözik, miközben ő szinte rabszolgaként dolgozik. Marco és Ciro, a két suhanc Tony Montana vélt klónjaiként beletenyerelnek a klánok érdekeltségi köreibe. Nem tisztelnek semmiféle tekintélyt, semmiféle hatalmat. Csak saját magukban bíznak, és nem akarnak behódolni senkivel. Ifjú függetlenségi törekvéseik kihívják a rendszer haragját, és ezzel rövidre zárják parabolisztikus történetüket. Az ötödik történetben az ifjú Roberto egy éltes öltönyös úriembertől, Francotól kap titkári munkát. Franco a kommunális vagy ipari, és legfőképp a veszélyes hulladékok eltüntetésében jeleskedik. Ezen a történeten keresztül a rendkívül jól jövedelmező, ám de tömeges méretű illegális hulladéklerakás visszataszító képeivel szembesülhetünk. Az öt történet valamennyi főszereplője választás elé kerül, és ki így vagy úgy dönt. Dönteni kénytelen mindegyikük, jó megoldás valószínűleg nincs.
A könyv szerzője ötödmagával (Maurizio Braucci, Ugo Chiti, Gianni Di Gregorio, Matteo Garrone, Massimo Gaudioso) dolgozta filmre tényfeltáró regényét, talán ennek is köszönhető, hogy aprólékosan egybeszerkesztett filmet kaptunk. A film realista képi világát a nápolyi nyomortelepek, az összeválogatott talján arcok, a színészek improvizatív játékának összhatása adja. A Gomorra a hétköznapokba ívódott pokol tanúja. Olyan mű, amelynek mondanivalójáról nem akarunk tudni, de muszáj kinyitnunk rá a szemünket.

(Matteo Garrone: Gomorra)

(képek: http://www.port.hu/)