Nyilvánosságra hozták a 62. Cannes-i Filmfesztivál hivatalos versenyprogramját

THE COMPÉTITION :

Pedro ALMODÓVAR - LOS ABRAZOS ROTOS (Broken Embraces) - 2h09

Andrea ARNOLD - FISH TANK - 2h02

Jacques AUDIARD - UN PROPHÈTE - 2h35

Marco BELLOCCHIO - VINCERE - 2h08

Jane CAMPION - BRIGHT STAR - 2h00

Isabel COIXET - MAP OF THE SOUNDS OF TOKYO -1h44

Xavier GIANNOLI - A L’ORIGINE - 2h30

Michael HANEKE - DAS WEISSE BAND (The White Ribbon) - 2h24

Ang LEE - TAKING WOODSTOCK -1h50

Ken LOACH - LOOKING FOR ERIC - 1h59

LOU Ye - CHUN FENG CHEN ZUI DE YE WAN (Spring Fever) - 1h55

Brillante MENDOZA - KINATAY - 1h45

Gaspar NOE - ENTER THE VOID - 2h30

PARK Chan-Wook - BAK-JWI - (Thirst) - 2h13

Alain RESNAIS - LES HERBES FOLLES - 1h36

Elia SULEIMAN - THE TIME THAT REMAINS - 1h45

Quentin TARANTINO - INGLOURIOUS BASTERDS - 2h40

Johnnie TO - VENGEANCE - 1h48

TSAI Ming-liang - VISAGE (face)- 2h18

Lars VON TRIER - ANTICHRIST - 1h44

A fesztivált 2009. május 13. és 24. között rendezik meg.

Lawrence Block: A penge élén; Agave Kiadó, Budapest, 2009

Matt Scudder alkoholista, immár három éve nem iszik, minden nap új remény számára. Napi rendszerességgel látogatja az AA gyűléseket, olykor egy-egy megbízást teljesít, mellyel elszöszmötöl egy ideig.
Az Agave Kiadó a Ha a szent kocsma is bezár visszatekintő regényét követően – ahol a régi kocsmajáró Scudderről találkozhattunk – a Nyolcmillió halál által kitaposott utat folytatja, és az egykorvolt bárok nélküli New Yorkot tárja elénk magányos főhősén keresztül.
A Scudder sorozat erőssége abban rejlik, hogy a bűnügy sok esetben másodrangú kérdés, sokkal inkább egy társadalom személyes látképét kaphatjuk általa.
A penge élén című kötetben egy aggódó apa keresi fel az ex-hekust, hogy kutassa fel eltűnt lányát, aki szebb álmok reményében érkezett Indianaból Manhattanbe, de most hűlt helye, eltűnt anélkül, hogy bárkinek üzent volna. A történet másik szálán egy az AA-gyűléseken frissen megjelent fiatal férfi kezd barátkozni Scudderral.
Abban mit sem változott a Scudder regények világa, hogy komor képet festenek New York sötét sikátorairól, utcáiról. Most sem járunk másképp, mégis szerintem az egyik legjobban sikerült Scudder regénnyel van dolgunk ez esetben. Azt megszokhattuk, hogy lassan hömpölyög előre az aktuális nyomozás, de ez esetben a kilátástalan kutatás eredménye a semmiből bújik elő, és olyan erővel csap pofán az igazság, hogy az előre kiszámíthatóban is kiszámíthatatlanra lel az olvasó. Mindemellett egy nem várt csavart is tartogat a végére a történet.
Block komor hőse továbbra sem látja fényesebben az őt körülvevő világot, de legalább nem iszik, még ha olykor szeretné is, most már nem akar menekülni a fájdalom elől, ha fájdalmas az élet, hát had fájjon.

Generációs feszültségek

Végre megérkezett Magyarországra a tavalyi év cannes-i aranypálma-díjas filmje, Az Osztály. Az utóbbi években a díjnyertes filmek legalább már eljutnak a hazánkban, nem is oly rég még egy cannes-i fődíj sem jelenthetett garanciát a hazai filmforgalmazásra. Természetesen számos olyan alkotás van, amely megérdemelné a szélesebb nemzetközi figyelmet, de nem jut el messze nemzeti határain túlra, a mi szempontunkból pedig még fájóbb, hogy még sokkal több nem jut el Magyarországra. Azért kell szurkolnunk, hogy a rangos fesztiválok aktuális zsűrije valóban kiemelkedő alkotásra adják a voksukat. Tavaly Cannes-ban nagy szerencsénkre valóban ez történt.
Laurent Cantet egy osztálynyi fiatallal forgatott mozgóképes alkotást az oktatás mai állapotairól. Nem akart sokkolni, így nem a manapság népszerű fiatalkori erőszakot vette gorcső alá, amikor két vagy három felfegyverzett diák halomra lövi padtársait és az iskola vezetését. Cantet ennél sokkal hétköznapibb kérdéseket boncolgat legújabb filmjében. Az iskolarendszer a régi keretek között nem működhet, a mai fiatalok vérében már a demokrácia csordogál, amely egészen szűkre szabja egy tanár mozgásterét. Generációs- és osztálykülönbségek okozta ellentétek fezsülnek egymásba a modernkori iskolarendszerben. A gyermek félreérti oktatóját, a hagyományos nevelő módszerek fabatkát sem érnek. Érzelmileg sokkal közelebb kell kerülni a fiatal lelkekhez, szívük közelében kell megragadni az érdeklődés csíráját.
Cantet egy Maliból származó fiú, Souleymane történetét kezdte el írni, mikor Francois Bégaudeau könyvét elolvasta. Cantet egy olyan történetet akart el mesélni, amely egy osztály falai között játszódik, így rajzolva körül a társadalom működési mechanizmusát. Francois tíz éve után hagyta ott a tanári pályát. Az általa írt könyv hasonlóról szólt, mint amit a rendező szeretett volna bemutatni, így a két történet egymásra talált. Rövid gondolkodási idő után Francois elvállalta a film főszerepét, amelyben egy tanárt alakít. A filmben játszó 13-15 éves gyerekeket egy iskolában válogatták össze.
A filmet egy év alatt forgatták le egy francia iskolában a tanítás után, délutánonként. Cantet a forgatás alatt csak néhány rövid instrukciót, konkrét mondatokat adott meg, amelyeknek el kellett hangozniuk a filmben, minden mást a spontán reakciókra bízott. A forgatókönyvet – amely a forgatás folyamán folyton változott – csak a tanár ismerte, neki kellet a megfelelő irányba terelgetni a történetet. Három kamerával vette fel a jeleneteket: egy a tanárt vette, kettő a gyerekeket. Így nem kellett megszakítani az egyes felvételeket, hanem folyamatossá lehetett tenni a forgatást.
Cantet módszere olyannyira eredményes volt, hogy régóta látott frissességű film született belőle. Az osztály nem tisztán dokumentumfilm, de nem is tisztán játékfilm. Fiktív történet, ahol mindenki saját magát alakítja – mint az a vége főcímből is kiderül –, ugyanakkor olyannyira realista, hogy kétsége sem merül fel a nézőnek a hitelességét érintően. Nem érhető tetten semmiféle elidegenítő hatás, amely az abszolút fiktív történetek esetében tapasztalható. Az osztály nem akar tabukat döntögetni, nem folyamodik hatásvadász eszközökhöz, egészen egyszerűen egy társadalmilag súlyos problémát boncolgat, a jelen és a jövő generációja közötti kommunikációs nehézségek szülte konfliktusokból szemezget.
Cantet filmje nem durrant nagyot, nincs benne egyetlen önmagában emlékezetes jelenet, ehelyett minden a helyén van, a film mint egység működik igazán. Cantet amatőrökkel hozott létre egy profi alkotást. A kamera őszinte pillanatokat ragad meg, amin hol nevetünk, hol sajnálkozunk, és közben meglátjuk azt a csodát, amelyet filmművészetnek neveznek. Le a kalappal Cantet előtt. Rég találkoztam ilyen jó filmmel.

(Laurent Cantet: Az osztály)

(képek: www.origo.hu; www.est.hu)

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma; Ulpius-ház Kiadó, 2008

Alapvetően a sikerkönyvekként aposztrofált alkotásokat kerülöm, mégis Carlos Ruiz Zafón legújabb regényét az Angyali játszmát a kezembe vettem, és nagyon kellemesen csalódtam benne. Ebből is igaznak bizonyul az a tétel, hogy érdemes előítéleteinket időnként sutba dobni.
Zafón a szóban forgó regényt, egy sikerre vitt regény előzményeként tárta az olvasói elé, azaz a legújabb regénye, A szél árnyéka sikeréből született meg. Az efféle kiindulópont nem feltétlen kedvez a folytatásoknak, előtörténeteknek. A szél árnyékát ugyan nem volt szerencsém még elolvasni, de állíthatom, hogy – az előbbi állításom ellenére – Zafón legújabb regénye, az Angyali játszma önmagában megállja a helyét. Ha sokakat az első kötet (ezúttal a történet későbbi része) csábít általában az újabb történet olvasására, engem ezúttal a később megjelenő előzmény sarkall a már sikerré vált folyomány elolvasására. Most még csak találgathatok, de ez talán azt jelenti, hogy Zafónnak sikerült azonos, de legalább hasonló színvonalat tartani a két regény megírása során.
Carlos Ruiz Zafón 1964-ben született Barcelonában, Spanyolországban, 1993 óta Los Angelesben él. 1992-ben – mint sikeres reklám szakember – döntött úgy, hogy kizárólag az irodalomnak szenteli magát. 1993-tól kezdve négy ifjúsági regényt írt, melyek ismerttét tették (no persze nem idehaza), de az igaz sikert első, felnőtteknek szóló regénye, A szél árnyéka hozta el a számára, amely 2001-ben jelent meg.
A szél árnyéka Sikerén felbuzdulva megírt Angyali játszma főhőse, David Martín igazi fausti figura, aki a művészetért a lelkét is hajlandó eladni az ördögnek. No persze Zafón esetében nem ilyen egyszerű a történet. Az Angyali játszma különlegességét a műfajok kavalkádja adja.
Zafón, mint ügyes konyhamester, megtalálja a kellő mértéket az egyes műfajok között, mindegyikből a szükséges mennyiséget csöppenti bele művébe (se többet, se kevesebbet) és tökéletes sorrendben adagolja a hozzávalókat, így egy kifejezetten ínyenc falatot tálal az olvasók elé.
A hányattatott gyermeksorsú David Martín egy helyi lap lóti-futijából milliomos pártfogójának is köszönhetően újságíróvá növi ki magát. Miután a lap hasábjain megjelent folytatásos rémtörténetei által okozott sikerén a szerkesztőség nagy része nem tudja magát túltenni, távozásra kényszerül. Álnéven írásra adja fejét, tovább írja népszerű ponyváit, ám lélekben a nagy mű megírására vágyik. A több éves kiadói szerződés börtönében ugyan lehetősége lesz élete regényének megírására, ám a mű már megjelenésekor bukásra van ítélve, helyette a barátja nevén írt regény válik irodalmi szenzációvá. A rejtélyes Andreas Corelli alkut ígér az időközben halálos kórral küzdő írónak. Pénzt, életet ígér egy olyan könyv megírásáért, amely vallássá válik, és amelyhez nevét sosem adhatja.
Martín egy baljós, komor hangulatú tornyos házba költözik be, amely súlyos titkokat rejt magában, és múltjával köze van Martín jelenéhez is. Az író az események előrehaladtával szabadulni kíván a szokatlan kötelékből, ám ennek komoly ára van.
David Martín története az alkotói szabadság izgalmas lenyomata. Zafón regényének első részében a nehéz sorsú fiú dickensi felemelkedése jelenik meg, majd a krimi, a horror, akciófilmek, mitikus, természetfeletti történetek elemeit vegyíti könyvében, mindezt jó adag szarkasztikus humorral fűszerezve. Az egyes műfajváltozásokat olyan ügyesen kezeli Zafón, hogy észre sem vesszük a váltásokat, csak amikor már az újabb műfaj kellős közepében vagyunk, akkor ámulunk el, hogy már megint ugrott egyet a történet.
Az Angyali játszma tulajdonképpen a David Martín által írt könyv, és ez az önreflexív vonulata a legizgalmasabb Zafón könyvének. A regény vége tulajdonképpen lezáratlan, de amit megtudtam, hogy az Angyali játszma A szél árnyéka előzménye, megértettem ennek okát. Mindenképp időt kerítek arra, hogy a folytatást is elolvassam.

Villánykövesd és Kán

A költészet napján, Nagyszombaton, két év után újra Villánykövesd felé vettük az utunkat, hogy ismételten a Blum Pincészet borait kóstoljuk meg. Az elmúlt két év során sok minden megváltozott, például a társaságból többen szülők lettünk, így az ilyen kirándulások napjainkban valóban kivételes, ünnepi pillanatok. Fiunkat a nagyszülőkre bízva indultunk útnak. A villányi kis pirossal érkeztünk, autóval nem kifizetődő egy borvidékre érkezni. Áprilisi nyár köszöntött minket a Villányi-hegység lábánál. A pincénél már vártak ránk, hisz már jó előre lefoglaltuk a borkóstoló időpontját.
A Pince közelében már csiklandozta az orrunkat a nemes cefre összetéveszthetetlen illata. Ezúttal nem a házigazda, hanem egy közeli jóbarátja. Lőrinc vitt minket körbe a pincében. Társaságunkhoz egy borkedvelő pár is csatlakozott, akik egyenesen Szarvasról érkeztek Baranya megyébe. Szeretem az efféle találkozásokat, amikor az idegen is baráttá, közeli ismerőssé válik. Az ilyen röpke találkozások után valószínűleg többet nem látjuk a másikat, mégis úgy köszönünk el egymástól, mintha ez meg sem fordulna a fejünkben, mintha ez nem is lenne kérdés. A bor közelebb hozza az embereket, persze ellenpéldákkal is jól el vagyunk látva. A döntő különbség a hely spiritualitásában van, azt hiszem.
7 fajta bort kóstoltunk meg Lőrinc jóvoltából (eleinte hatra voltunk predesztinálva):
Egy 2008-as évjáratú Rosé Cuvée-vel nyitottuk a sort, amely négyféle borból készült el. Könnyű, bársonyos bor, szerencsére nem túl savas, amely számomra sokszor elrontja a Rosé bor élvezetét. A Rosé bárhol, bármikor fogyasztható, amikor csak kedve szottyan az embernek. A borok jókere. Régen ittam ennyire zamatos rosé bort.
A következő egy 2007-es Rizling Szilváni volt. A jellegzetesen fehér illatú bor Blumék egyetlen fehérbora, a házigazda örökölt versendi birtokáról való szőlőből készült. A jövőben többféle fehérborral is szeretnének majd próbálkozni. Nem hatott rám különösen, jó kis fehér, de semmi emlékezeteset nem nyújtott számomra.
Két évvel ezelőtt a 2006-os évjáratú Portugieser nyűgözött le, a 2007-es évjárat semmivel sem rosszabb a korábbi évjáratnál (Lőrinc bevallása szerint a 2008-as még jobb lesz, bár ő a Kékfrankos híve). Illata akár a szilva, ízében a gyümölcsök kavalkádja.
A 2006-os Kékfrankos az oportónál savasabb bor, de ha a szájpadlás semlegesíti azt, különleges harmóniát tapasztalhat meg az ember. Ámulatból ámultba estem.
A 2006. év Styrum Cuvée-je háromféle vörösbor (Portugieser, Kékfrankos, Cabernet Savignon) szerelméből született. Tökéletes aránnyal megalkotott száraz vörösbor, itt már ízlések és pofonok szerint választható a kedvenc.
A Merlot-ért sosem voltam oda, de Blumék 2006-osa ezúttal is meglepetéssel szolgált, bár a többi remek vörösbor mellett csak a sor végét csípheti el, de milyen sorozat ez! Blumék a Merlotból is előcsalogatták a gyümölcsízt. Az alkoholtartalom az előzőeknél mg magasabb, a savtartalom a Styrum Cuvée-vel megegyező.
Végül egy Barique-bort is megkóstolhattunk, a 2004-es évből (Cabernet Savignon). A tölgyfaérlelésű hordóban érlelt nedű ízletes bor, de a korábbiakhoz képest számomra nem nyújt akkora élvezetett. Felül kel bírálnom magam, ez a bor kullog a vörösboros sor végén, a Merlot elébe kerül.
A borkóstoló után a remek borokat zsíros kenyérrel, sajttállal és rétessel fűszereztük meg. Majd a jó levegőt, a kiváló társaságot és zamatos nedűket és étkeket hátrahagyva hazazakatoltunk a villányi vonaton.
A húsvéti családi ünneplés, és bőséges lakomázás végén, húsvét hétfőjén a családdal is kirándultunk egyet. Az utóbbi napok rendkívül nyárias időjárását, szelesebb, a hónapnak megfelelőbb tavaszi idő váltotta fel. A nap többnyire a felhők mögött bújt meg, de kirándulásra különösen alkalmas volt ez az idő. Kanyargós utakon vezetett az utunk, a 6-os főutat Cserkútnál hagytuk el, Kővágószőlős és Kővágótöttös községeket kerültök meg, nem messze tőlünk a Zsongorkő és a Babás-szerkövek körvonalait vehettük ki. Hetvehely után szinte lementünk a térképről, fekete vonallal jelzett, kavicsos úton haladtunk tovább. A kis Szuzukit is megviselte az út, ahogy fiunk is reklamált egy idő után, csak néha sikerült elterelő hadműveleteimmel valami játékkal lekötni a figyelmét. Az út minden megpróbáltatását megérte, ami az eldugott zsákfalu, Kánban fogadott minket. Egy utcányi falu, helyi lakos talán nincs is, de sokan vidéki házat vettek itt, magyarok, hollandok és még ki tudja milyen nemzetség. Ha nekem is lenne megfelelő anyagi hátterem, nem késlekedik, efféle helyen vásárolnék ingatlant, ahova az ember a hétköznapok civilizációja elől elbújhat. A falusi turizmus még nem ette be magát e helyre, bár a nagy testvér mintájára kiötletelt Káni Filmfesztivál helyszínét is láthattuk, ahogy várja az idei nyarat, amikor is két napos programra fogadja a vendégeit, amolyan mini Művészetek Völgye jelleggel.
Feltöltődtem azalatt a két óra alatt, amíg Kán utcáját róttuk. Márk lóval, macskával, kutyával is találkozhatott. Jelenleg számára minden csak „vau-vau”, de lesz ez még másképp is. Mostanában egyre inkább el tudnánk képzelni, hogy egy ilyen helyre költözzünk ki, hátrahagyva a város zsivaját, de ahhoz sok mindent kellene még tennünk. Addig is marad ez a pár órányi vigasz számunkra a hétköznapok tengerében, és egy terv, hogy egyszer egy hétvégére kivonuljunk feltöltődni valahova, elsősorban Püspökszentlászlóra.

Márk, a tizenhárom és feles

Tizenhárom hónapos kisfiunk már kész életveszély. Mászni ugyan nem szeret, inkább kúszni, azt is rükverc üzemmódban, de állni imád. Sőt ha kézen fogjuk, széles mosollyal az arcán lépked a földön. Belekapaszkodva a dohányzó asztal peremébe, egymaga feláll a földről ülve, ami a kezébe kerül elhajítja. Rájöttem, hogy a legtöbb gyermek egy bizonyos korban lakberendező. Márk is átszabja az enteriőrt, egyelőre csak közvetlen környezetében. Nem kell sok időnek eltelni azonban, hogy a lakás megannyi pontján kísérletező kedvének zöld utat engedjen.

Márk már nem csak gügyög, hanem bizonyos szavakat kiejt. Anya és apa e minőségükben vannak már megszólítva, de vannak olyan szavak, amelyek egyelőre halmazokat jelölnek. A vau-vau lényegében minden állatot körülír, legyen szó kutyáról, macskáról vagy lóról. Az autó a kerékhajtású járműveket jelöli. Az „E” az elektromos berendezések jelzője, kezdve a kedvenc porszívójától a hajszárítón keresztül a mosógépig.
Márk napról-napra egyre jobban felfedezi maga körül a világot. Izgalmas folyamat ez nekem is. Látni, ahogy gyermekem mindennek nevet ad, új és újabb dolgokkal kerül kapcsolatba. Az ember az első és legalapvetőbb tapasztalásokat ebben a korban szerzi. Úgy gondoltuk, megörökítjük gyermekünket, milyen is volt tizenhárom hónaposan. A fényképezés alatt nagyon vidám volt, produkálta magát, kiváló fényképalany volt. Eszébe sem jutott a fényképész nagy objektíves masináját megbirizgálni, ahogy apa gépét szeretné mindig megkaparintani. Inkább játszott és hagyta magát megörökíteni.

(fotók: Horváth Csaba; http://www.horvathcsabafoto.hu/)

Hétköznapi pokol

Az 1979-es nápolyi születésű Roberto Saviano 2006-ban megjelent regénye, a Gomorra, nem kevesebbre vállalkozott, minthogy bemutassa a camorra, a tagjai által csak „rendszer”-nek nevezett alvilági szervezet működési mechanizmusát. Saviano nem kevesebbet állít, minthogy a camorra az egyik legveszedelmesebb maffiaszerű szerveződés, hisz már nemcsak Nápolyban és környékén, de egész Itáliában, sőt bizonyos bonyolult mechanizmusokon keresztül egész Európát átszövi, és az élet minden területén megjelenik, úgy, hogy emberek millióinak ad munkát, és a legmagasabb szintű politikai és gazdasági hatalomban is képviselteti magát. 2004 végétől a nápolyi Scampia városrészben véres háború tört ki a klánok között, azóta több száz ember halt meg a harcokban, nem kevés ártatlan ember is a harcok áldozatává vált.
Sajnos a könyvet nem volt szerencsém olvasni, köszönhetően azonban a Partvonal Kiadónak a magyar olvasó is kezébe veheti az írott művet. A könyv megfilmesítésére nem sokat kellet várni, hiszen Matteo Garrone 2008-ban 137 percbe zsúfolta össze a regény mondanivalóját. Erőfeszítéseinek eredménye nem maradt el: a cannes-i zsűri nagydíja lett a jutalma.
A maffiák közül a szicíliai-amerikai Cosa Nostra történetének filmre vitele a legemlékezetesebb a filmtörténelemben. Francis Ford Coppola Mario Puzo regényéből három részes sagát készített. A keresztapa trilógia kétséget kizáróan emlékezetes filmes teljesítmény, de vitathatatlanul a hollywoodi filmipar terméke, annak minden előnyével és hátrányával. Egy sor sztár (Marlon Brando, Al Pacino, Robert De Niro, Robert Duvall, James Caan, Andy Garcia, stb.) adta a film sikeréhez a nevét, amely relikvia, kultuszfilm lett, tökéletes profi munka, a gengszterromantika legjava.
Garrone filmje ezzel szemben ízig-vérig európai film, és ettől még hátborzongatóbb, mint tengerentúli kollégája. A néző ugyanis nem talál benne semmi olyan elidegenítő hatást, ami a valóság tudata mellett a fikció kényelmes pozíciójába engedné helyezni magát. A Gomorra öt történetet fon egymásba a maffia által megfertőzött hétköznapokból. A 13 éves Totó azoknak a családoknak vásárol be, amelyek valamelyik tagja vagy börtönbüntetését tölti, vagy a rendőri erőkkel vívott harcok közben elesett. Totó történetén keresztül a beavatást szemtanúi lehetünk, hogyan válnak a fiatalok a rendszer részévé. Don Ciro a havi járandóságot hordja ki a családoknak. Idős emberek, családanyák panaszait hallgatja nap mint nap. A pénz odaítéléséről nem ő dönt, csak kézbesít, mégis két tűz közé kerül, ahol a rendszer alján lévők sem hessegethetik el saját felelősségüket. A szabómester Pasquale ugyan legális ruhagyártó cégben dolgozik, de a rendszer tartja el őt is. Veszélyes terepre lép azonban, amikor jó pénzért a kínai vetélytársaknak tanítja a szakmát, ahol tudását a korábbiaktól eltérően megbecsülik. Az eset ráébreszti, hogy tehetségét a rendszer kihasználja, munkájának gyümölcsét lefölözik, miközben ő szinte rabszolgaként dolgozik. Marco és Ciro, a két suhanc Tony Montana vélt klónjaiként beletenyerelnek a klánok érdekeltségi köreibe. Nem tisztelnek semmiféle tekintélyt, semmiféle hatalmat. Csak saját magukban bíznak, és nem akarnak behódolni senkivel. Ifjú függetlenségi törekvéseik kihívják a rendszer haragját, és ezzel rövidre zárják parabolisztikus történetüket. Az ötödik történetben az ifjú Roberto egy éltes öltönyös úriembertől, Francotól kap titkári munkát. Franco a kommunális vagy ipari, és legfőképp a veszélyes hulladékok eltüntetésében jeleskedik. Ezen a történeten keresztül a rendkívül jól jövedelmező, ám de tömeges méretű illegális hulladéklerakás visszataszító képeivel szembesülhetünk. Az öt történet valamennyi főszereplője választás elé kerül, és ki így vagy úgy dönt. Dönteni kénytelen mindegyikük, jó megoldás valószínűleg nincs.
A könyv szerzője ötödmagával (Maurizio Braucci, Ugo Chiti, Gianni Di Gregorio, Matteo Garrone, Massimo Gaudioso) dolgozta filmre tényfeltáró regényét, talán ennek is köszönhető, hogy aprólékosan egybeszerkesztett filmet kaptunk. A film realista képi világát a nápolyi nyomortelepek, az összeválogatott talján arcok, a színészek improvizatív játékának összhatása adja. A Gomorra a hétköznapokba ívódott pokol tanúja. Olyan mű, amelynek mondanivalójáról nem akarunk tudni, de muszáj kinyitnunk rá a szemünket.

(Matteo Garrone: Gomorra)

(képek: http://www.port.hu/)

Cormac McCarthy: Véres délkörök avagy a vörös alkony a nyugati égen, Magvető, Budapest, 2009

Cormac McCarthy nevét világszerte, de Magyarországon bizonyosan, Joel és Ethan Coen ismertette meg szélesebb körben, amikor a Nem vénnek való vidék című könyvéből négy Oscar-díjjal kitűntetett alkotást fabrikáltak. A film alapjául szolgáló regényt magyarul a Magvető Kiadó adta ki, kihasználva a film körüli hírverés erőteljes hullámait. McCarthy a figyelmes olvasó előtt azért már korábban, az Ulpius-ház Kiadó jóvoltából ismert volt, hisz a Vad lovak című regény 2000-ben jelent meg a honi könyvpiacon.
Szerencsére a Coen fivérek filmje kapcsán kialakult csendes McCarthy láz nem csillapodott le itt, hisz a Magvető Kiadó idén márciusban kiadta a szerző 1985-ben napvilágot látott regényét, Véres délkörök avagy a vörös alkony a nyugati égen címmel. A jövőbeli terhek még kecsegtetőbbek, hisz az író Pulitzer-díjának közvetlen kiváltó oka, a „The Road” című regény megjelenése az év végén, vagy a jövő év elején várható.
A Véres délkörök alapja az 1849-50-es években az amerikai-mexikói határvidéken skalpvadászattal foglalkozó Glanton-banda kegyetlen és véres gyilkosságokba torkolló portyázásai, amelyet a banda egykori tagja, Samuel Chamberlain „My Confession” című munkájában vetett papírra. Chamberlain munkája előttem ugyan nem ismeretes, ám McCarthy keze-nyoma tetten érhető abban, ahogy az alapanyagot egy kőkemény apokaliptikus eposszá gyúrta egybe. A Véres délkörök sokrétű mű, mindamellett, hogy ritmusában, hangulatában rendkívül egyenletes, a révült monotonitás sötétségébe löki az embert.
McCarthy a Glanton-banda nyomát követve fokról-fokra tárja fel az olvasó előtt a kegyetlenség testet öltött alakzatait, miközben allegorikus szófestészetével mitikus magasságokba emeli a bandát mozgató földöntúli erőket. A regény egy megfordított road movie írott változata, ahol az út nem előre mutat, nem a hős fejlődésének, lelki átalakulásának tanújaként jelenik meg, hanem az elkallódott utasok pokolbeli utazásainak hírvivőjeként mutatkozik meg.
A mexikói határvidék kopár sivatagi táj, ahol tikkasztó, embertelen a hőség, a nap sugarai minden emberi érzelmet felperzselnek, a Glanton-banda sziluettje e tájon riasztó délibáb. McCarthy vessző, és gondolatjelek nélküli szikár mondatai szenvtelen és szuggesztív módon regélik el az érintetlen kőrengeteg, a végtelen, halott homok között megbúvó világ rendjét.
A könyv tulajdonképpeni főszereplője a névtelen, csak gyerekként emlegetett tizenéves fiú, aki idejekorán ismerkedik meg a világ romlott oldalával, de McCarthy nem csak a fiú szemén keresztül láttatja velünk a borzalmakat, hisz e világ rendjének magyarázója, a bíró, aki mágikus példabeszédeivel rántja le a leplet az emberi létezés alapvető törvényeiről.A bíró lerajzolja az őt körülvevő tárgyakat és szövegbe rögzíti a létezőket, hogy jegyzetfüzetében minden létező rögzítve legyen, és ezáltal birtokolja azokat, hiszen ahogy mondja „semmi sem történhet az én tudtom és jóváhagyásom nélkül.” A bíró által felvázolt világrend, mely szerint „a jog és az erkölcs az emberiség találmánya az erős jogfosztására a gyengék javára”, és a háború örök, amelyben „minden mesterség benne van”, a pusztulás üres létformáját hordozza magában. A könyv befejezése pedig hátborzongató módon kántálja újra ás újra a bíró igazságát.
McCarthy könyve nem könnyű olvasmány, de aki veszi a fáradtságot, hogy végig olvassa, a regény érzékletes megformált leírásaiban többrétegű, kultúrtörténeti és bibliai utalásokkal teletűzdelt, fajsúlyos irodalmi alkotással ismerkedhet meg. Érdemes megemlíteni Bart István kiváló fordítómunkáját, nem lehetett könnyű dolga a regény magyar nyelvre ültetésekor. A Magvető Kiadó, szerencsére, a Nem vénnek való vidék külcsínéhez igazítva adta ki a szerző komor művét, így a sorozatokat gyűjtő olvasóbarátok is elégedettek lehetnek. A Kitűnő munkán csak szépséghiba, de nem mehetek el szó nélkül mellette, hogy ismét nem egy bosszantó elírási, elütési hibát leltem fel a könyvben. Sokkal körültekintőbbnek kell lenni, hisz egy ilyen komoly munka megismeri a minél éberebb figyelmet.

Egressy Zoltán: Portugál; Nemzeti Színház és a Pécsi Harmadik Színház közös produkciója; rendező: Vincze János

Hosszú évek után először dugta össze a fejét a Pécsi Nemzeti Színház és a Pécsi Harmadik Színház vezetése, és tető alá hoztak egy jellegzetesen harmadik színházas produkciót, melynek teret a Balikó Tamás vezette pécsi főszínház adta.
Egressy Zoltán Portugál című darabjával először a mozivásznon találkoztam, ugyanis Lukáts Andor forgatott az irodalmi alapanyagból filmet 2000-ben. A műről való tudásomból az elmúlt években sokat felejtettem, ezért épp ideje volt azt felelevenítenem.
Vincze János a pécsi előadás rendezője – mellesleg a Pécsi Harmadik Színház direktora – kedveli a vidéki környezetben játszó, hótreál kortárs magyar drámákat. Színháza is számos Háy, Spiró és Egressy darabot előadott már, és a mai napig is megtalálhatóak ezek az előadások a repertoárján. A Portugál ennek ismeretében tökéletesen illeszkedik a Pécsi Harmadik Színház irányvonalába.
A Portugál című darab színtere a kocsma és a helyi tópart. A kocsma a falu közösségi életének origója, ahol minden kiderül, a helyi hírek itt futnak össze. A kocsma a jelenkori média demokratikus megelevenedése, ahol mindent a szóbeszéd a szájhagyomány határoz meg. Irgácson nap nap után ugyanaz történik. Az itt élő emberek egyetlen kikapcsolódását a kocsma jelenti. A falu papja, az egykor volt zsaru, az ex pesti taxis és neje, valamint az örökkön totál részeg családapa is idejár. Irgácson minden a helyén van, minden megtörténik, aminek meg kell történnie, és jól van ez így. A vidéki lét rezzenéstelenségébe egy Pestről érkező fiú, Bece lép be, aki felkavarja az állóvizet. Irgácsra beszüremlik a külvilág, és felborul az Ancien régime. A fiú a kocsmáros lányának, Masninak a szabadság igényét és ígéretét hozza el. A vágy irtóztató erő, amíg szunnyad, kordában tarható. A felkorbácsolt vágyak azonban megzabolázhatatlanok. Bece Pestről jött, de Portugáliába megy. Romantikus esszéista ő. Nem akar többet és mást csinálni, mint a falubeliek, de mindazt a tengernél akarja csinálni, Európa, talán a világ végén.
Egressy műve az elvágyódásról szól. Vacak hely ez, ahonnan el kéne menni, valami jó kis helyre "menni kell, innen el", oda, ahol több a nap, több a lehetőség, több a szív, több az élet. Egressy hősei Csehov mára klasszikussá vált darabjainak hőseivel mutat rokon vonásokat, hisz a Portugál egyben a tehetetlenség és a belenyugvás drámája, ahol a „hősök” nem mennek csak gondolnak, nem tesznek csak várnak, és addig is isznak egy-két fröccsöt.
Vincze János az általa ismert színészek (Németh János, Széll Horváth Lajos, Herczeg Adrienn, Bánky Gábor) mellett újabb színészekkel ismerkedhetett meg (Kovács Mimi, Köles Ferenc, Ujláb Tamás, Pál András, Märcz Fruzsina). Persze a két pécsi színház között az átjárhatóság igen plasztikus, úgyhogy ez nem okozhatott gondot a játszóknak. A Becét alakító Széll Horváth Lajos játékának a legnagyobb problémája számomra továbbra is hangjában bújik meg. Minden egyes szerepét ugyanazzal a hanghordozással játssza el, így nehezen tudok különbséget tenni köztük. Egyébiránt nem lenne baj vele, de ez sokszor nagyon zavar engem. Németh János jó választásnak bizonyult a kocsmáros szerepére, csak esnie ne kellene neki egy darabban se, már Az ötödik pecsétben sem ment neki ez. Kovács Mimi naiv Masnija ügyes munka. A képzelt beteg után most tetszett a leginkább az ifjú színésznő játéka. Köles Ferenc a vagány, féltékeny és kőbunkó Retek szerepében hozza azt a keresetlen nyersességet, amit a szerep elvár tőle. Herczeg Adrienn mindent el tud játszani, amit csak rábíznak. Ezúttal kellőkép elcsúfította magát, és a szánalmasan vicces feleség szerepét öltötte magára. Az előadás legnagyobb humorforrása az ő játéka. Kínunkban röhögök rajta, mert nem tehetünk mást. Ujláb Tamás helyi nagyszájúja, Csipesz megjárta már Pestet, de csak szóban térne vissza a székes fővárosba, hiszen ott nincs annyi hitele, mint a helyi emberek között és a helyi kocsmába. Ujláb egyszerű és nagyhangú személyisége jó választás volt a szerepre. Pál András és Märcz Fruzsina rövid szerepekben emelik az előadás színvonalát. Pál András tehetségét kellő alkalommal bizonygatta már ebben az évadban, nem hiába kapta meg az Ünnep főszerepét. Märcz Fruzsina pedig rendkívül sokarcú színésznő, aki még sok rejtélyt hordoz magában, hisz csak kis szerepek találták meg eddig. Remélem a következő évadban sokkal nagyobb hangsúlyt fog kapni a szerepek kiosztásakor. Végül Bánky Gábor ügyes játékát kell kiemelni. Sátán figurája első ránézésre könnyen megfogható, hisz az egész előadás alatt gyakorlatilag a kocsma egyik sarkában ül, vedel, és totál részegen dülöngél. Úgy gondolom, hogy ugyanakkor fizikailag és koncentráltságban baromira kemény feladat lehet az effajta szerep, és Bánky rendkívül ügyesen oldja meg a rábízott feladatot.
A Portugál összességében kellemes élmény. Valódi színházat kaptam, ugyanakkor nem üt nagyot. Csendesen, békésen illeszkedik bele a pécsiek idei repeortoárjába.

(képek: www.pnsz.hu - Körtvélyesi László és Tóth László)

Közzétették az idei POSzT versenydarabjait

Április 1-jén, a hagyományokhoz híven hivatalossá vált a Pécsi Országos Színházi Találkozó ez évi versenyprogramja. A 9. alkalommal megrendezésre kerülő POSZT idei válogatója Janisch Attila filmrendező volt, aki a 2008. április 1. és 2009. március 31. között bemutatásra került magyar színházi előadások közül, 198 produkció megtekintése után a következőket válogatta a versenyprogramba:

NAGYSZÍNPAD

1. William Shakespeare: Hamlet – Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg; Rendező: Bagó Bertalan
2. Arthur Miller: Istenítélet - salemi boszorkányok két részben – Pécsi Nemzeti Színház; Rendező: Mohácsi János
3. Maxim Gorkij: Barbárok – Katona József Színház, Budapest; Rendező: Ascher Tamás
4. Maxim Gorkij: Éjjeli menedékhely – József Attila Színház, Budapest; Rendező: Horváth Csaba
5. Julian Crouch, Phelim McDermott: Jógyerekek képeskönyve – Örkény Színház, Budapest; Rendező: Ascher Tamás
6. Tracy Letts: Augusztus Oklahomában – Vígszínház, Budapest; Rendező: Eszenyi Enikő
7. Botho Strauß: A park – Nemzeti Színház, Budapest; Rendező: Alföldi Róbert
8. Mihail Ugarov: Oblom-off – Csokonai Színház, Debrecen; Rendező: Andrzej Bubien

KAMARA- vagy STÚDIÓSZÍNPAD

1. Molière után írta Mohácsi István: A képzelt beteg – Pécsi Nemzeti Színház; Rendező: Mohácsi János
2. Georg Büchner: Leonce és Léna – Maladype Színház, Budapest; Rendező: Balázs Zoltán
3. William Shakespeare: A velencei kalmár – Gárdonyi Géza Színház, Eger; Rendező: Zsótér Sándor
4. Hű, de messze van Petuski! – Stúdió „K” Színház, Budapest; Rendező: Tamási Zoltán; vonatozás szédítő mámorban - Venedikt Jerofejev Moszkva-Petuski című kisregényének és a Walpurgis-éj, avagy a kővendég léptei című tragikomédiájának felhasználásával
5. Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline – Móricz Zsigmond Színház, Budapest; Rendező: Forgács Péter
6. Bérháztörténetek – Szputnyik Hajózási Társaság Modern Színház és Viselkedéskutató Intézet, Budapest; Rendező: Bodó Viktor
7. Tasnádi István: Fédra fitness – KoMa és ALKA.T, Budapest; Rendező: Tasnádi István
8. Háy János: A Gézagyerek – Szabadkai Népszínház, Magyar Társulat; Rendező: Bérczes László
9. A csoda – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy; Rendező: Bocsárdi László; Tamási Áron Énekes madár című szövege alapján a színpadi változatot készítette Sebestyén Rita Júlia, Czegő Csongor
10. Szálinger Balázs: Kalevala – Forte Társulat, Budapest; Rendező-koreográfus: Horváth Csaba

Minden évben egyre több előadás kerül beválogatásra. Kukorelly Endre a tavalyi évben 16 darabot választott ki, Janisch Attila idén 18-at. Janisch - talán tanulva az elmúlt években a válogatókat ért kritikákból - próbált megfelelni minden igénynek, egyrészt abszolút favorizálta a neves pesti színházak neves rendezőinek neves darabjait, másrészt az alternatív előadásokból is szemezgetett. Nem látok első ránézésre azonban olyan markáns irányvonalat, mint az elmúlt évek válogatóinál. Kíváncsi leszek, majd miként nyilatkozik meg válogatási elveiről a filmrendező. Mindenesetre jónak tartom, hogy ennyi előadás jön Pécsre, hisz lesz miből válogatni. Gondolom azonban sok esetben csak egy előadásra lesz lehetőség. A két pécsi előadást már volt alkalmam látni. Mohácsi persze szinte kötelezően népszerű a szakma berkeiben, de ezúttal én is fejet hajtok a pécsiekkel tető alá hozott munkái előtt, mert nagyszerű csapatmunkákról árulkodnak. A pesti darabok esetében nagy nevekkel találkozhatunk, azonban szűrni kell, mert sem anyagi lehetőségeim, sem szabadidőm nem engedi, hogy ennyi darabot megnézzek, és nem biztos, hogy a hírnév többet ér egy-egy apró gyöngyszemnél. A fesztivállal egybekötött versenyt 2009. június 4. és június 13. között rendezik meg Pécsett.

(forrás: www.poszt.com)