Kapva kaptam az alkalmon, hogy otthonunkban csajos partyt tartott feleségem két barátnőjével, tegnap a munkaidő lejártával hódolhattam egyik hobbymnak, a mozi látogatásnak. Az Apolló Art mozi Super 8-as termében a délután négy órai előadáson ezúttal sem tolongtak az emberek, rajtam kívül még egy ember volt kíváncsi Ari Folman egyéni és kollektív filmes terápiájára, a Libanoni keringőre (Waltz with Bashir). 
Az alig húszéves Ari Folman 1982-ben katonai szolgálatot teljesített a libanoni háborúban. Bejrút elfoglalásakor az izraeli hadsereg gyalogosaként szemtanúja volt annak, ahogy a keresztény falangisták vezérük, Basir Dzsemajel meggyilkolásáért bosszúból ártatlan palesztin civilek (férfiak, nők, gyermekek) ezreit mészárolták le a szabrai és satilai menekülttáborban, amit az izraeli hadsereg ölbe tett kézzel nézett végig a tábor falain túlról. Folman a sokkoló emlékeket tudatalattija mélyére rejtette el, sörözgetés közben egyik egykori bajtársa múltba visszanyúló rémálmai kapcsán döbbent rá, hogy óriási űr tátong a háborús emlékek helyén. Folmant nem hagyja nyugodni emlékképeinek hiánya, és az eltűnt múlt nyomába ered. Megkeresi régi katonatársait, a velük való beszélgetésből rakja össze a múlt töredékeit, és lassan eggyé áll össze emlékeinek mozaikja.
Folman az alapvetően dokumentumfilmnek tekinthető alkotásához első ránézésre az azzal össze nem egyeztethető animációs megjelenítést használta fel. A rendezői koncepció azonban olyannyira következetesen végig és véghez vitt, hogy végül egy bátor és megrázó alkotás manifesztálódik a néző szeme láttára. Az animáció ugyan természetéből adódóan elrugaszkodik attól a valóságtól, amelyet a dokumentumfilm meg akar ragadni, de szemben az élőfelvételtől, kiválóan alkalmas a személyes emlékek, víziók érzékletes ábrázolására.A film lépésről lépésre visz közelebb minket a libanoni vérengzéshez, a rendező szürreális álomképének gyökeréhez, felhasználva olykor a fekete humor eszközeit is, érzékeltetve a háború abszurd, értelmetlen és kiszámíthatatlan voltát. Az animáció a film egészében összerakosgatja valóság és fikció egymásba csúszó alkotóelemeit, először lefejti az emberi tudat felejtés rétegét, majd eljut az emlékezés szintjére, ahol a szembenézés, a bűntudat, bűnbánat és végül a feloldozás vár minket. A néző a rendezővel együtt járja végi ezt az utat, mert amennyire Ari Folmannak is szüksége van feloldozásra, úgy mi, a nyugati civilizáció részesei is engesztelésre vágyunk a Közel-kelet felé örökké vak tekintetünk miatt. A film utolsó képeiben az animáció élőszereplős archív felvételekre vált, amint a családjukat sirató jajveszékelő asszonyok özönlik el a képernyőt, és a holtakat látjuk, a végén egy kislány szürke sziluettjét. Megrázó és megtisztító film a Libanoni keringő. Bátor szembenézés az egyéni és kollektív felelősség nyomasztó terhével. A kérdés csak az, hányan követik majd Folman példáját?
(Ari Folman: Libanoni keringő)
2 megjegyzés:
Nem izgat az animáció, de a Libanoni keringőre én is kíváncsi vagyok...
Én sem vagyok annyit oda az animáció miatt, de tavaly előtt láttam a Persepolist, most meg ezt, és mindegyik nagyon ütős darab...
ja és a Goden Globe-on a legjobb idegen nyelvű film díját is hazavihette,. Állítom, nem véletlenül.
Megjegyzés küldése