Mohácsi János újra rendezett Pécsett, és ismét fejet kell hajtanom az előtt a módszer előtt, amelynek eredményét a 2005. évi POSzT-on nem tudtam respektálni, mi több kifejezetten szörnyülködtem rajta. Mohácsi neve bármennyire is jól csengett szakmai berkekben, úgy gondoltam a kaposvári társulat előadása után (Michael Frayn: Veszett fejsze), hogy soha többé nem teszem be a lábam a színházba, amikor Mohácsi rendezte darabot ad elő a Társulat a Nagyérdeműnek. Számomra is megmagyarázhatatlan oknál fogva a kíváncsiság mégiscsak elcsalogatott a PNSZ Kamaraszínházába, amikor A képzelt beteg került színpadra. Az előadás lenyűgözött, és örültem, amikor a színikritikusok az év legjobb előadásának titulálták a pécsiek szellemi alkotását.
A Mohácsi testvérek ezúttal is, szokás szerint klasszikus anyagot gyúrtak át, mégpedig Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámáját. Mohácsiéknál a darab nem volt újdonság, hiszen Kaposvárott évekkel ezelőtt már színpadra dolgozták. Azt az előadást nem volt alkalmam látni, de azt mondják a hasonlóságok ellenére merőben új előadás született Pécsett.Mohácsiék a klasszikus, örök darabba mai (fel)hangokat, komédiai betéteket, gegeket építettek be, az előadás pedig ezúttal is a termékeny társulati munka eredménye lett. Mohácsi munkamódszerében – legalábbis az eredmény felől, nézői szempontból közelítve – az a legnagyszerűbb, hogy kitűnően osztja ki a szerepeket a színészekre, és a közös színpadi jelenlét erősítőleg hat rájuk, önállóan ugyan nem megítélhetetlen a színészi munka, de elsősorban mindenképp csapatmunkáról érdemes beszélni az előadás kapcsán.
A másik kiemelendő jellemvonása az Istenítéletnek, hogy Mohácsi kiválóan játszik a drámai és a komikus pillanatok kettős hatásával. Számos esetben a jelenet drámai tetőpontjában röhög a néző képébe. Az előadás folyamán ugyan nem működik ez végig hibátlanul, azonban nálam legalább két esetben csillagos ötös módjára oldották meg a színészek.Mohácsi a Salemi boszorkányok átiratában a társadalmi-hatalmi mechanizmusokról beszél, elsőre ugyan a kommunista, szélesebb körben nézve a Diktatúra működését látjuk felrajzolni, de végeredményben az előadás sokkal általánosabban magáról a Hatalom jellemrajzáról, és annak mellékhatásaként működő társadalmi tömeghisztériáról beszél. Igazság sosem áshatja alá a Hatalom legitimációját, amelybe vetett hit nem inoghat meg sohasem.
Tulajdonképpen a posztmodernkori társadalmi állapotokat követhetjük nyomon az előadásban. A mai demokráciák – mint a jelenleg ismert, legjobb (?) társadalmi berendezkedés – működési deficitjét veszi mikroszkóp alá az előadás. Szélsősége esetben ugyanis a többségi alapon működő társadalmakban a napnál is világosabb igazságok megkérdőjelezhetővé válnak, a mérlegen kimért társadalmi viszonyokban elég egy hiszteriazáló hatású pitiáner emberi szándék, hogy a többség összezavarodjon, és a józan észt túl kiabálja.A pécsi Istenítélet egy ilyen zaklatott világba vezet be minket, in medias res. Kezdetben nem is értünk sokat a színpadon történtekből, kiabáló, üvöltő, össze-vissza rohangáló embereket látunk. Aztán érthetővé válik a dolog, mikor kiderül, egy csapat lány holt lelkeket idézett meg a réten, boszorkányság van a levegőben. A bűn bevallása azonban megfordítja a bizonyítási vélelmet, és hamar a lakmusz papír-boszorkány lányok ítélőbírósága előtt áll az egész közösség, és kezdődhet az igazi boszorkányüldözés, amelyből megtanulhatjuk, hogy minden a kérdésfeltevésen múlik.
Mint írtam, az előadás valódi csapatmunka gyümölcse, azonban érdemes kiemelni néhány szereplőt. Zayzon Zsolt John Proctor szerepében esendő, érzékeny, sebezhető ember, aki egy szerető és egy feleség között vergődve válik áldozattá. Zayzon játéka nekem mindig is tetszett, de egyre többször gondolom úgy róla, hogy túl sok főszerepet adnak neki. Ahhoz, hogy igazán fajsúlyos színésszé váljon, önmagán kell túlnőnie, és bátrabban nyúlni a karakterekhez, egyes pillanatokban azért megláttam ennek a szikráját is. Herczeg Adrienn (Elizabeth Proctor) az évek folyamán egyre érettebb színésznővé formálódott, és ezúttal is az övé az egyik legkiegyensúlyozottabb alakítás az előadásban. Hale tiszteletes szerepe Pál Andrásból is előcsalogatta a drámai hangsúlyt, amit eddig tőle nem volt alkalmam látni (még mindig nem tudom azonban elképzelni Christian szerepében, az Ünnepben, de kíváncsi vagyok rá). Rajtuk kívül is számos színésztől többet és mást láttam, mint eddig, talán mert Mohácsi bátrabb a szereposztás terén. Széll Horváth Lajos (Danforth alkormányzó) túlnőtte önmagát, A gézagyerek óta most láttam először tőle igazán erőteljes alakítást, még akkor is, ha időnként előkecmergett belőle a megszokott színpadi énje. Füsti Molnár Éva is felülírta az általam eddig látott színpadi alakját. Sorolhatnám a többieket is (Kocsis Pál, Köles Ferenc, Märcz Fruzsina, Kovács Mimi, Vidákovics Szláven, Józsa Richárd, Róbert Gábor, Ottlik Ádám, Szabó Vera, Darabont Mikold, Stenczer Béla, Urbán Tibor, stb.) de nincs sok értelme. A színészek valódi Társulatként működtek együtt az egész előadás során, véleményem szerint ez Mohácsiék legnagyobb hozadéka. Mohácsi János vendégrendezéseinek eddigi tanulsága – szerintem – az, hogy minél több komoly rendezőt kellene kipróbálni Pécsett, mert lehet, hogy a pénzhiányon kívül az a legnagyobb gond, hogy évek óta csak két-három rendező próbálgatja rendszeresen a szárnyait a Mecsekalján, és nincs megújulásra lehetőségük a színészeknek.
Külön ki kell emelnem ezúttal is a Kovács Márton, Rozs Tamás, Károly Zoltán és Sági Attila élőben előadott színházi zenéjét, amely legalább olyan szereplője az előadásnak, mint valamennyi színész. A zenészek színpadon való elhelyezése, és a színpadon történtekbe való bevonása már A képzelt beteg kapcsán rendkívül tetszett, most is nagy hatással volt rám.Az Istenítélethez hasonló előadások bizakodást adnak arra, hogy a pécsi Társulat által valódi színházi élményben részesülhetünk a későbbiek folyamán is a Pécsi Nemzeti Színház épületén belül.
fotók: Körtélyesi László, http://www.pnsz.hu/)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése