Neil Gaiman munkássága eddig kimaradt az életemből, egy gyerekeknek (és talán felnőtteknek is) szóló mesekönyvével kezdtem az ismeretséget. Az Agave Kiadó a Coraline vékonyka kötetét Dave McKean eredeti illusztrációival, kemény borításban dobta a könyvpiacra csak pár héttel azelőtt, hogy a könyvből készült film a mozikba került volna. Marketing szempontjából tökéletes időzítés. Természetesen Gaiman neve is egy réteg ízlését kelti fel, de ehhez még társul a Tim Burton-féle rajongótábor. A Coraline-t ugyanis az a Henry Selick ültette a vászonra, aki bár az 1993-as Karácsonyi lidércnyomás rendezője, a mára a műfaj klasszikusává vált mű Burton munkájaként került be a köztudatba. Úgy gondolom, Gaiman és Selick szerencsés párosítás lett a filmvásznon, bár apró hangsúlybeli eltolódások a könyv filmváltozatába becsúsztak.
Coraline szüleivel egy öreg vidéki házba költözik be, ahol az ifjú gyermek a nemtörődöm és munkába burkolózó anya és apa mellett a dögunalom áldozatává válik. Ám Coraline a háztáji felfedező útjai során egy befalazott apró ajtóra lel, amely mögött ugyanaz fogadja, mint az ajtón innen, illetve csak majdnem. Az ajtón túli tükörvilágban másik anyjának és másik apjának gombszemei vannak, és mindent megtesznek azért, hogy Coraline jól érezze magát. Minden a kislány körül forog, ki tudna ennek ellenállni. Ám a földöntúli boldogságért igen magas árat kérnek: Coraline örökre a másik oldalon maradhat, ehhez azonban gombszemeket kell magára öltenie.
A Coraline tulajdonképpen az ördögi kísértésről szól, aminek már Faust sem tudott ellenállni, vagy sokan mások az irodalomtörténet során, és megannyian a való életben. Coraline azonban amennyire felnőttnek még gyerek, legalább annyira gyereknek már felnőtt. Hamar átlát a szitán, és eszébe sincs feladni lelkét holmi csillogásért-villogásért. Coraline alapállása egyértelmű és megingathatatlan: a játékot ugyan szereti, de annyira azonban nem hülye, hogy a plüss állatok világában minden üres, a lélek halálra van ítélve. Ahhoz azonban, hogy legyőzze félelmeit, nem elég elmenekülni előle, hanem szembe is kell szállnia vele.
A Coraline egyszerű ámde csodálatos történet a digitalizált gyermek-horrorok korában. Van benne félelem és ijedtségre okot adó momentum, de nem terjeszkedik túl a rémisztgetés megtűrt határán, így a gyermekek számára is ajánlható, persze egy bizonyos kor után.
Henry Selick a Karácsonyi lidércnyomásból hozott technikával alkotta meg a Coraline-t, és ez majdnem tökéletes megoldásnak látszik. Nem tudnám a történetet élőszereplőkkel elképzelni, ugyanakkor a bábok világában – úgy érzem – nem sikerült Selicknek a világváltást tökéletesen megteremtenie. A tükörvilág ugyanolyannak mutatkozik, mint a való világ, annyi a különbség hogy az sokkal színesebb, és mindenkinek gombszeme van. Ugyanakkor ezt a szépséghibát én könnyen le tudom nyelni, mert Selick Gaimannel karöltve gyönyörű mesét alkotott, amelyet jó szívvel adhatok majd fiam kezébe, illetve tárhatom elé, mint audiovizuális alkotást.
Coraline szüleivel egy öreg vidéki házba költözik be, ahol az ifjú gyermek a nemtörődöm és munkába burkolózó anya és apa mellett a dögunalom áldozatává válik. Ám Coraline a háztáji felfedező útjai során egy befalazott apró ajtóra lel, amely mögött ugyanaz fogadja, mint az ajtón innen, illetve csak majdnem. Az ajtón túli tükörvilágban másik anyjának és másik apjának gombszemei vannak, és mindent megtesznek azért, hogy Coraline jól érezze magát. Minden a kislány körül forog, ki tudna ennek ellenállni. Ám a földöntúli boldogságért igen magas árat kérnek: Coraline örökre a másik oldalon maradhat, ehhez azonban gombszemeket kell magára öltenie.
A Coraline tulajdonképpen az ördögi kísértésről szól, aminek már Faust sem tudott ellenállni, vagy sokan mások az irodalomtörténet során, és megannyian a való életben. Coraline azonban amennyire felnőttnek még gyerek, legalább annyira gyereknek már felnőtt. Hamar átlát a szitán, és eszébe sincs feladni lelkét holmi csillogásért-villogásért. Coraline alapállása egyértelmű és megingathatatlan: a játékot ugyan szereti, de annyira azonban nem hülye, hogy a plüss állatok világában minden üres, a lélek halálra van ítélve. Ahhoz azonban, hogy legyőzze félelmeit, nem elég elmenekülni előle, hanem szembe is kell szállnia vele.A Coraline egyszerű ámde csodálatos történet a digitalizált gyermek-horrorok korában. Van benne félelem és ijedtségre okot adó momentum, de nem terjeszkedik túl a rémisztgetés megtűrt határán, így a gyermekek számára is ajánlható, persze egy bizonyos kor után.
Henry Selick a Karácsonyi lidércnyomásból hozott technikával alkotta meg a Coraline-t, és ez majdnem tökéletes megoldásnak látszik. Nem tudnám a történetet élőszereplőkkel elképzelni, ugyanakkor a bábok világában – úgy érzem – nem sikerült Selicknek a világváltást tökéletesen megteremtenie. A tükörvilág ugyanolyannak mutatkozik, mint a való világ, annyi a különbség hogy az sokkal színesebb, és mindenkinek gombszeme van. Ugyanakkor ezt a szépséghibát én könnyen le tudom nyelni, mert Selick Gaimannel karöltve gyönyörű mesét alkotott, amelyet jó szívvel adhatok majd fiam kezébe, illetve tárhatom elé, mint audiovizuális alkotást.
(könyv: Neil Gaiman: Coraline; Agave Könyvek, Budapest, 2009)
(film: Henry Selick: Coraline és a titkos ajtó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése