2010. július 29., csütörtök

A tetovált lány

Miután megnéztem a moziban A tetovált lány című regény filmváltozatát, nem menekülhettem ki eredményesen abból a hibás helyzetből, amely abból adódott a filmadaptáció megtekintésével megelőztem a könyv elolvasását. Alapvetően a fordított alapállás lett volna szerencsésebb. Nos ezen már kár rágódni. Mindenesetre ezek után nyilván egy kicsit tolódik az irodalmi élvezet, hiszen a történetet ismerem már, de egyszer azért remélem elszánom magam a könyvek befogadására is.
Bár a magyar mozik csak a trilógia első részét tűzték a műsorukra, az interneten fellelhető a történet második és harmadik része, amelyeket Daniel Alfredson rendező forgatott. Nem tehettem mást, házilag kellet beszereznem a folytatásokat. A filmek ismeretében azt tudom kijelenteni, hogy A tetovált lány saját lábán is képes megállni, míg a trilógia második (A lány, aki a tűzzel játszik) és harmadik (A kártyavár összedől) részéhez részben szükséges az első rész ismeret, és az utóbbi kettő egymás nélkül nehezen értelmezhető. Adódik ez mind abból, hogy míg az első rész főszereplője tulajdonképpen az újságíró Mikael Blomkvist, addig a további részek már egyértelműen a tetovált lányról, Lisbeth Salanderről szólnak.
A Millenium folyóirat csapata tényfeltáró riport megjelentetésére készül, amelyben azt akarják bemutatni, hogyan kerülnek Svédországba a prostitúcióra kényszerített fiatal külföldi lányok, kik felelősek ezért, és hogy kik veszik igénybe a rabszolgasorban tartott lányok szolgáltatásait. Tekintettel arra, hogy köztük számos befolyásos ember is van, természetes, hogy vannak olyanok, akik nem szeretnék, ha mindez nyilvánosságra kerülne, és ezért képesek bármire. Lisbeth is tudomást szerez erről a nyomozásról Blomkvist laptopjából. Mivel időközben Bjurman, Lisbeth egykori gyámja gyilkosság áldozatává válik, a rendőrség hajtóvadászatot indít a lány ellen.
A második rész végén Lisbeth életveszélyesen megsebesül. Kórházban ápolják, amikor egy szűk, szürkeeminenciás csoportosulás szervezkedni kezd, hogy elhallgattassa a lányt. Nem teszik ezt másért, minthogy elleplezzék a svéd titkosszolgálat senki által nem ismert munkacsoportjának létezését és törvénytelen működését. Blomkvist siet Lisbeth segítségére aki szembeszáll a mindenre kész csoporttal szemben, és egy tényfeltáró riportban akarja leleplezni üzelmeiket.
Míg A tetovált lány egy izgalmas thriller egy múltban elkövetett kegyetlen bűncselekmény sorozat felkutatásáról, addig a második rész már Lisbeth családi múltjának lezárásáról szóló krimi, amely a harmadik részben egy politikai krimivé növi ki magát. Larsson ügyesen vált a krimin belüli műfajok között.
Összességében – a filmek alapján – én egyértelműen az első rész találom a legkiérleltebbnek, míg a további részek izgalmas folytatások, amelyek egész képet adnak Lisbethről és lezárják kálváriájának történetét. Ha Stieg Larsson megállt volna az első résznél, akkor egy izgalmas, a köd homályába vesző titokzatos alakról bírnánk tudomással, akinek múltjában sötét foltok sorakoznak, és sebzettsége odújából kibújva egy izgalmas és mély titkokkal teli nyomozás megoldásában segédkezett a híres újságírónak. Ám Larsson valójában Lisbethről akart mesélni, és az ő történetét készült megírni. Így viszont kénytelen volt lehullajtani múltjáról a titokfátyolt. Persze nem kárhoztatom ezért, mert a filmek alapján izgalmas kerek egésszé rakta össze a történetet. Esetemben csak egy apró minőségi eltérést mutat a tetszési indexen az első rész a későbbiekhez képest.
Kíváncsi leszek a könyvre is, amely nyilvánvalóan sokkal összetettebb, de elmondható, hogy azok ismerete hiányában is élvezhető és érthető mindhárom film. Emellett a filmek nagy erénye, hogy kitűnő színészgárda testesíti meg a regény szereplőit. Mikael Blomkvistot már nem kell külön bemutatnom és csak ismételni tudom magam, hogy milyen nagyszerű casting-mutatvány volt Noomi Rapace találkozása Lisbeth szerepével.

(Daniel Alfredson: A lány, aki a tűzzel játszik; A kártyavár összedől)

2010. július 27., kedd

José Saramago: Az elefánt vándorútja; Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010


Június 18-án, a Kanári-szigeteken fekvő Lanzarotéban 88 éves korában elhunyt José Saramago, a portugál Nobel-díjas író. Saramago ifjú éveiben versesköteteket publikált, de – saját bevallása szerint – esszéírónak készült, minthogy azonban ahhoz nem bizonyult eléggé tehetségesnek, regényeket kezdett el írni. A siker hosszú érlelődés után, 58 évesen érte el. Hazáját is elhagyta, mert az Isten létezését firtató Jézus Krisztus evangéliumát nem támogatta a katolikus portugál állam az Európai Irodalmi Díjért való pályázatban.
Saramago egyik talán legjellemzőbb írói attitűdje az a vonás, hogy egy alapvetően abszurd tényből kiindulva, racionális és pontos logikával építi fel regényeit. A Halálszünetben például azzal jött elő, hogy a halál beszünteti tevékenységét, minek következtében az emberek haldokolni végtelen ideig képesek, ám meghalni már nem. A Megvilágosodás alapgondolata szerint, egy nevén nem nevezett országban a helyhatósági választások során a népakarat az üres szavazólapok demonstrálta elégedetlenségben nyilvánul meg. A Kőtutajban nem mutat be kevesebbet, mint az, hogy milyen lenne, ha az Ibériai-félsziget egyszer csak leválna Európáról, és úszni kezdene Nyugat felé. A Vakságban rejtélyes kór terjed el, amely hatására az emberek elveszítik látásukat. Az embermás főhőse pedig filmnézés közben felfedezi hasonmását, akinek a nyomás ered. Sorolhatnám tovább, szerencsére Saramago írói pályafutása igencsak termékeny volt. Ezekből az alapállásokból komoly társadalmat ért kritikák is megfogalmazódtak, engem leginkább ez fogott meg, no meg a nagyon leegyszerűsítve és talán nem is olyan helyesen az esetében is használható mágikus realizmus skatulya. A csoda és valóság mesteri keveréke, vagy a szürreális és reális szövetsége.
Van nekem azért adósságom, mert a Vakság, a Megvilágosodás és a Kőtutaj című műveken kívül eleddig nem olvastam más könyvet tőle. Persze azért, ha utána számolok ez sem kevés könyv. Kevés az a szerző, akitől már három, illetve négy könyvet elolvastam. Ugyanis Saramago halálának híre nálam úgy csapódott le, hogy tiszteletadásul egy újabb könyvét meg kellene ismernem.
A hazánkban eddig utolsóként kiadott (egyébiránt utolsó előtti) munkáját, Az elefánt vándorútját választottam ezúttal. A XVI. század derekán járunk, amikor II. János portugál király és felesége Ausztriai Katalin a hitvesi ágyban hosszas tanakodás után arra az elhatározásra jut, hogy a király házasulandó unokaöccsét, a szomszédos spanyol királyságban időző Miksa főherceget, nászajándékként a portugál udvar egyik elfelejtve őrzött kincsével, a Salamon névre hallgató indiai elefánttal lepik meg. Az út Lisszabontól a spanyol határig – Figueira de Castello Rodrigo-ig – hetekig tart, ám sokkal keményebb megpróbáltatás vár az elefántra és annak sitárjára, Szubhróra, a cél ugyanis az Alpokon túli birodalmi főváros, Bécs. Az elefánt vándorútja ezt az utat meséli el. Saramago a foghíjas történelmi forrásanyagot írói fantáziával terebélyesíti regényszerű emlékirattá.
Nem szabad természetesen elhallgatni azt sem, hogy Az elefánt vándorútja mesze nem Saramago legjobb műve, azonban az olvasó minden jellemzőjét fellelheti Saramago írási modorának. A mese és a történelem keveredése mellett a jelenkori és ez egykorvolt társadalmi is kap hideget-meleget a szerző metsző iróniájából, persze csak csendben, csak finoman. Saramagot azonban önmagában azért a tényért dicséret illeti, hogy egy ilyen egyszerű alaptörténetből, amely talán egy fikarcnyi anekdotát sem ér meg, írói leleménnyel képes volt úgy tartalommal megtölteni, amelynek eredményeképp az olvasó egy kedves, üde történet részesévé válhat a könyv elolvasásával.
Az elefánt vándorútja báját éppen ez az alkotói kegy adja, mintha Saramago életének alkonyán felszabadultan írt volna, amikor már mindent megírt, előhúzott a fiókból egy semmit, hogy megmutassa, ő abból is teremteni tud. Egy ponton még azt a szemtelenséget is megengedi magának, hogy elmélázzon a történt mesélése közben. Tudniillik a regény elbeszélője a vándorút vége felé közeledve, az Alpok ködös vonulatai között elveszíti tájékozódó képességét. Ez a szerzői hecc nekem kifejezetten tetszett. Saramago távozásával érezhetően kevesebb lett a világ. Szerencsére gazdag életművet hagyott maga után, amelybe a későbbiekben is bátran bele lehet feledkezni.

2010. július 26., hétfő

Egy könnyű nyári tudatkaland

A hőségben enyhülést hozó könnyű nyári hétvégén – úgy gondoltuk – hódolunk egyet a popcorn mozinak, így nem vezethetett máshová az utunk, min a Cinema City légkondicionált termeinek egyikébe. Nagy meglepetésünkre a mozi teremben szokatlanul magas nézőszám gyűlt össze. Persze Christopher Nolan legújabb filmjét, az Eredetet vetítették aznap. Nolan a legújabb Hollywoodi generáció talán legmarkánsabb iparosává nőtte ki magát, aki az agyalós, sokcsavarásos mozikkal kedveltette meg magát a nagyérdeművel. Már a Memento rövid távú emlékezetkieséssel szenvedő főhősének története siker volt, innen egyenes út vezetet a fények és a csillogások világába. A Tökéletes trükk bűvészmutatványa bár helyenként támadható volt, mégis megbízható iparterméknek bizonyult. Azután jött a nagy dobás: Nolan életet lehelt Hollywood egyik legnagyobb mítoszába, a Batman legendáriumába. Mi több, A Sötét lovaggal valóban izgalmas, emlékezetes képregény mozit alkotott.Az Eredetben nem vállalkozott kevesebbre, minthogy az emberi elme legmélyebb pontjára szálljon alá, és az álom manipulátorok világába kalauzolt minket. Az ember tudatalattija álmában a legsebezhetőbb – ez Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) munkájának legfontosabb alapelve. Cobb ugyanis az ipari kémkedés legújabb fajtájával keresi a kenyerét: behatol mások álmaiba, és fontos információkat tulajdonít el a tudat mélyéről. E tudás miatt Cobb az ipari kémkedés legkeresettebb bűnözőjévé és örökké menekülő, magányos férfivá avatja. Cobb kap egy esélyt, hogy helyrehozza hibáit és visszaszerezze elveszett életét, és vele együtt réglátott gyermekeit. Ehhez azonban ezúttal nem lopnia kell, hanem egy gondolatot kell elültetnie valakinek a fejében. A Saito nevű iparmágnás (Ken Watanabe) arra kéri, hogy konkurensének agyában azt a gondolatmagot hintse el, miszerint az fel akarja majd darabolni apja megörökölt cégbirodalmát. Ez csak akkor sikerülhet, hogy ha az illető sajátjának érzi az ötletet, ellenkező esetben az elme az idegen gondolatot kilöki magából.A filmről többet elmondani nem szabad, mert akkor azok ellen vétek, akik még nem látták a filmet, de esetleg hajlandónak mutatkoznak erre.Nolan hatalmas fába vágta a fejszéjét, mert az elme játék sajátja, hogy meg kell magyarázni a legegyszerűbb nézőnek is a látottakat. A film jó harmadában-felében nem is tesz mást, mint az általa alkotta világ szabályait tisztázza. Szerencsére a film logikája a legutolsó apró csavarig egészen ügyesen összeáll. Persze lehet, hogy olykor a nézők érzékeire kellene hagyatkozni, és kevesebb energiát kellene a magyarázásba ölni. Nolan mindezzel együtt egy ügyes alapötletre egy izgalmas egészestét mozit húzott fel, amelyben a mozi legújabb korszakán fontos eszközei felvonulnak. Van itt minden: szuper filmes trükkök, mátrixos utánérzés, nyomozás történet, science fiction, szerelem, akció jelentek, sztárok, szupersztárok minden korosztálynak (Leonardo Di Caprio, Tom Berenger, Marion Cotillard, Ellen Page, Cillian Murphy, Michael Came, Tom Hardy, stb.), ami a sikerhez kell.Kétségtelenül az alapötletből sokkal komolyabb filmet is ki lehetett hozni, de Nolan elhelyezte magát a filmes palettán. Ő a széles nézőközönség pénztárcájára hajt, és emiatt úgy kell működni, mint egy populista pártnak, aminek minden igényt ki kell elégíteni a siker érdekében. Nem akarok szigorú lenni vele, mert legalább van tehetség mögötte. Hollywood élvonalába kell egy Nolan, hogy születhessenek ilyen filmek. Nem szégyellem, élveztem a filmet, pár órás szórakozásnak teljesen megfelelt.

(Christopher Nolan: Eredet)

(képek: www.filmkatalogus.hu)


A világ, amelyet kegyetlenné tettünk.

A film történelme számos emlékezetes gengsztertörténetet a magáénak tudhat. Ott van mindjárt Coppola Keresztapa sagája vagy Scorsese bűnfilmjei, de beszélhetnénk akár a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek trilógiáról is (amelyből épp Scorsese forgatott gyenge újrát) vagy megemlíthetném Tarantino groteszk macsó világát is. Sorolhatnám persze tovább a bűn idealizált világáról szóló filmeket, de teljesen felesleges.
A dán Nicolas Winding Refn alvilágban játszódó trilógiája, a Pusher (Elátkozott város) csak látszólag osztja a fenti bűnfilmek sorsát. Refn ugyanis sokkal inkább az emberi drámára helyezi a hangsúlyt, mintsem a bűn magasztos élettörténetére. Refn filmjei nem a bűn megdicsőülésének folyamatát fogják meg, nem hangsúlyozza a bűnös alvilági figurák helyzetéből adódó elengedhetetlen bukást. A Pusher-trilógia minden egyes része ugyanarról mesél, az ember szerepéről a bűn világában. A három film három különböző alvilági figura főszereplésével egy pillanatot ragad ki azok élethelyzetéből. A történetek elején a főszereplők reményekkel teliek, az adott pillanatban mindenképpen optimistán tekintenek életük folyására, uralják azt a miliőt, amelyben élnek. Később, a történések okszerű, logikus következményeként lassan kicsúszik a talaj a lábuk alól, a fényből a sötétségbe vezet az útjuk. Persze az elbizonytalanodás, a kisiklás nem előzménynélküli, az okok már a múltjukban keresendő. Ebben a világban senki sem lehet olyannyira öntelt, hogy eleve természetesnek vegye azt, hogy számára minden flottul megy. Refn filmjei minden egyes alkalommal a mélypont utáni lenyugvás pillanatában érnek véget, amikor szereplői merev tekintettel egyedül állnak az isteni tekintet előtt. Ezek az arcok sokat mesélnek a maszk mögötti valóságról.Bár a Pusher-trilógia egyes darabjai ugyanarról mesélnek, mégsem beszélhetünk egymás ismétléséről, mindegyik férfit élete különböző pontján találja meg a kamera. Az első filmben Frank (Kim Bodnia), a díler áll a középpontban. A magányos férfi képtelen normális párkapcsolatot teremteni a droglerakatként (ki)használt prostituált barátnőjével, ám fiatal duhaj éveiben a biznisz egyelőre feledtetni tudja vele magánéleti bénaságait. A bili akkor borul, amikor saját hibájából adódóan adósságba kerül a szerb származású Milonál (Tlatko Buric). A barátság nem helyettesítheti az anyagi javakat ebben a világban. A második történet főszereplője Tonny (Mads Mikkelsen), akit Frank az első részben mellesleg jól helybenhagyott, hiába voltak fiatalkori jó haverok. A férfi a hosszú börtönévek után próbája újrafogalmazni magát a szabad ég alatt. A kinti világ azonban erőfeszítéseire nemleges válaszüzenetet küld egy örökösen elutasító apa és egy rideg exbarátnő személyében. Tonnynak mindeközben a nyakába szakad az apa felelősség váratlan terhe is, így két fronton is bizonyítania kell. Édesapjának az életre termettségét, gyermeke édesanyjának az apaságra való alkalmasságát szeretné megmutatni, azonban egyikük sem kíváncsi rá. A harmadik film főszereplője Milo (ő az egyetlen szereplő, aki mindhárom filmben megjelenik). Az öregedő férfi lánya születésnapi bulijára készül. Stresszel, hogy minden flottul menjen, elvégre egy apától ez várható el. A parti szervezése közben folyamatosan heroin függőségével küzd és a drogkereskedelmi ügyleteit intézi. Milo a számos irányból ránehezedő terhek súlya alatt elveszíti a kontrolt, egy pillantás alatt az atomjaira hullik szét. Milo képtelen túltenni magát azon, hogy telik az a rohadt idő, és kétségbeesésében tombolni kezd, ami a trilógia legbrutálisabb jelenetsorához vezet.Refn trilógiája nem a fizikai erőszakról szól, sokkal inkább a lélekre súlyosodó terhek tarthatatlanságáról. Bár Refn a trilógia három darabját időben elkülönítve forgatta le (1996, 2004, 2005), a második és a harmadik részt a szerzői pályafutás megújhodásának kényszere szülte, a Pusher három darabja a céltudatos tematika és a markáns stílus okán mégis egységes egészet alkot. A kézi kamerás felvételek, a gyakori közelképek, a színekkel való játék és a nagyon erős színészi játék teremti meg a Pusher különleges atmoszféráját.
Sajnos Refn trilógiája nem került be a hazai moziforgalmazásba, csak a Titanic Filmfesztivál szűk körű kiváltságosain kívül csak az internetes letöltések használói találkozhatnak velük. Igazán kár érte, mert a három film egyben valódi filmes csúcsteljesítmény.Utóirat:

Felbuzdulván a fentiek láttán, megnéztem Refn legutóbbi filmjét a Valhalla Rising-et [Felkelő Valhalla (2009)]. A film története szerint, a Félszemű névre keresztelt néma, könyörtelen harcos (Mads Mikkelsen) a vikingek fogságába kerül, ahonnan egy gyerek segítségével megszökik. Később csatlakozik a Szentföldre utazó zsoldos sereghez, akik Isten nevében készülnek Jézus Királyságának visszahódítására. Ám a Szentföldre utazó harcosok sosem nyerhetnek bebocsátást a hősi áldozatok mennyei palotájába, a kisszerűség, az agresszió és végül az őrület valamennyiüket bekebelezi. A Szentföldre hajózó zsoldosok egy hibás igehirdetés áldozatai, a szeretetterjesztést megváltó halálos tisztítótűz nem az üdvelhozást, hanem éppen önmaguk felszámolását eredményezi. A néző Refn víziójában kénytelen-kelletlen a néma harcos tekintetén, érzékein látja a világot, amely az örök erőszak vértengerrel metaforizált apokalipszisét mutatja, ez a világ egy hipnotikus rémálomhoz hasonlít, amely a bármelyik civilizációban rejtőzködő kisiklás eshetőségéről mesél.
A film nyelvezete erősen hallucinogén atmoszférát teremt, így válik Valhalla Rising egy harsány színekben úszó pszichedelikus és csigalassúságú odüsszeiává. A film befogadása, véleményem szerintem, a néző aktuális állapotától függ. Én éjszaka, az elalvás határán néztem meg. Nem a legideálisabb helyzet. Mindenesetre ez is hozzájárult ahhoz, hogy a filmről egy álomszerű képet alkossak. A Valhalla Rising teljesen más atmoszférájú, mint a Pusher, mégis a világunkban rejtőzködő brutalitás és annak magányos hősei egymáshoz közel hozza őket.
(Nicolas Winding Refn: Pusher-trilógia; Valhalla Rising)

2010. július 20., kedd

Ugrás a mélybe

Olyan jó néha egy-egy eldugott igazgyöngyöt találni a filmek tengerében. Ezúttal egy elfeledett, a magyar mozikat messze elkerülő, csak a DVD piacon megjelenő és az interneten letölthető 2003-as ausztrál filmre bukkantam rá. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy szükségem volt arra is, hogy a figyelmemet valaki felhívja Sue Brooks Japanes Story című filmjére, amely magyarul az elcseszett A japán szerető nevet kapta.
Sandy (Toni Collette), az ausztrál geológus azt a feladatot kapja, hogy a társtulajdonos japán cég képviselőjét, Hirotmitsut (Gotaro Tsunashima) kalauzolja végig az országban, bármerre is kíván menni a férfi. A fiatal nőnek láthatóan semmi kedve nincs a hivatalos pesztráláshoz. A férfi a cég tulajdonában lévő bányákat szeretné megnézni, de végül kiderül a kalandvágy is fűti, útjuk a Pilabra-sivatagon át vezet. A kaland nem indul túl ígéretesen, hiszen a két emberben látszólag semmi közös nincsen. Sandy temperamentumos, spontán reakcióktól sem mentes nő, aki olykor a női eleganciát is messzire hajítja. Hirotmitsu hűvös és fegyelmezett, bár néha kibújik a szög a zsákból.Az autó egyszer csak lerobban a sivatag közepén, és egy éjszakát az ausztrál pusztában kénytelenek tölteni. Ahogyan az lenni szokott, a kényszeres összezártság közelebb hozza egymáshoz az embereket, ezúttal sem marad el a románc.
Sue Brooks filmjének első fele egy közepesen kivitelezett romantikus film szintjét üti meg, amelyben a különböző kultúrák felnevelkedett nő és férfi összeeresztése történik (ezen a téren azért kevés jobb film van, mint Sophia Coppola Lost in Translation-ja – bár ott a környezet más, a két fél egy kultúrkörbe tartozik). Kedves jelentek, gyönyörű tájképek teszik elfogadhatóvá az élményt, ám mindez önmagában kevés lenne az üdvösséghez.
Aztán a film cselekményének sűrűjében jön egy csavar, egy törés, amely felülír minden addigit, amire én semmiképp sem számítottam, és amit most itt el kell, hogy hallgassak, mert aki e sorokat esetleg olvassa, azt megfosztanám a film leglényegétől, ha most lehullajtanám a leplet (talán már így is sokat mondtam). A film második fele felszámol minden addigi sztereotípiát, amire addig a film felépült. Mintha tudatos lenne az ekkora kontraszt. Leszáll a felhők közül és helyenként egészen naturalista módon mutatja meg magát. A film ereje tulajdonképpen Toni Collette játékán áll vagy bukik. És ő bebizonyítja, hogy – a véleményem szerint – miért oly nagyszerű színésznő (pl: Muriel esküvője, Egy fiúról, A Család kicsi kincse, Este). A Japanese Story összességében gyönyörű szép és megrendítő film, amely képes felülírni önnön szabályait, így lesz igazán szerethető és üdítően emberi.
(Sue Brooks: Japanese Story)

2010. július 19., hétfő

Wolf Haas: Jöjj, édes Halál!; Scolar Kiadó, Budapest, 2010

Miután az egykori rendőr a kisvárosi magánnyomozás után a bűnüldöző szakmával is felhagyott, az osztrák székes fővárosba költözött, ahol mentősnek állt be. A bécsi betegszállító piacot két cég uralja: a Mentőszövetség és a Keresztes Mentősök. Brenner ez utóbbinál teljesíti munkaköri feladatait, akinek ezúttal nem kell különösebben gondolkodnia, csak monoton üzemmódban – legalább napi 30 menetben – átszáguldoznia a városon, hogy életeket mentsen, iletve annak esélyét teremtse meg.

Brenner azonban, hiába akarja, akkor sem tudja levakarni magáról, hogy egykoron kopó volt. Az egyik bevetéskor a mentős társa tanúja lesz annak, hogy egy szerelmes párt egy golyó leterít, együtt a kettőt. A pár férfitagja – mit ad Isten! – a Mentőszövetség elnökének fivére. Később pedig az egyik kolléga hullája kerül elő. Brenner – ha nem is önkéntelenül, de a bűntettesek nyomába indul.

Wolf Haas harmadik Brenner kötete a korábbiakhoz hasonló morbid humorral és maró gúnnyal mutatja be a két mentős társaság békésnek nem mondható hétköznapjait. Az újabb kötet továbbra is folytatja a korábbi Brenner-sztorikra jellemző elbeszélői formanyelvet, amelyet leginkább talán haverkodásnak, „brúderkodásnak”, bratyizó fecsegésnek nevezhetnénk. A kocsma homályában megbúvó mesélő – akiről ezúttal sem hull le a lepel – úgy beszél a történetről, azok szereplőiről, mint aki jól ismeri azokat. Az elbeszélő tulajdonképpen a hétköznapok szegletébe, a konyhasarokba, a hálószobába, a munkahelyekre, a piacra, stb. bejáratos mindent látó kisisten, aki mindenhol ott van, illetve mindenről valahonnan tud valamit, de legalábbis mindenről van valami mondanivalója, és azt hihetően, a mindentudás érzésével adja elő. A kocsma nyelve persze az argót sem ítéli száműzetésre eszköztárából, és néhány, az osztrákra jellemző adottság (például a férfiak jellemző bajusz viselete) sem ússza meg némi fricska nélkül.

Haas krimijeinek legfőbb erénye ez az elbeszélői stílus, amit nagyon jól ad vissza magyar nyelven Bán Zoltán András, a fordító. Ezúttal sem tudom elhallgatni a nevét. A Scolar Kiadót is dicséret illeti az immár három kötetesre bővült sorozat egységes kivitelezéséért. Fontos ugyanis, hogy egy széria a küllemében is egymáshoz tartozónak mutatkozzon. Ez a fekete-sárga borítású kiadvány, a maga kabátzsebbe csúsztatható méretezésével együtt, nekem ráadásul be is jön. Egyszóval tehát Haas sorozata, annak magyar kiadványa tartalmában és megjelenésében is egységesen magas színvonalú a maga műfaján belül.

2010. július 13., kedd

Nádasdy Ádám: Verejték van a szobrokon - válogatott és újabb versek 1976-2009; Magvető Kiadó, Budapest, 2010

A kortárs magyar költők közül nekem ma kétségkívül Nádasdy Ádám a kedvencem. Verseivel még 2004-ben ismerkedtem meg. Az egyik budapesti tartózkodásom alkalmával, a Liszt Ferenc téren található Írók könyvesboltjának könyvszagában töltöttem el pár órát kettesben A Rend, amit csinálok című kötetével. A későbbiekben több verseskötete is a könyvespolcomra került. A költővel élőben a Művészetek Völgye pulai Bárka színpadán, illetve egy szűkebb körű orfűi felolvasóesten is találkoztam, ahol dedikáltattam verseit.
Ami leginkább megfogott verseiben és önvalójában az az egyszerűség és őszinteség, ami a verseiből és személyéből is árad. Költészetében felfedezhető talán egy vonulat is. Az Elkezd a dolgok utána járni kötet címében is egy kereső Én-t feltételez. Ez a kiindulópont mondhatni a mindenki életében is. Saját magunk megtalálásának első mérföldköve, hogy fel kell kutatnia azokat a dolgokat, amik bennünket meghatároz(hat)nak. Azután jön a rendcsinálás. Nyilvánvalóan nem a tavaszi nagytakarításról van itt szó, hanem a dolgok helyre rakásáról. Önmagunk tisztázásáról. Ami rendkívül nehéz, ugyanakkor szükségszerű lépés. Ha sikerül, az az egyéni lét legnagyobb sikere. Végül jön a lecsupaszítás, az önmagunkba nézés. A Szürke tudás megszerzése önmagunkról. Költészete a hétköznapi és a hagyományos versnyelv között váltakozik. Érdekesség, hogy egységes a szerzői pályafutás. Kiemelkedő változásokat eddig nem igazán látni benne. Talán azért is, mert már egy kiforrott ember alkotta ezeket a verseket. Nem születtek fiatalkori zsengék, illetve azok nem kerültek az olvasók szemei elé.
Az idei évben a Magvető Kiadó három év kihagyás után újabb kötetet jelentetett meg a szerzőtől, amely egyben a korábbi versek legjobbjai közül egy retrospektív válogatást is magába foglal mintegy számvetésül szolgálva a költő eddigi alkotói korszakát, ugyanakkor újabb alkotásokat is az olvasóközönség elé tár.
Nádasdy költészete tárgyakról és emberekről mesél. Egy emlék - egy vers. Sorra jönnek a versek a bicikliről, a gépradírról, a villanyvonatról és a többiről. Megjelenik az életöröm, tárgyak és helyek felsorolásaként: zöldségek, gyümölcsök, deszkafajták, hátsó lépcsők, teherliftek, amiket mind szeret a költő. De találhatunk benne önmarcangolást is. Önvádat a gyávaságért, tehetetlenségért, kisszerűségért. Verseiben jelen van még a rezignáció, a humor, az alázat, a melankólia, a vizualitás, a reflexió, a szépség szelíd dicsérete, a rímes-ütemes gondolatok játéka, a prózaiság. Mindez összetetté teszi az amúgy nagyon egyszerű és pontos lírát. A kötet utolsó 23 verse új mű, amelyben az eddig választott utat viszi tovább. Talán kissé kevesebb hangsúlyos verssel, de nem kenyere a Nádasdy verseknek a túlzott hivalkodás.
Egyfajta tudatos szerkesztés látok Nádasdy verseiben, köteteiben, egész eddigi pályafutásában is, amelynek csúcspontja – véleményem szerint – A rend, amit csinálok című kötet. A válogatás talán az eddigi alkotói korszak egyfajta lezárása, de az is lehet, hogy csak kiadói kívánalom eredménye, semmi több. A folytatásra továbbra is kíváncsi vagyok.

Nádasdy Ádám: Maradni, maradni

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés.
A piacon a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
amikor vendégeket hívtunk,
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni a privátba..
Ezek nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak a mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az mindig szomorú.
Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni: az horzsolás.

Nadasdy Ádám verses kötetei:

Komolyabb versek (1984)

A bőr és a napszakok (1995)

Elkezd a dolgok végére járni (1998)

A rend, amit csinálok (2002)

Soványnak kéne lenni (2005)

Az az íz (2007)

Verejték van a szobrokon (2010)